2018. ápr. 19.

Móra Ferenc: Van-e Petőfi kultusz?


Félesztendővel ezelőtt még azt feleltem volna erre a kérdésre: nincs. Pedig már akkor igen benne voltunk a centenáris Petőfi-kultuszban. Magam is csináltam, ahogy tőlem telt, vagy húsz előadáson, Budapesttől a battonyai moziig. Nyilván ez a battonyai volt a leghosszabb Petőfi-ünnep, mert este nyolckor kezdődött és éjfél után egyig tartott. (Becsületére legyen mondva a battonyai nemzetnek, kivárta végig és megtapsolta mind a tíz számot.) Szépnek is szép volt, legalább mink szereplők szépek voltunk, mert hol lila, hol piros, hol kék fényben fürdetett bennünket a reflektor, ami nem utolsó titka a sikernek.

Hanem mentül tovább ministránskodtam szerteszét az országban a Petőfi oltára körül, annál kevésbé hittem el, hogy van Petőfi-kultusz. A kultuszhoz hivő tömegek kellenek - hol vannak azok? Jártam én olyan városban is, ahol minden tízezer emberből tízet lehetett becsalni az ünnepre, azt is külön-külön instálással, s azoktól se mertem volna megkérdezni a végén, hogy mit imádkoztak Szent Petőfihez. Aztán akiből kultuszt csinálnak az emberek, azt ugyan követni nem követik, de legalább idézik. Hiszen ami azt illeti, Petőfit nagyon sokat idézik, de - tessék megfigyelni - nagy urak, kis urak rendesen egyformán rosszul idézik. Névelőt, kötő­szót tesznek oda, ahol nincs, s elhagyják onnan, ahová Petőfi odatette. Mentül több idézetet hallok, annál többször érzem, hogy minálunk ritmusrontóbb nép nincs a világon.

Én nem tudom, más nációknál mi igaz a hősök kultuszából, mi nem, de legalább szép történeteket tudtak róla kitalálni már az ántivilágban is.

Én most tanultam egy új történetet, amely megtérített.

*

Az új történet úgy kezdődött, hogy a minap kaptam én ajándékba egy első kiadású Petőfit, 1844-ből valót. Igazság szerint nem is az én személyemnek szólt ez az ajándék, hanem egy liliomos nőszív áldozata volt a Petőfi-oltáron. Írtam egy verset Pila Anikóról, a költői cigánylányról, az megríkatott valahol, ibolyás falusi kertben egy öreg tanító nénit - nem csinált belőle titkot, hogy öreg, nem bántom meg vele, ha kiírom -, s úgy akarta meghálálni a tiszta könnyeket, hogy elküldte nekem a Petőfi-könyvet, az orgonakoszorúcskákkal együtt, amiket talán még a nagyszülője préselt bele menyasszonykorában.

Ismerte-e, nem-e a könyv értékét, nem tudom. De én ismertem, s mindjárt tisztában voltam vele, hogy én ezt meg nem tarthatom. Szegény ember vagyok én ahhoz, hogy ekkora kincset őrizgessek a könyveim közt. Meg Vörösmartyt se bánthatom meg vele, akit a télen el kellett adnunk, mikor elfogyott a szenünk. Hát nekiadjuk a Petőfi-könyvet annak, aki még minálunk is szegényebb: a városi közkönyvtárnak. Annak úgysincs ilyen, s az én életemben már nem­igen bír venni, ha a jó időben nem vett.

Úgyis ki volt készítve egy nyaláb bevinnivaló könyv a jegesre, odatettem felülre a kincset is egy kultuszminiszteri borítékban, amelyikben az adatott tudtomra, mennyi a könyvtárunk idei államsegélye. A segély rendesen annál kisebb, minél nagyobb a boríték. Az idei boríték külö­nösen nagy volt, kényelmesen belefért a Petőfi, még rá is csavarhattam a tasak száját. S mivel éppen Petőfi-ünnepre kellett valahová utaznom, csak telefonon hagyhattam meg a könyvtár­szolgának, hogy jöjjenek ki a könyvekért. Persze én a Jánost kértem meg, János az Andrásnak adott parancsot, András az Imrének adta tovább az ordrét, a vége az lett, hogy senki se jött ki a könyvekért. Amikor hazaértem, még mind ott találtam a jegesen, csak éppen a Petőfi-könyv nem volt ott a hegyükben.

Ki vitte el? Bizonyosan a markoláb, mert nem akadt tudója senki. Házam népe a vállát vonogatta, ők nem is látták. Ki járt itt, még én odavoltam? Egy költő, egy nemzetgyűlési képviselő meg a gázgyár pénzbeszedője. Eh, bolondság, azok nem élnek Petőfivel.

- Neköm volna valakire vaksom - mondja mindentudó Borisunk. - De azért mögharagszik a tekintetes úr.

- Ki vele, Boris néni!

- Hát a varas béka mögint itt ténfergött valamelyik röggel, az töhette. De tudom, hogy neköm nem hisznek addég, még a szömünket is ki nem lopja a rongyélus.

A varas béka és a rongyélus alatt nem olyan mitologikus állat értendő, mint a markoláb. A kis újságosgyereket tiszteli így Boris néni, akivel a télen keveredtünk barátságba. Az istenadta karácsonykor is mezítláb hordta az újságot. Megszántuk, adtunk neki egy pár rossz cipőt - hát negyednapra megint csak mezítláb gázolta az összekásásodott havat, jeget.

- Hát te, te, hova tetted a cipőt?

- Nekiadtam a Jani bátyámnak. Ű külső munkára jár a gyárba, neki jobban köll.

Kerítettünk még egy pár rossz cipőt. A magunkéból, aztán a jobb szomszédunktól is koldultunk egy párt, a bal szomszédunktól is - hiába, csak nem tudtunk a gyereken segíteni. Annyi bátyja és nénje van neki, hogy azt az egész utca se győzné meg cipővel. Így aztán, ha már fölruházni nem tudtuk a fiút, legalább tápláljuk. De amit kap, azzal el kell neki bánni a helyszínén, mert másképp azzal is az atyafisága töltözne.

Hát ilyen római jellem a varas béka. Rá is mordultam Boris nénire, hogy a római jellemet ne sértegesse. Hanem ha a könyv elő nem kerül, akkor én mindenkinek leharapom a fejét a házban.

A könyv nem került meg, hanem harmadnapra találkozom a kapuban a varas békával. Pattogatott kukoricát markolász egy papírstanicliból. Tulajdon abból a kultuszminiszteri borítékból, amely a Petőfi-könyvnek szolgált védőburkolatul.

- Nini - csapok le rá hirtelen -, hát ezt hol vetted, te trifurcifer?

- Maguknál tanáltam a jegesön - tömködte be sebesen a maradék csemegét. Azt hitte a csacsi, azt akarom elvenni tőle. De amúgy eszébe se volt tagadni. Hiába, csak római jellem ez. A rómaiak voltak a világ legarcátlanabb tolvajai.

- Hát a könyv, ami benne volt?

- A könyv? Szép vers-olvasmányok voltak benne.

- Úgy? hát aztán melyik volt a legszebb, te?

Nem vettem volna rossz néven a varas békának, ha azt mondja, hogy az, amelyik így kezdő­dik: Úgy jóllaktam, hogy még... De azt mondta, hogy a Farkasok dala volt a legszebb. Hát erre már egészen meg kellett enyhülnöm. A régi barát hangján kérdeztem meg tőle, hol van a könyv.

- Odaadtam két kifliért a péknek, aki a sarkon árul.

A péket lefüleltem én még aznap, csakhogy a könyv már őnála sem volt. Eladta a sógorának, a cipőpucolónak kétszáz koronáért.

- Ejnye, de sietett tőle megszabadulni. Gondolta, ugye, hogy lopott jószág?

- Nem gondoltam én, kéröm, sömmit, de mikor láttam, hogy olyan röttentő szép versek vannak benne, no, mondok, ez jó lössz a sógornak, mert az igön tanulmányos embör, nótákat is szerkeszt, mióta a Zurálhögybül möggyütt. Mert ott raboskodott az, kéröm, három álló esztendeig.

Mindjárt gondoltam, hogy ezzel a tanulmányos férfival baj lesz. Lett is, mert csak egy hét múlva sikerült elcsípnem, akkor is a duttyánban, ott is borközi állapotban. Nem akart a könyv­ről tudni sehogy sem. Azt mondta, hogy ha versre van szükségem, mond ő nekem ingyen, barátságból olyan daldarabot, hogy az másnak ötven koronát kóstál. És mindjárt el is mondta a Petőfi-könyvből azt a népdalt, amelyik így kezdődik: Elvennélek én, csak adnának...

- Szép daldarab ez, kéröm, már két kocsislegénynek is leírtam. Az egyik városi kocsis, a másik mög a csontgyárba van hivatalban, ha üsmeri.

- Azt mondja meg inkább, hol az a könyv, amiből ezt a szép daldarabot kiírta?

A plágiumot nemcsak akkor tagadja az ember, ha akadémikus, hanem akkor is, ha cipőpucoló. Csakhogy a cipőpucoló már a második spriccernél töredelmes vallomást tesz.

- Ezör koronát adott a könyvért a paker. Nem tudom a nevit, de mögtanálhatja a vasútnál arrul, hogy csókaszöme van neki. Ű is be vót törülközve, tudja, mikor mögvötte, mög én is. Minek ez egy pakernek? mondok. Mert a paker is van annyi embör, mint a cipőpucoló, aszongya. Így oszt addég huzalkodtunk, még az üvé lött a könyv, enyim az ezres. Ugyan most mán az se az enyim, hanem ezé a jó emböré, aki ezt az égedetlen jó bort méri, verné el az Isten a tüvit, de útrul útra, annak a tőkének, aki termötte.

Egy hét múlva megkerült a csókaszemű paker. És amit ő mondott, az a leghihetetlenebb ebben a történetben. Mert azt mondta, hogy ötezer koronáért adta el a könyvet egy alsóvárosi paprikás gazdának.

Ő nevet is mondott, de azt én nem írom ki, mert hátha büntetésből nagyobbra mérik az adóját ennek az ősi virtustól elfajzott magyarnak? Pedig nem akarnék neki kárt tenni, mert nagyon jó szívvel volt hozzám, mikor elmondtam neki, ki vagyok, mi vagyok, miben járok.

- Hát aztán igaz-e, hogy ötezer koronát adott azért a könyvért?

- Igaznak igaz - röstelkedett egy kicsit. - Tán becsapott vele a paker?

- Nem, nem csapta be. De hát nagy pénz az mégis.

- Hát úgy mondta, hogy annak az az ára, mert nagyon jelös írnok volt az a Petőfi. Verka látta a moziban is, nem győzte beszélni, hát ezért vöttem mög neki a könyvet, mert nagyon lepködi az effélét, mióta az iskolábul kitollasodott is.

- Akkor hát én nem is kaphatom már vissza a könyvet? Ugyan nem is én, hanem a könyvtár. Az a nagy ház a Tiszaparton.

- Tudom, a Kurtulpalota. Voltam mán benne én is. Láttam az Árpád apánk képit is. Szép az, hallja, csak csekélylöm. Hiszön Árpád apánknak a kisujja vastagabb löhetött, mint egy mos­tani kapitánynak a dereka.

No, mondom, majd máskor esztetizáljunk, most hallgassuk ki Verkát, mi szándékban van a könyvvel.

Elvörösödött a lány, mindjárt láttam, hogy itt szerelem van jelen. Verka ismer egy valóságos írnok urat, az államot szolgálja, és azt még Petőfinél is nagyobb írnoknak tartja. Verka még virágvasárnapján neki adta a könyvet, emlékbe az írnok úrnak, tett bele szentelt barkát is.

Kedves derű fénylett föl az apa szemében, ahogy elbúcsúztam tőle:

- Hát ilyenök a fiatalok, kéröm, mink is voltunk valaha ebbe a napba.

Az írnok urat már a hivatalában kerestem föl, és úgy beszéltem vele, mint literátus emberrel. Ő is úgy válaszolt nekem.

- A kislánnyal már tisztában vagyunk, kérem. Az öregek se ellenzik. Húsvétra is oda voltam híva ebédre. De hát hogy menjek? Tisztviselőszövetet csak kapunk, de azt meg is kell varrat­ni. Aztán nem volt egy tisztességes nyakkendőm, a gallérom, a kézelőm kirojtolva. Éppen itt a hivatalban olvasta valaki az újságban, milyen nagy ára van most az ilyen régi Petőfi-könyvnek. Hát eladtam, kérem, pedig majd elsüllyedtem szégyenletemben. Harmincezer koronát kaptam érte, abból ruházkodtam ki húsvétra.

- Kinek adta el?

- A paprikás Bergernek.

Az ám, mindjárt gondolhattam volna. A paprikás Berger csinál ilyen bolondokat. Pénze is, szíve is van hozzá. Nagy gyűjtőszenvedelem van benne, aminek a könyvtár is látta már hasznát. Épp azért itt nem lehet ajtóstul rontani a házba. Ide diplomácia kell.

Összehívtam hivatali munkatársaimat, s elmondtam nekik a történetet, hogy mindenki beleadhassa az eszét. Hogy kell lábáról levenni a paprikás Bergert?

Ahogy tanácskozunk, jön a János szolga és jelenti, hogy keres egy úr.

Farkast emlegettünk, kert alatt járt. Ahogy kimegyek, a paprikás Berger nyújtja felém a hetek óta kergetett kincset.

- Direktor úr, vettem valamit a könyvtáruknak. Első kiadású Petőfi, ennek itt a helye.

És így került a halhatatlanság fényében tündöklő első magyar verskötet a falusi ház tájékáról a városi nagy könyvtárba, miután megitatta szépségeivel úr, paraszt, proletár, mesterember, kereskedő konstruktív, destruktív lelkét.

*
Mégiscsak van itt Petőfi-kultusz, ha maga Petőfi csinálja.

Petőfi ifjúkori kiadatlan költeményeiből

Orlai Petrich Soma: Petőfi Sándor Debrecenben 1844

Ezernyolcszáznegyvenegy őszén Petőfi, midőn Pozsonyban időzött, egy füzetke verset adott át Neumann Károly barátjának. E füzetben van az elveszettnek hitt Kuruttyó című költemény is, egyéb versekkel együtt, melyeknek címeit ott felsorolta, s melyek szintén kiadatlanok, az egyetlen Zivatar címűt kivéve, melynek az Összes költemények újabb kiadásaiban A bujdosó cím alatt egy megbővített, átdolgozott és egészen más befejezésű variansa található.

            Neumann Károly e füzetet közelebb beküldte a Vasárnapi Ujság szerkesztőségéhez, azzal a kéréssel, hogy a kéziratok - tetszés szerinti felhasználás után - a nemzeti muzeumban levő Petőfi-hagyományokhoz csatoltassanak.

            A füzet kis tizenhatodrét alak, erős, merített, kékes papiron, melyet baráti kezek egészen ép állapotában megőriztek. Az egész füzet 12 levél (24 lap). Az első lapon ez áll:

            Ha az első szó kéziratának betűit a füzet kéziratával összehasonlítjuk, „Lanc"-nak kell azt olvasni; a költő szeszélye - más okát nem tudhatjuk - adhatta e címet a füzetnek.

            A költemények abban a sorrendben következnek egymás után, a mint azok a füzet utolsó levelének belső lapján látható tartalomjegyzékben elő vannak sorolva.

            A költemények hitelességéhez kétség nem férhet. Hogy azonban a hitelesség annál szembeötlőbb legyen: a füzet címén kívül a tartalomjegyzéket, a Vasárnapi Ujság szerkesztőségének szívességéből, a költő kezeírásának hű utánzatában közöljük.

            A kiadatlan költemények közül bemutatjuk a következőket:

Változás.

Míg a' földet gyász temette,
Dúlván förgeteg felette
Pusztaságnak vad telén,
Mért virúla bájos éden
Kebelemnek belsejében?
Mert rózsámat ölelém.
Most, midőn a' szép tavasznak
Uj virányi illatoznak
A' mosojgó téreken,
Mért vagyon tél kebelemben,
Puszta, gyászos, véghetetlen?
Mert rózsám' nem ölelem.

Vendég.

Kerepül a' szarka
Házam' tetején:
Vendég jön. Vendégnek
Vajh, kit várjak én?
Messze föld' határán
Jár a' szerető,
Csalfa volt szerelme,
Vissza nem jön ő.
Tán te léssz vendégem,
Óhajtott halál;
Ugy siess, ne késsél,
Ajtóm nyitva áll.

            A költemények túlnyomó része gyönge kísérlet, a minővel akárhány kezdő verselőnél találkozunk; a Vendég azonban már sejteti a későbbi Petőfit úgy eszmemenet, mint hang tekintetében.

(Forrás: KOSZORU - A Petőfi-Társaság havi közlönye,  IV. kötet, 1880.)

Kéry Gyula: Friss nyomon - MEDNYÁNSZKY BERTA


Petőfi lángoló érzés vonzotta Mednyánszky Bertához, aki mednei Mednyánszky János előkelő gödöllői földbirtokos leánya volt.

A költő szive a Mednyánszky Bertával való ismeretség előtt még mindig sajgott a tizenötéves, viruló szépségű Csapó Etelka hirtelen halála fölött, mely miatt emésztő bánatba merült és búsan látogatta a temetőkertet, ahol Etelkéjét elhantolták. Etelka iránt ábrándos érzéseket táplált, s fájdalmát a leány halála után a költemények egész sorában zokogta el.

      A viharos fájdalmat azonban később a csöndes emlékezet váltotta föl. Lassankint ismét visszanyerte életkedvét és lelkének rugékonyságát, s bár a virágkorában elköltözött leányka emléke még sokáig ott lebegett előtte, lassankint mégis elmosódott az a szenvedések és örömek zavaros folyamában. Egyébként sem kapcsolódtak Etelka emlékéhez a boldogság olyan mozzanatai, melyek a szerelmet feledhetetlenné tették volna. Hiszen ugyszólván a leány halál azután vált Petőfi előtt            tudatossá szerelme, melyről valahányszor a szép szőke leánynyal Vachottéknál találkozott, sohasem nyilatkozott. De azért időnkint később is föl-fölszakadt a költő kebléből egy-egy sóhajtás Etelka után:

De bár szeretni vágyok ujólag,
A holt leánykát nem feledtem el...
A hegytetőn még ül a téli hó,
Midőn tövében már virág fesel.

      Ebben a lelkiállapotban volt a költő, midőn az 1845-ik esztendő augusztus-szeptember hónapjában kirándult Gödöllőre és egy jobbmódú félhelyes gazda szerény nádfedeles házikójában szállt meg. Innen járt át naponta az odavaló református paphoz: Erdélyi Ferenczhez, akit még Debreczenből ismert. A lelkész ifjú feleségét gyakran meglátogatta Mednyánszky Berta. A költő a tiszteletesné révén ismerkedett meg a kékszemű, aranyszőke hajú leánynyal, aki olyan szép és bájos volt, mint Csapó Etelka, olyan szép, amilyet csak a költő képzelete tud alkotni, s akiben ő egy uj Etelkét vélt föltalálni.

      Mednyányszky Berta, a nagyműveltségű leány már előbb ismerte Petőfi költeményeit. Érdeklődött a költő személye iránt és szivesen társalgott vele. Részvéttel hallgatta Etelka halálának történetét és a hozzáirt költeményeket,melyeket Petőfi maga olvasott föl neki.

      Az első találkozás óta Petőfi mindjobban belemerült érzelmeibe, miközben szebbnél-szebb tulajdonságokat fedezett föl a leányban. És csakhamar napsugaras szerelem lopódzott könnyen lobbanó szivébe, mely nem tudott soká árván maradni:

Sirba tették első szeretőmet,
Búm e siréj holdvilága volt.
Uj szerelem, mint nap jött az égre,
Fölkelt a nap... halványul a hold.

      A költő utóbb már sürün találkozott Bertával. Elsétáltak a temetőbe, majd a haraszti erdőbe. Később meglátogatta a leányt szülei házában is, s napról-napra jobban érezte, hogy ujra lángoló szerelemre lobbant. Szerelme ebben az időben álmodozó sóvárgás volt, midőn igy dalol:

Éj van, csend és nyugalomnak éje,
A magas menny holdas, csillagos
Szőke gyermek, kékszemű kökényfa,
Drága gyöngyöm! mit csinálsz te most? 
Engem édes álmok környékeznek,
De nem alszom, ébren álmodom,
Minden álom egy fényes királyság,
S koronája te vagy angyalom!

      A költőt boldog érzés töltötte el, de azért lelkét meg-megkínozta az a gondolat, hogy vajjon szeretheti-e őt, a „szegény legényt", ez az előkelő, gazdag leány? Remény és csüggedés váltakoztak a költő szivében, sőt a féltékenység is gyötörte, mikor rémképeket látva, azt hitte, hogy Berta mást szeret. Ez időben irt költeményei híven tükrözik vissza érzéseinek e változó hullámzását.

      Végre menekülni akar a bizonytalanságból:
Megvallom, hogy eddig én reszkettem
Az időtől, mely most jönni fog;
De kihamvadt bátorságom lángja
Most, hogy éppen kell, megint lobog. 
Gyalázat a gyáva katonára,
Ki a sikra búsfélénken áll -
Vigalomra hát - vigan rohanjunk
A csatába - élet vagy halál!...

      Hirtelen elhatározással levelet irt Mednyánszkynak, melyben megkéri leánya kezét. A büszke földesúr még aznap megadta a választ, hogy se szinésznek, se poétának nem adja oda a leányát. Ezzel tartozik őseinek.

      Petőfi háborgó szivvel távozott Gödöllőről. Szerelmében csalódva irta a „Megpenditem" czimű költeményét, mely a legutolsó a Mednyánszky Bertára vonatkozó költemények között.

      Az évé végén Emich Gusztáv kiadásában külön kötetben jelent meg „Szerelem gyöngyei" czimen az a harminczkilencz dal, melyet a költő Bertához írt, s melyek utólérhetetlen szépségben állnak irodalmunkban.

      Mednyánszky Berta később szlavniczai Sándor Lajos trencsérvármegyei földbirtokoshoz ment nőül. E házasságból három fiu és három leány született, de valamennyien elhaltak. Mednyánszky Berta férje halála után még egy ideig a Sándor család ősi fészkében, a trencsénmegyei Szlavniczán tartózkodott, a honnan 1901-ben Pozsonyba költözött és ott teljes visszavonultságban élt legifjabb fia özvegyének: Kubinyi Valéria, Kubinyi György volt országos képviselő leányának közelében 1902 február 22-ig, amikor 79 éves korában örökre lehunyta égszinkék szemeit.  
        
      1901 karácsony havában meglátogattam őt Pozsonyban. Az ezüsthaju matróna a Konvent-utcza 4-ik számú házának első emeletén lakott. Mikor szobájába léptem, meglepetve álltam meg előtte.

      Karcsu termete, egyenes testtartása, élénk mozdulata olyan volt, mint akár egy fiatal leányé, s még a nagy idő barázdái se tudták eltüntetni arczáról egykori szépségének nyomait.    Körülötte apró unokái ugrándoztak, s a legapróbb unoka szeretettel simogatá kicsi kezével a nagymama szép, fehér haját.

      - Lássa - szólt hozzám mosolyogva - minő öreg nagymama lett abból a leányból, akihez egykoron Petőfi a „Szerelem gyöngyei"-t írta. Ilyen az élet sora: a tavasz elszáll, jő helyébe a tél!...

      Azután elmerült a mult idők emlékezetébe és elmondta Petőfivel való ismeretségét. Majd így szólt:

      - Akadtak, akik azt mondták, hogy kaczér játékot űztem vele. Mások ismét úgy vélekedtek, hogy az én gyöngéd érzésemet az ő heves szilajsága megsértette és azért kosaraztam ki, amikor megkért. Voltak olyanok is, akik azt irták rólam, hogy Petőfit sohasem szerettem. Nos, e föltevések mind igaztalanok. A valóság az, hogy én, ismerve
Petőfi hirnevét és Költeményeit, örültem, mikor vele Gödöllőn megismerkedhettem. Gyönyörködtem költeményeinek szépségében, amelyeket Etelka halálán való bánatában irt és nekem felolvasott. Vigasztalni igyekeztem őt, mert nagyon bánkodott a sors egyéb csapásai miatt is. Bámultam őt, mikor a hazáról beszélt. Ilyenkor valósággal elragadott lángoló honszeretetével. Nem is sejtettem, hogy részvétel és rokonszenvem csirája lehet
 
Szerelem gyöngyei
ama diszpéldánya, melyet Petőfi ajándékozott
Mednyánszky Bertának 1845-ben.

az ő szerelmének. Ezt kezdetben annál kevésbé sejthettem, mert mikor együtt voltunk, egy szavával sem árulta el, hogy szerelmes belém. Inkább szótlan, ábrándozó és hallgatag volt. Mikor azután később egy-egy költeményét megküldte, akkor ébredtem annak tudatára, hogy: ő szeret. Alig tértem magamhoz az első meglepetéstől, ő már házasságot is emlegetett. Eközben akadt rosszlelkű ember, aki kölcsönös félreértést szitott köztünk. Nekem azt mondta, hogy Petőfi korhely és csapodár, Petőfinek pedig azt hiresztelte rólam hogy én nem veszem őt komolyan, csak kaczérkodom vele, s hogy már másnak igértem a szivemet. Szinte váratlanul jött tehát az a levél a melyben megkért. A levél atyámnak volt czimezve, s én csak akkor értesültem meglepő tartalmáról, mikor a tagadó válasz már elment...

      Megemlitette még, hogy Petőfinek saját kezével hozá irt költeményei, melyeket szekrényében őrzött, a Bach-korszakban, midőn szüleivel Gödöllőről elköltözött, nyomtalanul eltüntek. Csakis két ereklyét őrizhetett meg. Az egyik a „Szerelem gyöngyei"-nek azon diszpéldánya, melyet 1845-ben maga Petőfi készittetett számára. A hatvan lapra terjedő kötet megfakult piros selyemboritékán vastag aranybetükkel ez a fölirás olvasható:

SZERELEM GYÖNGYEI
BERTÁNAK.

      A másik ereklye egy piros-fehér-zöld pántlikával átkötött préselt virág. Ennek az a története, hogy egy vasárnap délután a kertben sétálgattak, s a többi közt a hazáról is beszélgettek. Beszélgetés közben Berta néhány szál virágot szedett és nemzeti szinű pántlikával bokrétát kötve, átadta Petőfinek, akit rendkivül meghatott a kedves figyelem. Erre vonatkozik ez a költemény:

A bokrétát, melyet nekem adtál,
Háromszinű szalaggal kötted át.
Szereted te a hazának szneit,
Lányka, mert szereted a hazát. 
Adok én is három szint cserébe:
A zöld szinnek vedd reményimet,
A fehérnek halovány orczámat,
A  pirosnak vérzö szivemet!

      Petőfi egy későbbi találkozása alkalmával közölte Bertával, hogy nemcsak költeményt irt a kis bokrétáról hanem azt könyvébe préselve, hiven őrzi. Berta kétkedve jegyezte meg erre:

      - Ki tudja, hol fog elhervadni ez a virág is, valahol az utszélen?...

      Berta ezzel a virágok közös sorsára gondolt.

      A költő e megjegyzésre úgy adta meg a választ, hogy mikor a „Szerelem gyöngyei"-nek díszpéldányát Bertának megküldte, a könyvnek azon lapjába, hol a bokrétáról szóló költemény van, mellékelte a préselt virágot is, annak bizonyságul, hogy csakugyan megőrizte és nem hagyta elhervadni az út porában...

      Nehéz szívvel vált meg Mednyánszky Berta a nagy idők e kedves emlékétől és reszkető kézzel adta át az ereklyéket azon óhajtással, hogy őrizze meg azokat a Petőfi-társaság!

*

Petőfi-Könyvtár  

czimmel, a Petőfi-kultusz ápolására, a lánglelkű költő életviszonyaira és költészetére vonatkozó adatok összegyüjtése, feldolgozása s részben a nemsokára készen álló Petőfi-ház anyagának ismertetése czéljából uj vállalatot inditunk meg, mely kéthavonkénti 8-12 ives füzetekben fog megjelenni, izléses kiállitásban, illusztrálva. E füzetek később (számra 30 füzet) 15 diszes kötetben bocsáttatnak a közönség rendelkezésére.

            Petőfi költészete kimerithetetlen kincsesbányánk s a vele foglalkozás mindig édes gyönyörüség. Azt hisszük, nem végzünk fölösleges munkát, midőn a szétszórt adatok csoportositásával hozzáférhetővé akarjuk tenni a rengeteg anyaghalmazt s előkésziteni próbáljuk egy még mindig hiányzó, kimeritő és hiteles Petőfi-repertorium nagy munkáját. (...)
*

BEVEZETÉS


      PETŐFI SÁNDORT, ki a magyar szabadságszeretet örökéletű dalaival ajkán tért a halhatatlanságba, jellemileg és alakilag teljesen kidomborodó ember képében csak ugy adhatjuk át a jövő generácziónak, ha mi, akiket tőle még csak egy emberöltő választ el, teljesitjük azt a tartozásunkat, hogy összegyűjtünk minden relikviát és följegyzünk minden eddig még ismeretlen adatot, mely reá vonatkozik.

      A Petőfi-társaság megtisztelő megbizásából - amennyiben hirlapirói elfoglaltságom megengedi - évek óta járom az országot; egyenként fölkeresem a nagy költő életében emlékezetes helyeket, s ahol lehet: emléktárgyait a társaság számára összegyüjtöm és a ég életben lévő kortársak előadása után minden adatot följegyzek a költő életéből.

      E memoir-gyűjteményemből valók azon adatok is, melyeket itt a könyvben feldolgoztam.

      Eddigi kutatásai során sikerült Petőfi Sándor több eredeti kéziratát összegyüjtenem, melyek közt ismeretlen és kiadatlan is van. Megszereztem néhány művének sajátkezű dedkácziójával ellátott első kiadását; a „Szerelem gyöngyei"-nek ama selyemkötésű példányát, melyet a költő 1845-ben magfa készittetett Mednyánszky Berta számára; az ágyat, melyben a költő született; almáriomát, ládáját, borjádi iróasztalát, székét, padját, csutoráját és más kedvesebb emléktárgyát; az 1848-ban kiadott és utczán árusitott hazafias költeményeinek több nyomtatott példányát és Napló-ját; egykoru kül- és belföldi lapokat; megzenésitett dalainak első és későbbi kiadásait; számos róla irt életrajzot és tanulmányt; továbbá képeket, szobrokat és érmeket.

      Kiegészitettem e gyüjteményt Szendrey Júlia, Petőfi István és Petőfi Zoltán költeményeinek, leveleinek kézirataival és olyan iratokkal, okmányokkal, melyek a költőre és családja tagjaira vonatkoznak.

      Szendrey Júlia ereklyéi közt van egy szürke és fehér csíkos nagy selyemkendő, melyet Petőfitől kapott ajándékba; egy 1849-ből való, halálfőt ábrázoló hímzés (Szendrey Júlia sajátkezű munkája) és egy porladozó szegfü-bokréta. Ez utóbbit tisztelői küldték neki (...), amikor mint politikai fogoly egy napig a régi „Neugebäude" börtönlakója volt.

      Petőfivel a költővel foglalkozni mindig gyönyörüsége volt lelkemnek, Petőfiről pedig mint emberről följegyezni mindazt, amiket róla alkotott szeretetteljes vonásokban szavahihető emberektől hallottam, legkedvesebb foglalkozásom volt a multban és lesz a jövőben is!

Kéry Gyula.
*
Forrás: Kéry Gyula: Forró nyomon - Petőfi-Könyvtár ,I.füzet Bp.,1908.,
Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása

Petőfi Sándor: Felszólalások (nép)gyűléseken



1.
(1848. ápr. 1.)
(E napon a középponti választmányi gyűlés a márc. 30-i királyi leiratot tárgyalta. Bulyovszky Gyula tudósítása szerint többek után „végül Petőfi emelkedett föl a nép közül, s tompa hangon ezeket mondá:”)

Láttam remegést, láttam sápadt arcokat, nem szeretném továbbra is így látni nemzetemnek fiait, azért most lekötve kardomat, elnyugtatom, de össze nem töröm!
Nemzeti Ujság, 1848. ápr. 4.

2.
(1848. április 5.)
(Ezen a napon a Múzeum-kertben tartott népgyűlés végén szavalta el Petőfi Készülj, hazám! című költeményét. Bevezetésképpen - Bulyovszky Gyula tudósítása szerint - az alábbi szavak­kal fordult a néphez).

A mostani szónokoknak, úgy látszik, hivatása lett titeket mindenkor nyugtatni, csöndesíteni; betegápolónál, mondhatom, ez gyönyörű erény! Én valójában nem tudom, mit mondjak - de annyit mindenesetre mondhatok, hogy ezen örök nyugtató nyomokat követni nem tudom; mert én úgy vagyok teremtve, mint az onka, amely, ha vész van, kiabál, - mint a förgeteg, mely a hullámokat vihar idején fölkorbácsolja... Azért, hogy mégis hiába ne léptem előbetek, elsza­va­lom nektek egy versemet.
Nemzeti Ujság, 1848. ápr. 9.

3.
(1848. május 12.)
(Az 1848. május 10-i budai vérengzés nyomán a Reform c. lap szerint „Petőfi népgyűlést hir­detett a Múzeum térre; indítványának, mely egyhangúlag elfogadtatott, rövid foglalatja ez.”)

Miután a mostani minisztérium, mint a tapasztalás szomorúan tanusitja, oly gyenge, miszerint nem hogy egész állam, de még csak egyetlenegy egyén törvényes biztoslétéről sem képes intézkedni: küldöttség által a népgyülésből szólíttassék föl a minisztérium, hogy a nemzeti conventet a legeslegrövidebb idő alatt összehivja. - Másik küldöttség a katonai vérengzés tárgyá­ban kinevezett választmányhoz neveztessék, és követelje: 1-ször, hogy azon véreng­zésben részt vett egyének, de kivált a magyar katonák a legpéldásabban büntettessenek, hogy eszükbe ne jusson többé saját testvéreiket orgyilkolni. 2-szor az illető bizottmányban az ifjuság is képviseltessék.
Reform, 1848. május 14.

(Forrás: Petőfi Sándor összes prózai műve és levelezése)

Petőfi Sándor: Zoltán fiam életrajza hét hónapos koráig (Mezőberény, 1849. július 5-18. között)

Petőfi Zoltán 1860-ban

Született Zoltán fiam december 15. 1848. déli tizenkét órakor Debrecenben, a Harmincad utcában, Ormós szabó házában, az utcára nyiló kapu melletti szobában.

Szeptemberben beállván katonának, feleségemet szüleihez vittem Erdődre, de az ottani lakás később az oláh lázadás miatt nem levén eléggé biztos, Debrecenbe szállitám őt, hol zászló­aljam­mal feküdtem. Igy érte szegény fiamat az a szerencsétlenség, hogy Debrecenben született.

Debrecenben és ami több: pénteki napon.

Azaz jobban mondva: „pénteki napon és ami több Debrecenben!” mert Debrecen még a pénteknél is veszedelmesebb, elannyira, hogy ha a magyar függetlenség balul üt ki, azt nem másnak köszönhetjük, hanem annak, hogy Debrecenben kiáltatott ki. Micsoda gondolat is volt az, egy nemzet függetlenségét olyan városban proklamálni, hol a házak kapujára ez van írva: „Aki bejön az udvarra, tegye be az ajtót, mert kimegy a disznó.” Legalább annak a háznak a kapuján, ahol fiam született, ez állott.

December 14-én este Tacitusról beszélgettem feleségemmel, midőn hirtelen rosszul lett. Egész másnap délig a legirtózatosabb kínokat szenvedte, miknek visszagondolása most is megráz­kódtatja lelkemet; már eszem ágában sem volt, hogy a szülést túl fogja élni szegényke, mert különben is oly kicsiny, vékony és gyönge, vagy legalább ennek látszik, hogy a szellő is könnyen elbánhatnék vele. Fiam is oly gyönge, oly hideg, oly kicsiny, mondhatnám, oly alaktalan volt, hogy az első pillanatban halva születettnek véltem. Harmadnapos korában megbetegedett s a betegség még inkább elcsigázta; de nemsokára fölgyógyult, s azután folyvást szemlátomást gyarapodott.

Reám és feleségemre nézve maradt volna, mint született, becsületes pogány embernek; de ipam és napam kedveért, kik igen buzgó keresztények, meg kellett kereszteltetnem. Gondol­tam hát, hogy legalább a neve legyen pogány, s lett belőle Zoltán. Keresztapja Arany János, a világ egyik legnagyobb költője s legbecsűletesebb embere; keresztanyja Arany Jánosné, amily egyszerű asszony, oly jó feleség és anya.
Én is, Juliska is végtelenűl örültünk fiam születésén, de bizonyára legnagyobb öröme volt ezen az én boldogúlt jó szüleimnek. Apám ezt írta Pestről december 20-kán: „Szeretett gyermekeim, először is csak állandó egészséget kivánok az istentül szeretett Zoltánomnak és Juliskámnak és neked, Sándorom. Megkaptam leveledet, lelki örömet érzettem, ugyszinte édesanyád is, hogy az isten békességesen megszabadította kedves Juliskánkat a szülés mellett. Ezután is kivánunk friss egészséget az ártatlan Zoltánomnak, hogy nagyra nőjön. Ugyan 20-kán örömemben hozattam egy itce bort, és poharat emeltem, hogy még nekem is lehet unokámról beszélni. Örömemben Gyurinak is vettem egy meszely bort, mint régi szolgádnak, fiam. Csókolunk, szeretett gyermekeim. Zoltánnak kardot kell szerezni, mert különös esztendőben született, hogy minden kis gyermek oldalán kardot kell látnunk. Eddig különös vágyásom volt a harcra, de most már tiz annyi van, hogy kedves unokám ne jusson a pogányok kezébe. Csak az isten egészséget adjon, nem maradok itthonn.” Anyám ezt írta e sorok után: „Kedves szeretetteim, bocsássatok meg, hogy az öreg annyi bohóságot írt. Nagy öröm lepte meg őtet, hogy megmaradt életök mind Juliskának mind Zoltánkának. Kivánnék addig élni, mig az ajkaimhoz szorítanám és egy meleg csókkal illetném kedves unokámat.”

Szegény anyámnak nem teljesedett e kivánsága; meghalt, mielőtt láthatta volna. Csaknem utósó szava is az volt: „Hát én már nem láthatom az én kedves kis unokámat!”

Apám a tél folytán egyszer Pestről Debrecenbe szökött, s ott látta Zoltánt, s határtalan gyö­nyöre telt benne. Onnan visszament ismét Pestre s nemsokára bekövetkezett haláláig beszé­dének kedvenc és fő tárgya volt unokája, s halálos ágyán, mikor már beszélni nem tudott, karjait ugy mozgatta, mintha kis gyermeket ringatna, ezzel akarván tudtára adni anyámnak, hogy a kis unokáról gondolkodik. Oh fiam, ha felnősz, légy tisztelettel és szeretettel e két szent öreg emléke iránt, kik engemet oly végtelenül szerettek, s kik tégedet is, ha meg nem halnak vala, oly végtelenűl szerettek volna, mint csak szerethet anyád és apád! -

Eleinte nagyon jó gyermek volt fiam. Két összetett karos szalmaszék volt az ágya, s ott, ha elálmosodott, minden ringatás nélkül szépen elaludt; de később Vörösmartiné és Vahot Sándorné mindig ölbe vette és hurcolta, s ezáltal ugy megszokta a ringatást, hogy azóta néha példanélküli vesződségekkel lehet csak elaltatni. Más bajunk is volt vele mingyárt születése után, az, hogy semmi szín alatt sem akart szopni néhány hétig. Mindig elfáradt az egész háznép, míg valahogy nagy nehezen a szájába tukmálhattuk az emlőt.

Egy hónapig anyja szoptatta, de miután én januáriusban Erdélybe mentem a hadsereghez, szegénynek a búsulás miatt megromlott és elfogyott a teje, s ekkor dajkakézre került fiam. Első dajkája egypár nap múlva elment a katonák után, második dajkája valami egy hónapig szoptatta, aztán megbetegedvén elment, a harmadik máig szoptatja.

Első bravúrja az volt fiamnak, hogy kéthetes korában fölült az ágyán. E testgyakorlat annyira megtetszett neki, hogy aztán folyvást praktizálta. Persze csak néha sikerűlt neki, s akkor is oly fáradsággal, hogy elvörösült és elkékült bele.

Az utazást már kéthónapos korában megkezdte. Februáriusban Szalontára ment anyjával Arany Jánosékhoz, s ott maradtak májusig, mikor én megjöttem a hadseregtől. Onnan Pestre ment velem, s Pestről, az orosz beütéskor, júliusban ide jött Mező-Berénybe, hol most vagyunk.

(Forrás: Petőfi Sándor összes prózai műve és levelezése)

Petőfi Sándor: Szabadság, szerelem! (Pest, 1847. jan. 1.)

Petőfi Sándor 1848-as kokárdája

Szabadság, szerelem!
E kettő kell nekem.
Szerelmemért föláldozom
Az életet,
Szabadságért föláldozom
Szerelmemet.

(Petőfi híres jeligéje; a költő 1847-ben megjelent összes költeményei elé tette mottónak. "A szabadság, szerelem nem két alliteráló, versbe kívánkozó szó, hanem egy teljes emberi élet tartalma, melyben még a sorrend is helyesen van adva." (Horváth Márton.)

Ignotus: Petőfi-leletek



Hogy az ember, közel negyvenhez, Petőfitől valót primőrnek olvashasson, ahhoz érdemes e kellemetlen közelségbe jutni. Az értéken s az érdekességen felül, mely örökre benne van Petőfinek minden sorában, a mi nemzedékünk számára még külön nagy érték és érdekesség, hogy a Kéry Gyula szerencsés felfedezése révén, csak most ismerkedünk meg két versével s egy prózában írt előszavával, melyet huszonnégy éves korában, nagykorúsága elértének napján, szánt költeményei elé. A mai magyar ezzel a fönséges lélekkel már gyerekkorában megismerkedik, nemcsak mert klasszikus költő, de még inkább, mert egyszerű, népies és népszerű, akit a gyerek is megért vagy nem veszi észre, ha nem érti meg. Én - azt hiszem, ebben típusnak említhetem magamat - kilenc éves voltam, mikor verseinek első olcsó kiadása megjelent; az apró betűs testes kötetet egyhuzamban elolvastam elejétől végéig, s még akkorról tudom máig szinte betéve az egészet. Ami így gyerekelménkbe vésődött bele, az meglett elmével nem jut eszünkbe, s ha eszünkbe is jutna, nemigen tudnók már revideálni. A gyerek számára mindenki felnőtt ember, aki idősebb nála; mi sohasem néztük, szemléltük és próbáltuk ki Petőfit felülről lefelé nézve, ahogy a meglett legközönségesebb embernek is joga van néznie a nálánál fiatalabb még oly zseniálisat is - s így vész el számunkra, akik Petőfin nevelkedtünk s nem tudjuk mai szemünkkel nézni, mert már gyerekkori szemünkbe bevésődött, e drága emberünk munkájának legfőbb bája és különössége: a fiatalosság, sőt, sokban, a gyerekesség. Az egész ember huszonhét éves volt, mikor meghalt. Egész költői virágzása hét rövid esztendő. Három évvel élte túl nagykorúságát, melyre oly büszke volt, s melynek hegyére érve, idejénvalónak ítélte összefoglaló szemmel nézni vissza egész addigi életére s költészetére. Megható és bájos fontoskodás, az ifjú ember, a gyerekember fontoskodása. S ez végigvonul az egész előszón, ezen a gyönyörű számadásán egy büszke és erkölcsös léleknek, akinek az önérzetében és tisztaságában is van valami naivság. Leginkább, hogy amit minden hájjal megkent franciák és németek előtte deklamáltak és pózoltak, az ő lelkének tiszta márványívei alatt templomi visszhanggal verődött vissza. Templomival, mert ő hitt abban, amit Victor Hugóék csak szavaltak, hogy "a költészet szentegyház, melybe bocskorban, sőt mezítláb is beléphetni". S hitt, szeretett hinni abban, a fiatal embernek az imádott mintákhoz való hasonlító vágyával, amit ugyancsak a minták kritikusaihoz való hasonlító vággyal foghattak rá a kritikusai: hogy ő "szaggatott". Ezt ma már alig tudjuk, micsoda, s talán inkább úgy mondanók, hogy meghasonlott, s Petőfi éppen ez nem volt; remekül harmonikus lélek volt, teljesen híján annak a Zerrissenheit-nak, mely a Heine lelkében is egy kicsit a Byron hatása alatt tátongott oly érdekesen s oly érdekes korrespondenciában a világgal, melyen, mondja valahol Heine, szakadás fut végig s éppen az ő szívén keresztül... "E szaggatottság - mondja Petőfi is - nem is egészen az én hibám, hanem a századé... lehetek-e én másforma? Én, századom hű gyermeke?" (L'enfant de mon sičcle!) Ily nagypolitikai háttérnek a költészete mögé való állítása, meg hogy "régi szép napok holttestei, meggyilkolt remények halálhörgése, el nem ért vágyak gúnykacaja, s csalódások boszorkánysikításai közt dalol féltébolyodottan múzsám, mint az elátkozott királyleány az óperenciás tenger közepében, melyet vadállatok és szörnyetegek őriznek" - nála! Akinél soha épebb elméjű, tisztább agyú, egészségesebb költő nem volt a világon! Nála az a hit, az a naiv és roppantul hamis hit, hogy ő ilyen volna, megható hatása az imádott Heinénak, akit különben szintén inkább a hitelezői őriztek, mint "szörnyetegek és vadállatok". S e naiv fogékonysága különösen petőfiessé teszi ezt az előszót. Orgonaszó, teljes zúgású és csengésű, mosolygásunk közben is áhítatot keltő. És zseniális; amit a magyar verselésről mond benne: most kezdjük csak látni, mennyire igaz. A versek közül a Teleky Sándor emlékkönyvébe szánt a nála gyakor megverselt próza, a másik, a "Láttál-e róna felett elszállni madársereget..." egészen ő, egészen az ő gondolattá sűrűsödő bús elmélázása... A Toldi Szerelme óta alig volt nagyobb irodalmi szenzációnk, s Kéry Gyulától kedves volna, ha, amennyiben e nyilvánvalóan hiteles dolgok a Petőfi kezeírásában maradtak meg (amit előadásából nem érthetni meg pontosan) e drága leleteket fakszimilében is közzétenné.

(Forrás: Nyugat, 1908. 2. szám)