2011. nov. 19.

Egry Péter: Déry Tibor: Lia - Korai elbeszélések 1915-1920.


dery tibor 1894-1977

A kötet a Lián, a címadó kisregényen kívül Déry Tibor hét ifjúkori novelláját tartalmazza. A Schwarz úr öngyilkossági kísérlete a Petőfi Irodalmi Múzeum Déry-hagyatékából került elő. Botka Ferenc a tintával írt kézirat hátradűlő betűi alapján, az író édesanyjához szóló egykorú leveleinek írásképét is figyelembe véve 1914-15-re datálja, első helyen és első ízben adja közre. A két nővér (1917), az Ellopott élet (1918), a Novella (1918), A próba (1919) és a Salamon tornya (1920) a Nyugatban jelent meg először, A bábú (1920) a temesvári Szemlében keltette fel a „jól megcsinált”, fordulatos cselekményhez szokott olvasók érdeklődését.

A Liát a fiatal Déry az Érdekes Újság pályázatára nyújtotta be 1916 második felében, és második díjat nyert vele. A zsűrinek Osvát Ernő is tagja volt, ő adta közre az akkor még pályája peremén álló ismeretlen író munkáját a Nyugatban (1917). A folyóirat később a szemérem elleni vétségért kirótt büntetést is kifizette. Botka Ferenc a kisregény s a novellák első és esetleges további megjelenésének pontos helyéről, a kézirat meglétéről vagy hiányáról, a szöveg módosulásáról, tárgyi és életrajzi vonatkozásairól mindig gondos tájékoztatást ad.

E munkáit Déry érett fővel éretlen zsengéknek tekintette, és életmű-sorozatából kihagyta. Kötetbe foglalásuk ma mégis indokolt: az opus-szám nélküli művek is részei az életműnek. Mindegyik ma is érdekes olvasmány. E korai kísérletek váratlan fordulataikkal a későbbi novellaírót előlegezik. A cselekményépítés epizodikus vargabetűivel (Lia) a majdani regényíró útját kövezik ki. Tragikus fojtásukkal, végletes vonalvezetésükkel és végzetes végkifejletükkel (A két nővér, Ellopott élet) vagy – ritkábban – komikus kalandjaikkal (A bábú) az eljövendő drámaíróra mutatnak előre. Zaklatott lélekrajzukkal (Lia, Novella, A próba) az érett író pszichológiai érdeklődését, forrongó társadalomábrázolásukkal (Ellopott élet, Salamon tornya) a készülődő forradalmár szociális érzékenységét vetítik előre.

A kötet borítólapján Déry festőbarátjának, Tihanyi Lajosnak az íróról készített portréja látható. Jó okkal. A kisregény és a novellagyűjtemény együttes tanúságtétele felerősíti az egyes művekben felötlő stiláris törekvéseket, köztük Déry nyelvének már itt jelentkező és mindvégig érvényesülő, fokozódó, érlelődő festőiségét.

Thomas Mann Bevezetés a Varázshegy olvasásához című előadásában arról ír, hogy a költők, írók „többnyire voltaképp valami mások, átalakult festők, grafikusok, szobrászok, építészek”, s magát az írók sorában a zenészekhez sorolja. (Válogatott tanulmányok, ford. Szabó Ede, Bp., Magvető, 1956, 417.) Déry látásmódja gyakran szembeszökően festői.

Az öngyilkosságra készülő Schwarz úr lelkiállapotát a posztimpresszionista festészet felfűtött színkezelése jellemzi: „rőt” ég, „fekete füstgomolyok” (9), „szép vörös” pisztolytok, „kékfényű kicsi revolver” (11). A szinesztézia a hallásérzeteket láthatóvá teszi: az óra ketyegése olyan, „mint egy kis vonal” (10).

A Lia nemcsak epikus ujjgyakorlat, hanem festői kísérlet is. Endrei Tibor nemii kiéhezettségét, felhevült érzékiségét magyarázkodó kommentár helyett alliterációval is élesre állított érzékletes kép tárgyiasítja: „Villámló fehéren fénylik a márciusi nap” (17). A lány alakja impresszionista festmény: „Mögöttem a dombon kis vörös folt jelent meg, egyre nagyobbodva. Egy napernyő volt és alatta egy fehérruhás nő. Karcső nyaka van és büszke, fekete szemű arca.” (18.) Amikor Lia „kibomlott hajjal”, derékig meztelenül, egy magas ablakban, elérhetetlen távolságban megjelenik, „az egész széles utcán a fekete kalapos férfifejek hogy fordulnak mind felfelé!” (17.) Déry a romantikus tüneményt mechanikusan megsokszorozott realisztikus részletekkel perelteti, és jól szerkesztett tengelyvonalakkal is kiemeli.

Liára várva, jobb híján, Endrei a lány halott anyját képzeli maga elé. Az ábrándkép hajlékony kontúrja szecessziós vonalrajz: „magas lehetett, igen magas, úgy képzelem, mint egy hullámzó vonal, szürke szemű, apró, gyors kezű, a szőke haja mindig kócos.” (40.)

A Liáról magáról festett fantáziakép szinte preraffaelita és szintén szecessziós vonalvezetésű, kecsesen kúszik, dekoratívan hajlik, a finom naturalizmus felé is fordul, impresszionisztikusan érzékeny, s a Rossettitől Whistleren át Szinyei Merse Pálig ívelő korszak alaksejtelmeit idézi: „Karja lassú ívben hajlik, kinyíló csípei közül felfelé virágzik karcsúan nyúló dereka, lábai domborúan feszülnek, talán felveti a fejét, mintha nehéz gyümölcsökkel teli fára nézne” (53). A finom naturalizmus és az impresszionizmus határmezsgyéjén tűnik fel Lia akkor is, amikor – amint az árulkodó keresztnevű Endrei Tibor látja és mondja – „otthon fehér ruhában járkál, előttem fésülködik” (47).

Ám a vágyakozás és várakozás tiszta idillje csak egy-egy beomló pillanat boldog adománya, a kegyelmi állapot hamar elillan. A hangulat képlékenységét a művészi képalkotás is megérzi. A szerelem az írás vetélytársa. Mihelyt fellobban, Endrei Tibor máris fogadkozik: befejezi munkáját. Az impresszionizmus expresszionizmusba, futurista aktivizmusba csap át, a mondatok görcsös kényszerességgel ígérgetni kezdenek, rövid vezényszavakká zsugorodnak, felkiáltójelekkel zárulnak, aktív igékkel, igenevekkel dinamizálódnak, szenvedélyesen rohamoznak és vágtatnak, az erőfeszítés meggörbíti, megfeszíti a hátat: „Kész leszek! Összehúzni az idegeket. Kicsire a testet! És a fogakat összeharapni és úgy rohanni előre összegörbülő háttal.” (17.)

Vetélytársa nemcsak a szerelemnek, hanem a szerelmesnek is van. Dr. Kovács Leó orvos fesztelen modorával, költekező gazdagságával, könnyel érvényesülő befolyásával, pökhendi magabiztosságával szabad utat talál Lia hiúságához, szívéhez. Endrei Tibor ellenszenvét, felgerjedő féltékenységét, vad indulatait Gaugain és Van Gogh nyers alapszíneinek éles ellentétei, a „Nabis”-csoport (Bonnard, Vuillard, Rippl-Rónai) kifejező, dekoratív, szimbolisztikus, posztimpresszionista színkezelése és főként a „Vadak” (Matisse, Derain, Czóbel) expresszív, erős színkontrasztjai fejezik ki – természetesen irodalmi áttételben. Az orvos ápolt körszakálla fekete; ruhája, kalapja, táskája sárga; előadásának plakátja piros (49, 53, 58). Piros a kövezet is nappal (39), s „Éjjel világoskék a város” (59): a helyi színeket az indulat és a hangulat feszültsége átfesti, a meleg és a hideg színek az érzelmi tónus ellentétes sarkpontjain csapódnak ki közös kompozícióban. A szerelmi rivális cigarettafüsttel telített szállodai szobájában „a sarokban ... egy vad színekkel bemázolt, vigyorgó indiai faszobor állt” (53). Csoda-e ezek után, hogy eszelős dühében Endrei agyonüti az orvost, leteperi Liát, lerombolja a védőgátat, és rászabadítja a városra a tengert?

Végletes írás? Éretlen érzések? Kielégületlen érzékiség? Szélsőséges jellemábrázolás? Kiegyensúlyozatlan cselekmény? Szeszélyes szerkezet? Kiforratlan stílus? Minden bizonnyal.

Erőteljes írás? Egyéni hang? Intuitív alakrajz? Művészi kifejezőerő? Érzékeny természetleírás? Szuggesztív megjelenítés? Modern látásmód? Érzékletes hangulatfestés? Festői színkezelés? Tehetséges szertelenség? Kétségkívül.

Osvát Ernő nem tévedett, amikor Déry Tibort beléptette az irodalomba.

(Sajtó alá rendezte és az előszót írta Botka Ferenc, Bp., Petőfi Irodalmi Múzeum, 1996. 212 l. /Déry Archívum, 1).

(Forrás: Irodalomtörténeti Közlemények 1998. 5-6. szám; http://epa.oszk.hu/00000/00001/00007/pdf/00395.pdf)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése