Átment az üres és fagyos tantermen. Franciaország négy folyója, amelyeket négy különböző színű krétával rajzoltak a táblára, már három napja folydogált torkolata felé. A hó váratlanul hullott le október közepén egyheti szárazság után, eső sem hozott átmenetet, s a fennsík szétszórt falvaiból bejáró mintegy húsz tanuló nem jött többet iskolába. Meg kellett várni a jó időt. Daru csak az osztályteremből nyíló egyetlen helyiséget fűtötte, az volt a lakása, kelet felé a fennsíkra is volt kijárata. Ablaka, akár az osztályé, délre nézett. Ebben az irányban, az iskolától néhány kilométerre kezdett lejteni a fennsík dél felé. Tiszta időben odalátszottak a sivatag kapujában magasodó előhegyek ibolyakék tömegei.
Daru, hogy egy kissé megmelegedett, visszament az ablakhoz, ahonnét az előbb megpillantotta a kélt embert. Most nem látta őket. Tehát már a kaptatón járnak. Az ég most nem volt olyan sötét: éjjel megállt a hóesés. A reggel piszkos derengéssel köszöntött be, de a fény csak alig erősödött, ahogy felszakadozott a felhőtakaró. Délután két órakor mintha még csak virradt volna. Bár ez még mindig tűrhetőbb volt az elmúlt három napnál, amikor az örökös sötétben sűrűn hullott a hó, és kurta szélrohamok rázták meg a tanterem kettős ajtaját. Daru óraszám ült a szobájában, megadó türelemmel, s csak akkor mozdult ki, ha a fészerbe ment, hogy ellássa a baromfit, vagy szenet merjen. Szerencséjére a kis teherautó, amely Tadzsidból, a legközelebbi északi faluból járt ki, két nappal a vihar kitörése előtt meghozta az élelmet. Két nap múlva újra jön.
Egyébként akár ostromot is kiállt volna a szobácskát megtöltő gabonászsákokkal: az elöljáróság hagyta ott tartalékul, hogy legyen mit szétosztania a szárazság sújtotta családok gyerekei között. Valójában mindet sújtotta az ínség, mert mind szegények voltak. Daru mindennap kiporciózta az apróságok adagját. Ebben a rossz időben, bizonyosan tudta, ínséget látnak. Talán valamelyik apa vagy nagyobb testvér beállít ma este, s ő újra oszthat nekik gabonát. Ki kell húzni az újig, hiába minden. A gabonás hajók már érkeznek Franciaországból, túl vannak a nehezén. De ki tudná feledni a nyomorúságot, a verőfényben lézengő toprongyos kísértetek hadát, a hónapszám perzselődő fennsíkokat, a mind összébb zsugorodó, valósággal megaszalódott földet, ahol szétporlik a kő a lépések alatt. Ezrével hullott a birka, s pusztult vele egy-egy ember is, pontosan nem tudni, mitől.
Ő, aki valósággal szerzetesként élt ebben az eldugott iskolában – csekély holmijával és sivár életével egyébként elégedetten -, e nyomorúság láttán úrnak érezte magát, vakolt falával, keskeny díványával, puhafa polcaival, kútjával s a hetenként megérkező víz- és élelmiszer-szállítmányokkal. S most egészen váratlanul, az eső feloldó enyhülete nélkül, hirtelen itt ez a hó. Ilyen föld volt ez, nehéz sorsú, még ember nélkül is – az ember egyébként nemigen változtatott rajta. De hiába, Daru itt született. Másutt számkivetettnek érezte volna magát.
Kiment az iskola előtt húzódó töltés szélére. A kélt ember már a kaptató közepén járt. A lovasban felismerte Balduccit, az öreg csendőrt; régi ismerőse volt. Balducci kötélvégen vezetett egy arabot, aki megkötözött kézzel, lehorgasztott fejjel lépkedett mögötte. A csendőr üdvözletet intett, de Daru nem viszonozta, elmerülten nézte az arabot, aki fakult kék dzsellabát hordott, szandálba bújtatott lábán vastag gyapjúzokni, fején szűk és rövid zuávsapka volt. Közeledtek. Balducci lassan lovagolt, hogy az arab meg ne sérüljön, s a csoport lassan feljebb ért.
Hallótávolságból Balducci felkiabált:
- Egy óra El Ameurtől idáig ez a három kilométer!
Daru nem válaszolt. Vastag pulóverjében tömzsinek és szögletesnek látszott; nézte a kapaszkodókat. Az arab egyszer sem tekintett föl.
- Isten hozott! – szólalt meg a Daru, amint felértek a töltésre. – Gyertek be melegedni.
Balducci lekecmergett a lováról, de a kötelet nem engedte el. Tüskés bajsza alól rámosolygott a tanítóra. Napsütötte homloka, igen mélyen ülő, apró, sötét szeme és ráncokkal övezett szája figyelmes és készséges kifejezést kölcsönzött arcának. Daru megfogta a kantárt, az állatot a fészerhez vezette, majd visszatért a kélt emberhez, akik most az iskolában várták. A szobájába tessékelte őket.
- Mindjárt befűtök a tanteremben – mondta. – Ott jobban elférünk.
Amikor visszament a szobába, Balducci a díványon ült. Már kioldotta a kötelet, amely az arabhoz fűzte, az meg a kályha mellé kuporodott. A keze még mindig meg volt kötözve, a sapka hátracsúszott a fején, az ablakra bámult. Daru először csak nagyon vastag, telt, sima, szinte négeres ajkát látta; az orra azonban egyenes volt, szeme sötét, lázas. A sapka fölfedte konok homlokát, s napégette, de a hidegtől kissé megfakult bőr alatt volt az arcában valami nyugtalan, egyszersmind lázadó kifejezés, ami meghökkentette Darut, amikor az arab feléje fordította az arcát, és a szeme közé nézett.
- Menjetek át – szólt a tanító -, mindjárt főzök mentateát.
- Köszönöm – mondta Balducci. – Micsoda robot! Bár nyugdíjaznának!
A foglyához fordult, s arabul rászólt:
- Gyere te is!
Az arab fölállt, s két összekötött csuklóját maga előtt tartva, átsétált az iskolába.
Daru a teával széket is vitt át. De Balducci már az első padon trónolt, az arab meg a dobogó mellé kuporodott, szemben a kályhával, mely az íróasztal és az ablak között állt. Daru odanyújtotta a teáspoharat a fogolynak, de látva megkötözött kezét, tétovázott.
- Talán kioldhatnánk.
- persze – hagyta rá Balducci. – Csak az útra kellett.
Föl akart állni. De Daru, a poharat a földre téve, már letérdelt az arab mellé. Az pedig lázas szemével szótlanul nézte, hogy mit csinál. Hogy a keze szabad lett, összedörzsölte megdagadt csuklóit, fogta a teáspoharat, és szaporán kortyolgatta a forró folyadékot.
- Jól van – mondta Daru. – És hova igyekeztek így?
Balducci kihúzta a teából a bajszát.
- Ide, fiú.
- Fura diákok! Itt éjszakáztok?
- Nem. Én mindjárt megyek vissza El Ameurbe. Te pedig leadod a legényt Tinguitben. Az elöljáróságon várják.
Balducci jóindulatú mosollyal nézte Darut.
- Ne bolondozz! – szólt a tanító. – Tréfálsz velem?
- Nem, fiú. Ez parancs.
- parancs? Nem vagyok én...
Daru megakadt, nem akarta megbántani az öreg korzikait.
- Szóval ez nem az én mesterségem.
- Ejnye! Miféle beszéd ez? Háborúban nem a mesterséget nézik.
- Akkor megvárom, míg kitör a háború!
Balducci rábólintott.
- Jól van. De a parancs az parancs, és neked is szól. Mozgolódnak, úgy hallatszik. Állítólag felkelés fenyeget. Bizonyos értelemben mozgósítva vagyunk.
Daru csökönyös arckifejezése nem enyhült.
- Ide figyelj, fiú! – mondta Balducci. – Én nagyon szeretlek, de érts meg. Egy tucatnyin vagyunk El Ameurban, egy kis megye területén cirkálunk, nekem vissza kell mennem. Azt mondták, bízzam rád a fickót, s késedelem nélkül térjek vissza. Ott nem tarthattuk. A faluja mozgolódott, ki akarták szabadítani. A holnapi napon elviszed Tinguitbe. Az a húsz kilométer meg se kottyan egy magadfajta derék legénynek. Tovább nincs gondod vele. Visszatérsz a nebulóidhoz, a nyugodt életbe.
Áthallatszott a falon, hogy a ló prüszköl és kapál. Daru kinézett az ablakon. Az idő határozottan kezdett kiderülni, a havas fennsíkon elömlött a fény. Ha a hó egészen elolvad, újra a nap lesz az úr, s újból perzseli majd a kőmezőket. A mozdulatlan ég naphosszat önti ismét száraz fényét a magányos földre, ahol embernek nyoma sincs.
- Tulajdonképpen mit követett el? – kérdezte, visszafordulva Balduccihoz. S mielőtt a csendőr kinyitotta volna a száját, hozzátette:
- Beszél franciául?
- Nem az, egy szót sem. Már egy hónapja kerestük, de elbújtatták. Megölte az unokaöccsét.
- Ellenünk van?
- Nem hinném. De sose lehet tudni.
- Miért ölt?
- Családi perpatvar, azt hiszem. Az egyik alighanem tartozott gaonával a másinak. Nem világos az ügy. Elég az hozzá, hogy leszúrta az unokaöccsét. Tudod, mint a birkát, krksz!...
Balducci úgy tett, mintha pengét húzna végig a torkán, az arab fölfigyelt rá, s némi nyugtalansággal nézte. Daru hirtelen dühbe gurult, haragudott erre az emberre, minden emberre, aljas rosszindulatukra, örökös gyűlölködéseikre, vérszomjasságukra.
De a teafőző zümmögött a kályhán. Újra öntött teát Balduccinak, habozott, majd ismét adott az arabnak is, aki másodszor is mohón nyelte. Ahogy fölemelte a karját, szétnyílt a dzsellaba, és a tanító meglátta sovány, izmos mellét.
- Köszönöm, fiacskám – mondta Balducci. – Már itt sem vagyok.
Fölállt, az arabhoz ment, rövid kötelet húzott elő a zsebéből.
- Mit akarsz? – kérdezte mogorván Daru.
Balducci meglepetten mutatta a kötelet.
- Hagyd!
Az öreg csendőr tétovázott:
- Ahogy akarod. Persze van fegyvered?
- Itt a vadászpuskám.
- Hol?
- A ládában.
- Tartsd inkább az ágyad mellett.
- Miért? Nincs mitől félnem.
- Dilis vagy, fiú. Ha felkelnek, senki sincs tőlük biztonságban, mindnyájunkat egy kalap alá vesznek.
- Majd megvédem magam. Van időm, míg ideérnek.
Balducci elnevette magát, aztán a bajusz hirtelen újra elfödte a még fehér fogakat.
- Van időd? Jó. Ezt mondtam én is. Egy kicsit mindig bolond voltál. Ezért szeretlek olyan nagyon, a fiam is ilyen volt.
Azzal előhúzta a revolverét, és az asztalra tette.
- Tartsd meg, nekem nem kell két fegyver, míg leérek El Ameurbe.
A revolver csillogott a feketére festett asztalon. Amikor a csendőr visszafordult, a tanító megérezte bőr- és lószagát.
- Ide figyelj, Balducci! – szólalt meg váratlanul Daru -, undorodom az egésztől, főképp a pasasodtól. De kiadni nem fogom. Verekszem, ha kell. De ezt nem csinálom.
Az öreg csendőr megállt előtte, és szigorúan nézett rá.
- Butaságot csinálsz – mondta vontatottan. – Én sem szeretem az effélét. Megkötözni az embereket, nem, akárhány évig csinálod, ezt nem szokod meg, sőt az a helyzet, hogy szégyenkezel miatta. De nem hagyhatod őket garázdálkodni.
- Nem adom ki – ismételte meg Daru.
- Ez a parancs, fiú. Mondtam már.
- Jól van. Nekik meg elmondod, amit tőlem hallottál. Nem adom ki.
Balducci láthatólag erőltette az agyát. Nézte az arabot és Darut. Végre elszánta magát.
- Nem. Nem mondok nekik semmit. Ha cserben akarsz hagyni minket, mert neked így jobb, nem jelentelek föl. Az a parancsom, hogy a foglyot adjam át: én engedelmeskedem. Te pedig most aláírod ezt a papirost.
- Fölösleges. Nem tagadom le, hogy itt hagytad.
- N csúfolódj velem. Tudom, hogy igazat fogsz mondani. Idevalósi vagy, férfi vagy. De alá kell írnod, mert ez a szabály.
Daru kinyitotta a fiókját, elővette a kis szögletes üveget a lila tintával, a piros színű fa tollszárat a számvevő őrmester tollheggyel – ezzel szokta az írásmintákat előrajzolni -, és alákanyarította a nevét. A csendőr gondosan összehajtogatta a papirost, és a levéltárcájába tette. Azzal elindult az ajtó felé.
- Kikísérlek – mondta Daru.
- ne – tiltakozott Balducci. – Hagyd az udvariaskodást. Megbántottál.
Az arabra nézett, aki meg se moccant a helyén, bosszúsan szipogott egyet, s az ajtó felé fordult.
- Isten áldjon, fiú! – mondta.
Az ajtó becsapódott mögötte. Alakja megjelent az ablak előtt, aztán eltűnt. Léptei elhaltak a hóban. A ló dobogott a válaszfal mögött, a tyúkok riadtan káráltak. Egy perc múlva Balducci újra feltűnt az ablak előtt, kantáron vezette a lovat. Ment a meredek felél, nem fordult hátra, ő tűnt el elsőnek, a ló a nyomában. Hallatszott, hogy egy nagy kő puhán gördül lefelé. Daru visszament a fogolyhoz, aki még most sem mozdult el a helyéről, de nem vette le róla a szemét.
- Várj – mondta a tanító arabul, és a szobájába indult. Amint a küszöbre ért, eszébe jutott valami, odament az íróasztalhoz, fölvette a revolvert, és a zsebébe süllyesztette. Azután hátra sem nézve, bement a szobájába.
Sokáig feküdt mozdulatlanul a díványán, bámulta a lassan sötétedő égboltot, hallgatta a csöndet. Ezt a csöndet érezte a leggyötrelmesebbnek ideérkezése első napjaiban, a háború után. Eredetileg abba a kisvárosba kérte magát, amely a fennsíkot a sivatagtól elválasztó előhegyek tövében feküdt. Északi oldalukon zöld és fekete, déli felükön rózsa- és mályvaszín sziklafalak jelzik ott az örök nyár határát. Ő északabbra kapott állást, a fennsíkon. Eleinte elviselhetetlen volt a magány és a csönd ezeken a sivár, csak kőlakta földeken. A barázdák olykor megművelt földre emlékeztettek, de csak azért húzták őket, hogy építkezésre alkalmas követ nyerjenek. Itt csupán azért szántottak, hogy kavicsot takarítsanak be. Máskor meg összekapartak néhány göröngyöt a mélyedésekből, hogy feljavítsák velük a falvak sovány kertjeit. Hiába, csak kő borította a vidék háromnegyed részét. Városok születtek itt, tündököltek, majd elenyésztek; emberek jártak itt, szerették vagy gyilkolták egymást, majd elpusztultak. Senki nem számított ebben a sivatagban, sem ő, sem a vendége. Pedig e sivatagon kívül – Daru tudta ezt – sem ő, sem a másik nem élhetett volna igazán.
Amikor felkelt, a tanteremből semmi nesz nem hallatszott. Maga is meglepődött, milyen őszinte öröm fogja el arra a gondolatra, hogy az arab talán megszökött, s ő újra egyedül lesz, és semmit nem kell határoznia. Ám a fogoly ott volt. Csak végigheveredett a kályha és az íróasztal között. Nyitott szemmel bámulta a mennyezetet. Hogy így feküdt ott, különösen feltűnő volt vastag ajka, amely morcos kifejezést kölcsönzött arcának.
- Gyere – mondta Daru.
Az arab felállt és követte. A szobában a tanító rámutatott egy székre, amely az asztalnál állt, az ablak alatt. Az arab leült, de nem vette le a szemét Daruról.
- Éhes vagy?
- Igen – válaszolt a fogoly.
Daru két terítéket tett föl. Lisztet, olajat vett elő, egy tálban pogácsát gyúrt, és meggyújtotta a kis butángáztűzhely lángját. Míg a pogácsa sült, Daru kiment, hogy a fészerből sajtot, tojást, datolyát és tejkonzervet hozzon. Amikor a pogácsa megsült, hűlni tette az ablak párkányára, a tejet felöntötte vízzel, odatette melegedni, s végül a tojást fölverte rántottának. Mozgás közben a keze beleakadt a jobb zsebébe dugott revolverbe. Lerakta a tálat, átment a tanterembe, s a revolvert az íróasztala fiókjába süllyesztette. Mire visszament a szobába, már besötétedett. Lámpát gyújtott, és enni adott az arabnak.
- Egyél – mondta.
Az kivett egy pogácsát, mohón a szájához emelte, de megállt.
- És te? – kérdezte.
- Majd utánad. Én is eszem.
A vastag ajkak egy kissé szétnyíltak, az arab habozott, aztán elszántan beleharapott a pogácsába. Hogy végzett az evéssel, ránézett a tanítóra.
- Te vagy a bíró?
- Nem, csak vigyázok rád holnapig.
- Miért eszel velem?
- Éhes vagyok.
A másik elhallgatott. Daru felállt és kiment. A fészerből tábori ágyat hozott be, felállította az asztal és a kályha között, merőlegesen a saját ágyára. A sarokban álló nagy bőröndből, amely irattartó polcul szolgált, két takarót vett elő, és a tábori ágyra terítette. Aztán megállt, nem tudott mihez fogni, letelepedett az ágyára. Nem volt több tenni- s rendeznivalója. Ezt az embert kellett néznie. Nézte hát, s próbálta elképzelni dühtől eltorzult arcát. Nem sikerült. Csak sötét és fényes szemét látta, meg állati száját.
- Miért ölted meg? – kérdezte olyan ellenséges hangon, hogy maga is meglepődött.
Az arab elfordította a tekintetét.
- Menekült. Utána futottam.
Újból Darure emelte a szemét, mely megtelt szomorú kíváncsisággal.
- Most mit csinálnak velem?
- Félsz?
Amaz megmakacsolta magát, és elfordította a szemét.
- Megbántad?
Az arab ránézett, eltátotta a száját. Látszott, hogy nem érti. Darun ingerültség vett erőt. Sutának és idétlennek érezte magát nagy testével, a kélt ágy közé ékelve.
- Oda feküdj – szólt rá türelmetlenül. – Az az ágyad.
Az arab nem mozdult. Odaszólt Darunek:
- Mondd!
A tanító ránézett.
- A csendőr visszajön holnap?
- Nem tudom.
- Te velünk jössz?
- Nem tudom. Miért?
A fogoly felállt, és végignyúlt a takarókon, lábbal az ablak felé. A villanykörte fénye egyenest az arcába sütött, nyomban lehunyta a szemét.
- Miért? – ismételte meg Daru az ágy elé állva.
Az arab kinyitotta a szemét, a vakító fényben ránézett, erőlködött, hogy ne hunyorogjon.
- Gyere velünk – mondta.
Már éjjel volt, de Daru még mindig nem aludt. Mielőtt ágyba feküdt volna, teljesen levetkőzött, meztelenül szokott aludni. De ahogy ott állt a szobában ruhátlanul, tétovázni kezdett. Védtelennek érezte magát, elfogta a kísértés, hogy újból felöltözzék. Aztán vállat vont; forgott már nagyobb veszedelemben is; ha rákerül a sor, összetöri az ellenfelét. Az ágyából megfigyelhette: most is mozdulatlanul feküdt a hátán, szemét behunyva az éles fényben. Amikor Daru eloltott, úgy tetszett, mintha a sötétség egyszerre megdermedt volna. Majd lassanként újból megelevenedett az éjszaka az ablakban, ahol szelíden hullámzott a csillagtalan ég. A tanító hamarosan jól látta az előtte fekvő testet. Az arab meg sem mozdult, de mintha nyitva lett volna a szeme. Az iskola körül kósza szellő lengedezett. Talán szétkergeti a fellegeket, és újra kisüt a nap.
Éjjel szél kerekedett. A tyúkok mocorogtak, aztán elcsöndesedtek. Az arab az oldalára fordult, háttal Darunek, aki úgy hallotta, mintha nyögne. Ekkor figyelni kezdte a lélegzetét, mely erősebbé és szabályosabbá vált. Hallgatta ezt a közeli szuszogást, álmodozott, nem tudott elaludni. zavarta az idegen jelenléte ebben a szobában, ahol már egy éve egyedül aludt. De azért is zavarta, mert valamiféle testvéri együttérzést ébresztett benne, ami ellen berzenkedett az adott körülmények között, noha jól ismerte: azok az emberek – katonák vagy foglyok -, akik megosztják egymással közös szobájukat, különös szövetségre lépnek egymással, úgy, mintha ruhájukkal védőpáncéljukat is levetve, különbözőségükön túl, az álom és a fáradtság ősi közösségében egyesülnének minden este. Ám Daru megrázkódott, nem szerette az efféle ostobaságokat, aludni akart.
Ám amikor az arab valamivel később alig észrevehetően megmozdult, a tanító még mindig nem aludt. A fogoly második moccanására megmerevedett, ugrásra készen. Az arab, mintha delejes álomban mozogna, lassan felkönyökölt. Felült az ágyán, mozdulatlanul várakozott,fejét sem fordította Daru felé, mintha feszülten figyelne. Daru nem mozdult: az imént eszébe jutott, hogy a revolver az íróasztala fiókjában maradt. Okosabb, ha nyomban cselekszik. Azonban tovább figyelte a foglyot, aki ugyanolyan puha mozdulattal lépett a padlóra, várakozott, majd lassan öltözködni kezdett. Daru már-már megszólította, amikor az arab megindult, ezúttal természetesen mozgott, de roppant óvatosan. A hátsó kijáratnak tartott, amely a fészerbe nyílt. Halkan lenyomta a kilincset, és kiment, az ajtót betámasztotta maga mögött, de nem csukta be. Daru közben nem mozdult. „Megszökik” – csak ennyit gondolt. „Szerencsés megoldás!” De azért hegyezte a fülét. A tyúkok nem mocorogtak: tehát a töltésen van. Ekkor halk csurgást hallott, de csak akkor fogta fel, hogy mi az, amikor az arab újból megjelent az ajtóban, gondosan ismét becsukta, és zajtalanul visszafeküdt. Ekkor Daru hátat fordított neki, és elaludt. Később, álmában, úgy rémlett, mintha lopakodó lépteket hallana az iskola körül. „Álmodom! Álmodom!” – hajtogatta. És aludt.
Amikor felébredt, az ég derült volt; hideg és tiszta levegő szüremlett be a rosszul záró ablakon. Az arab aludt, most már összegömbölyödve a takarója alatt, nyitott szájjal, tökéletesen elernyedve. De amikor Daru felrázta, rémülten riadt fel, nem ismerte meg, olyan zavaros szemmel és megfélemlített arccal meredt rá, hogy a tanító hátrahőkölt.
- Ne félj. Én vagyok. Enni kell.
Az arab a fejét rázta, és igent mondott. Arcára visszatért a nyugalom, de kifejezése elrévedező és szórakozott maradt.
Elkészült a kávé. Megitták, mind a ketten a tábori ágyon ültek, és a pogácsájukat rágcsálták. Akkor Daru kivitte az arabot a fészerbe, megmutatta neki a csapot, ahol mosdani szokott. Visszament a szobába, összehajtotta a takarókat, összecsukta a tábori ágyat, bevetette a saját ágyát, és rendbe rakta a szobát. Aztán az iskolán át kiment a töltésre. A nap már emelkedőben volt a kék égen; lágy és élénk fény ömlött szét a puszta fennsíkon. A kaptatón foltokban olvadt a hó. Hamarosan újra előtünedeznek a kövek. A tanító a domb peremén lekuporodott, és nézte az elhagyatott tájat. Balduccin jártatta a gondolatait. Megbántotta, elüldözte, mintha valami módon tagadni akarta volna, hogy közös a sorsuk. Még most is hallotta a csendőr búcsúszavát, s maga sem tudta, miért, furcsa módon üresnek és védtelennek érezte magát. Ebben a pillanatban a fogoly köhögni kezdett az iskola túloldalán. Daru önkéntelenül felfigyelt rá, aztán dühösen arra hajított egy kavicsot, mely süvítve szállt a levegőben, majd belefúródott a hóba. Fellázította ennek az embernek az ostoba bűne, de kiadni mégis becstelenség lett volna: ha csak rágondolt, háborgott a megaláztatástól. Szidta az övéit, akik a nyakára hozták ezt az arabot, de szidta az arabot is, akinek ölni volt mersze, de megszökni nem tudott. Daru felállt, körbejárt a töltésen, mozdulatlanul várakozott, majd bement az iskolába.
Az arab, a fészer cementpadlójára hajolva, két ujjával mosta a fogát, Daru nézte, majd odaszólt neki:
- Gyere!
A fogoly előtt ment vissza a szobába. Vadászzekét vett a pulóverére, és bakancsot húzott. Állva várta meg, míg az arab felteszi a sapkáját és fölhúzza a szandálját. Bementek az iskolába, és a tanító, megmutatva társának a kijáratot, rászólt:
- Eredj!
Amaz nem mozdult.
- Megyek én is – mondta Daru.
Az arab kilépett. Daru visszatért a szobába, kétszersültet, datolyát és cukrot csomagolt össze. Mielőtt távozott volna a tanteremből, egy pillanatra megáll az íróasztal előtt, aztán átlépte az iskola küszöbét, és becsukta az ajtót.
- Erre – mondta.
Keletre fordult, a fogoly követte. De alighogy eltávolodtak az iskolától, úgy rémlett, mintha halk neszt hallana a háta mögül. Visszament, körüljárta a házat: nem volt ott senki. Az arab nézte, mit csinál, láthatóan nem értette.
- Menjünk – mondta Daru.
Egy órát gyalogoltak, majd egy mészkőszirtféle tövében megpihentek. A hó mind gyorsabban olvadt, a nap felszippantotta a tócsákat, gyorsan megtisztította a fennsíkot, mely egyre szárazabb lett, és ugyanúgy reszketett, mint a levegő. Amikor folytatták útjukat, lépteik alatt dobogott a föld. Olykor-olykor madár hasította előttük a levegőt vidám cserregéssel. Daru mélyeket lélegezve itta magába a hűs fényt. Lelkesedés fogta el a meghitt, tágas tér láttán, mely most majdnem teljesen sárga volt az ég kék sapkája alatt. Még egy órát gyalogoltak lefelé, délnek. Omlatag sziklák alkotta lapos magaslatfélére értek. Innen a fennsík lejteni kezdett: keletre, a mély síkság felé, amelyen csak néhány csenevész fa látszott, és délre, a sziklahalmok felé, amelyek zaklatott jelleget adtak a tájnak.
Daru szétnézett mindkét irányban. Körös-körül csak az égbolt, embernek semmi nyoma. Az arabhoz fordult, aki értetlenül nézte. Daru odanyújtotta a csomagot.
- Fogd – mondta. – Datolya, kenyér, cukor van benne. Ezzel kihúzod két napig. Itt van még ezer frank is.
Az arab elvette a csomagot meg a pénzt, de teli kezét továbbra is a melle magasságában tartotta, mintha nem tudná, mitévő legyen azzal, amit kapott.
- Most ide nézz – mondta a tanító, és keleti irányba mutatott -, ez az út visz Tinguitbe. Gyalog kélt óra. Tinguitben ott az elöljáróság meg a rendőrség. Várnak már.
Az arab kelet felé nézett, a csomagot meg a pénzt szorongatva. Daru megragadta a karját, és egy negyed fordulattal nyersen délnek fordította. Annak a magaslatnak a tövében, amelyen álltak, bizonytalanul kirajzolódó ösvényt lehetett sejteni.
- Ez az út szeli át a fennsíkot. Egynapi járóföldre innét megtalálod a legelőket és az első nomádokat. Ők befogadnak és elrejtenek, a törvényük szerint.
Az arab most visszafordult Daruhöz, és szörnyű rettegés ült az arcán.
- Ide figyelj – mondta.
Daru a fejét rázta.
- Ne, hallgass! Most itthagylak.
Hátat fordított neki, kélt nagy lépést tett az iskola irányában, tanácstalanul visszanézett a mozdulatlan arabra, majd újra elindult. Néhány percig csak a saját lépteit hallotta, keményen csengtek a fagyott földön, többet nem nézett hátra. Ám kisvártatva mégis visszafordult. Az arab még mindig ott állt a domb peremén, a karja most lecsüngött, nézte a tanítót. Daru érezte, hogy elszorul a torka. De dühösen káromkodott egyet, rázta az öklét, és megint elindult. Már messze járt, amikor újra megállt és hátranézett. A dombon nem állt senki.
Daru tétovázott. A nap elég magasan járt már az égen, és kezdte égetni a homlokát. A tanító elindult visszafelé, eleinte kissé bizonytalanul ment, majd egyre határozottabban. Mire felért a dombocskához, patakzott róla veríték. Sietve felkapaszkodott, és kifulladva állt meg a tetőn. Délen keményen rajzolódtak ki a kék égre a sziklamezők, de a keleti síkságról már forró levegő emelkedett a magasba. És ebben a könnyű párában Daru elszoruló szívvel fedezte fel az arabot, amint a börtönbe vivő úton bandukolt.
Valamivel később a tanító a tanterem ablakából nézte, nem látó szemmel, az üde fényt, amely az ég magasából rátűzött a végtelen fennsíkra. Háta mögött a falitáblán, a francia folyók kanyarulatai között ott éktelenkedett az ügyetlen kézzel felmázolt krétafelirat: „Kiadtad a testvérünket. Ezért megfizetsz!” Daru nézte az eget, a fennsíkot s ott túl, a tengerig nyúló, láthatatlan földeket. Egyedül volt ezen a tágas földön, amelyet egykor annyira szeretett.
(Antal László fordítása)
***
A 20. századi francia irodalom Nobel-díjas klasszikusának elbeszélő művészetét, amely a kezdetektől fogva jelen van életpályáján, alapjában véve három fő tényező határozza meg: a szegénység világa; a gyarmatrendszer és az író kötődése Algériához; végül az európai klasszikus, francia polgári kultúra.
A Svéd Királyi Akadémia döntésének indoklásában az áll, hogy Camus a modern világ legfontosabb kérdéseit fogalmazta meg műveiben. Márpedig valóban ez a három probléma alkotja – mint ez századunk végére világossá vált – az egész emberiség legfőbb gondját. Embermilliók élnek nyomorban, embermilliók élnek gyarmati sorban, s embermilliók küzdenek az anyagi és kulturális felemelkedésért, amelyhez az immár egypólusúvá vált világban a polgári fejlődés biztosítja a feltételeket. Ráadásul mindezen problémák a 20. század folyamán szörnyű megpróbáltatásokkal, háborúkkal, véráldozatokkal jártak, és ezek közt egy gondolkodó, moralista művésznek úgy kell eligazodnia, hogy életével, műveivel – a művészet eszközeivel –l hatni tudjon közönségére. Nos, viszonylag rövid élete során Camus (a lírát kivéve) szinte minden irodalmi műfajban a legmagasabb szintű teljesítményt nyújtotta: regényben, drámában, filozófiai esszében, publicisztikában. Írói szintézisét a kíméletlen tudatosság, a szigorú logika, a világosság, a sallangmentes, tiszta, klasszikus stílus jellemezte, valamint az elkötelezett ragaszkodás ahhoz a társadalmi közeghez, amelyből származott. Erről abban a befejezetlen életrajzi regényben – Az első emberben- vall gyönyörűen, amelyen halálakor is dolgozott, s amely csak harminc esztendő múltán jelent meg. Történelem, társadalom, egyéni átélés együttes képe bontakozik ki műveiből és az itt szereplő novellájából is. ennek az írói szintézisnek, amelybe a novellák is beilleszkednek, legfontosabb sajátossága a filozófiai tudatosság. Elmondható, hogy Camus minden egyes írása egy-egy gondolati tételt illusztrál, mégpedig úgy, hogy benne van az emberi élet, az érzelmek teljes gazdagsága, a táj, a kor összes szépsége, zordsága és kegyetlensége.
Egy istenáldotta tehetség csodájának kibontakozásához segítség és kemény munka is kell. A mezítlábas, klottnadrágos, szikrázóan okos, félárva proligyerek az elemi iskolai néptanító – Louis Germain – segítségével kerül ösztöndíjasként gimnáziumba, onnan egyetemre. Ettől fogva a maga útját járja. Kabília parasztságának helyzetéről ír szociográfiai cikksorozatot; politizál, rengeteget olvas, újságot szerkeszt. Egész életre szóló szerelem ébred benne a színház, a drámaírás iránt, mely az egzisztencializmus korai szakaszának jellegzetes és izgalmas műfaja. Műhelytanulmányait, elmélkedéseit Noteszlapok (Carnets) című, haláláig vezetett füzetei tartalmazzák.
A világhírre jutott író műveiben szinte tételesen megtalálhatók mindazok a filozófiai, társadalmi és morális problémák, amelyek a 20. századi embert foglalkoztatják mind a mai napig, és amelyeket a francia egzisztencialista filozófia körébe szokás sorolni. Lássunk néhányat ezek közül, mégpedig Camus életszakaszainak sorrendjében.
1. Abszurditás, közöny, szabadság, ateizmus és mindezekkel párhuzamosan szociológiai érdeklődés, életszeretet, ragaszkodás a szülőföldhöz,m empátia a szegények sorsa iránt. Ezt a problémakört korai írásai közt A közöny című regénye, algériai tárgyú szociográfiája és publicisztikája, valamint első jelentős filozófiai munkája, a Sziszüphosz mítosza jelzi, s ezek szerezték meg számára az ismertséget.
2. A világháború alatt és után Camus művészetében megjelenik a társadalmi, történelmi problematika, az „elkötelezettség”, méghozzá az ideológiáktól független egyéni felelősség formájában. Kulcsszavak: lázadás, küzdelem az embertelenség ellen, tragédia, halál, ami A pestis, A lázadó ember című művekben, a színdarabokban és az újságírói tevékenységben ölt formát.
3. Az író élete utolsó szakaszában, abszurd, korai halála előtt, szinte öntudatlanul, megvonja élete és művészete mérlegét: rádöbben arra, hogy mennyire magányos mind a társadalom és a történelem, mind a tudás és a kultúra világában, s hogy ugyanakkor mennyire kötődik jelenéhez és múltjához. Erre utalnak cikkei és beszédei (például a Nobel-díj átvétele alkalmából, 1957-ben), említett önéletrajzi regénye meg A száműzetés és az ország című kötet (megjelent 1957 márciusában), benne A vendég című elbeszélés.
Ennek az írásnak a cselekménye azt megelőzően játszódik, midőn az indokínai háború befejeztével Észak-Afrikában, Algériában tör ki a gyarmati háború. A későbbi véres, kegyetlen harcnak egyelőre csak fenyegető árnya sötétlik: az író egy-egy mondta, megjegyzése sejteti csupán, mi készül, miféle indulatok feszülnek egymásnak, kik fogják nemsokára gyilkolni egymást 1954 őszén. Mindenszentekkor esnek áldozatul az első franciák az arab erőszaknak, köztük a Daruhöz hasonló falusi néptanítók.
A sivatagi zóna szélén, a fennsíkon leesik a hó: az iskolából elmaradnak az arab gyerekek, tavaszig nem is térnek vissza, s a tanító magányosan gondolkodik a világról és a történelem alakulásáról. A három szereplő egyaránt kötődik az országhoz, de három különböző meghatározottságot képvisel: a csendőr a hatalmat, a gyarmati közigazgatást és az igazságszolgáltatást, az arab a röghözkötöttséget és a lázadást, a tanító a kélt oldal közt vergődő magányos, dönteni nem tudó moralistát, akit végül is feltehetőleg legyűrnek a nála hatalmasabb erők.
Ifjúkori művészi emlékek hatására döntött az író a szikár, egyszerű, szinte szófukar realizmus mellett e novella esetében (meg még a kötet két másik darabjában). Pontos, érzékletes leírás, táj-, jellem- és helyzetábrázolás, semmi érzelemnyilvánítás, szigorú szerkezet jellemzi az elbeszélést.
Mint láttuk, a történet egyes szám harmadik személyben íródik, a cselekmény mintha színpadon vagy filmvásznon játszódnék. A viszonylag rövid írás logikusan oszlik világos szerkezeti egységekre. A bevezető részben a helyszínt írja le, a magányos néptanító életkörülményeit, munkáját, helyzete sanyarúságát, a sivár föld és táj, az ottani emberek iránt érzett szeretetét, minden nehézség ellenére. („Hiába, Daru itt született. Másutt számkivetettnek érezte volna magát.”)
A cselekmény a csendőr és a rab érkezésével veszi kezdetét: tisztázódnak az emberi viszonylatok, a felelősségek, feladatok és döntések. Az arab nyugtalan, lázas tekintete a fenyegető felkelésre utal, meg arra, hogy az ellenségeskedések kitörése esetén senki sem lehet biztonságban. A felkelés igazi okairól (a gyarmati elnyomásról és kizsákmányolásról) nem esik szó; a fogoly köztörvényes bűnt követett el, s a tanító haragszik a bennszülöttekre „aljas rosszindulatuk”, „örökös gyűlölködéseik”, „vérszomjasságuk” miatt. De kiszolgáltatni nem hajlandó, vagyis nem vállalja a hatóság és az elnyomók szerepét. Ám amazok oldalára sem áll: a fogolyra bízza, hogy jelentkezik-e magától a francia hatóságoknál. Tehát nem tud dönteni. A csendőr az arabot a tanítónál hagyva távozik, s a kélt férfi magára marad. Daru a csendőr által ott hagyott revolvert elteszi a fiókjába, vacsorát készít, elrendezi az éjszakai fekhelyet. Egyfajta kimondatlan testvériségérzés kapcsolja össze őket, de él bennük a gyanakvás is. Éjszaka kiderül, hogy az arabnak nincs bátorsága megszökni, így a döntés felelőssége a tanítóra nehezedik. Annyi bizonyos, hogy a francia hatóságoknak nem szolgáltatja ki a foglyot. A helyzet azonban bonyolódik: az iskola körül árnyak ólálkodnak, nyilván az arab társai. A légkör fenyegetéssel terhes. A záró rész hozza meg a nyomasztó megoldást. Daru kitér a döntés elől, a fogoly egyedül megy jelentkezni a bíróságra, az ólálkodó arabok pedig halállal fenyegetik meg a tanítót. Kilátástalan helyzet, tipikus moralista dilemma.
Ez a tehetetlen, kiszolgáltatott értelmiségi magányosság jellemzi Camus életének utolsó időszakát, ekkor írt műveinek is ez a fő témája, akár elbeszéléskötetét, akár a Bukást, akár befejezetlen önéletrajzi regényét, akár beszédeit vagy nyilatkozatait, újságcikkeit nézzük., Mondhatnók úgy is, hogy Camus a történelmi meg világhelyzet láttán is válságba kerül. Sartre írta egyik vitacikkében, hogy „mondhat akármit, Camus úr, maga éppúgy polgári író, mint én”. Csakhogy ez a „polgári íróság” nem azonos a polgári rend elfogadásával, de támadásával sem: görbe szemmel néznek rá a hatalom képviselői is meg az ellenzékiek is. Ugyanakkor hiába inti moralista mérsékletre, a kegyetlenkedések beszüntetésére elvakult honfitársait: lehurrogják, halálosan megfenyegetik. Ráadásul ekkor kezd válságba jutni az a szocialista társadalmi rend, amelynek módszereit elvetette, de amely mégiscsak nagy hatással volt rá, és intenzív publicisztikai aktivitásra ösztönözte.
A kritikusok szerint alkotói vénája apadóban, ami persze nem igaz, hiszen a dráma műfajában továbbra is termékeny, és jelentős esszék, önéletrajzi jellegű írások kerülnek ki a tolla alól, illetőleg vannak munkában. Az összegezés, szintézisalkotás igénye mindenképp jellemzi őket, például az itt tárgyalt elbeszéléskötetét is, amely – hozzá számítva a Bukás vezeklő bírójának történetét – szigorú szerkezeti és gondolati egységet mutat, befejezetlenül maradt regényével együtt.
A hat elbeszélés közös témája, üzenete a címben fogalmazódik meg: a száműzetésország szavak egyszerre utalnak bibliai, filozófiai, történelmi összefüggésekre, különböző szempontokból világítva meg az író filozófiai és művészi alapproblémáját. Ez pedig az egyéni és társadalmi szintézis lehetősége, illetve akadálya. Az ország szó a szintézisre, a megoldásra utal, a száműzetés a harmónia hiányára. Négy novella színtere Észak-Afrika, egy Párizsban, egy Brazíliában játszódik (a külön regényként megjelent Bukás pedig Amszterdamban). A szereplők szempontjából ez az ellentét az önkiteljesítés, illetve a korlátozottság, megalkuvás tényében jut kifejezésre, részint közvetlenül, részint áttételesen és jelképesen (például A hitehagyott vagy Az eleven kő című novellában). A hűtlen asszony a középszerű férj mellett kitartó, csak képzeletben szabaduló feleséget, A hitehagyott az elveit feladó, más közösséghez csatlakozó és lelkiismeret-ébresztő utódját megölő misszionáriust, A némák (mely közvetlenül merít az író gyermekkori élményeiből) egy kádárműhely munkásainak sztrájkját, a Jónás vagy a Mester dolgozik (ugyancsak Camus saját életére utalva) a nyomasztó környezetével szembeszegülő művészt, Az eleven kő a többiekkel szolidaritást vállaló embert ábrázolja. Valamiféle megoldást csak e két utóbbi elbeszélés sugall, a többi pesszimista konklúzióval zárul. és az
Sziszüphosz és a lázadó ember metaforája a saját sorsának korlátaival szembesülő művész keserű, de végső soron felemelő öntudatát fogalmazza meg és vállalja. Mivel minden ember múltjában benne van a jelene is, jelenében pedig a múltja, s ha ez a szerves kapcsolat ugyanakkor a kíméletlen öntudat és a filozófiai életlátás jegyében érvényesül, akkor ne csodálkozzunk a Sziszüphosz mítoszának profetikus záró mondatain: „Sziszüphosz a felsőbbrendű hűségre tanít, mely isteneket tagad, és sziklákat emel... A gazdátlan világ neki se nem meddő, se nem kicsi... A csúcsokért vívott küzdelem maga is betöltheti az ember szívét. Boldognak kell elképzelnünk Sziszüphoszt.”
Camus nemcsak az abszolútummal, a világgal, a történelemmel és a művészettel állt szüntelen harcban, hanem a betegséggel és a halállal is: kamaszkorától fogva tüdőbajos volt. Nyilván ezért is élte oly intenzíven az életet. A kór megviselte szervezetét – orvosa szerint aligha ért volna meg magas életkort. Nem tudhatni soha, vajon mit érezhetett a száguldó gépkocsi utasa a másodperc töredékében, amely a haláltól elválasztotta azon a bizonyos januári napon. Azok szerint, akik rátaláltak, arca nyugodt volt, kisimult és békés. Talán nem is volt oly abszurd, mint hihetnők, az a végzetes autóbaleset?
NAGY GÉZA
***
ALBERT CAMUS (1913-1960) francia regényíró, esszéista. Algériai származású. Apja mezőgazdasági munkás, aki az első világháború első napjaiban elesett a marne-i csatában. Anyja spanyol származású, írástudatlan mosónő, aki egyedül nevelte két fiát. A tehetséges Albert egyetemre kerül, ahol filozófiát és irodalmat tanul. Intenzíven sportol (futballozik), színjátszó csoportot szervez, újságírással foglalkozik, folyóiratot szerkeszt, politizál (rövid ideig a kommunista párt tagja). Első regénye A boldog halál (1938). Részt vesz az ellenállásban, a Combat című illegális lap szerkesztője, a felszabadulás után is egy ideig. Az irodalmi élet, az egzisztencialista csoport jelentős alakja, sikeres író és színpadi szerző (Közöny, 1942; Sziszüphosz mítosza, 1942; A félreértés, 1944; Caligula, 1944; A pestis, 1947; Az igazak, 1949; A lázadó ember, 1951). A Gallimard kiadó lektora, sokat utazik, a közéletben szerepel. A Párizsba vivő országúton autóbalesetben veszti életét.
(Forrás: Huszonöt nagyon fontos novella - Művek és műelemzések, Lord Könyvkiadó 1997., 321-338. old.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése