2011. nov. 20.

Esterházy Péter: Fuharosok



Kritikusok, esztéták, irodalomtörténészek dolgozatainak tanúsága szerint a Fuharosok a legegyöntetűbb elragadtatással fogadott Esterházy-mű a Termelési regényt követő pályán. Tömörsége, irizáló – az olvasói élvezet egyszerre több síkján felfénylő – szövege, s az, ahogyan a benne megjelenő modellben felszínes (politikai) utalások nélkül is magára ismerhetett a kor közönsége, rendkívüli hatást keltett. Hogy egyben időtálló remekmű, azt leginkább műfaji sajátosságait, rétegzettségét elemezve igazolhatjuk; szemelvény kiemelése nélkül.

*

A Bevezetés a szépirodalomba könyvóriásában a Fuharosok mindössze tizenegy oldal. Az olvasók ha itt ismerte s szerette meg Zsófi történetét, jól teszi, ha újabb elmélyedéshez, behatóbb elemzéshez a mű első kiadását keríti elő, s annak önálló, bensőséges szövegközléséhez, versszerű látványához fordul. A Fuharosok megjelenésekor nyilvánvaló(?) volt, hogy a kisformátum, a szedés szűk tükre, s mindenekelőtt a szabadsoros tördelés, a többszörösen eltört mondatok rendje nyomdai-technikai megoldás: Így válhatott könyvvé a szokatlanul kurta, egyetlen szerzői ív. Mégis, aki először így találkozott a Fuharosokkal, szükségszerűnek, a szöveghez illőnek érezhette a poémákat idéző formát.

Máris előkerül tehát egy meghatározás, amely épp „lazaságával”, meglehetősen tág érvényességi körével alkalmas kiindulópont Esterházy koncepciójának becserkészéséhez. A poéma ugyanis az elbeszélő költemények, verses regények, sőt az úgynevezett hosszúversek összefoglaló elnevezéseként legfőképp azt jelzi, hogy az epikumot valamilyen mértékig átjárja a lírai megközelítés, a kiéneklés költői szubjektivitása (vagy megfordítva, a lírai pillanat oldódik történetszerűvé). Ugyanakkor a Fuharosok világképe évezredes hagyomány, művészi igény változatos és változó intenzitású továbbélését rejti: a valaha a világot mítosz-egészként tételező alkotói szemlélet volt az, amely nem tett különbséget nemhogy az irodalmi önkifejezés módjai, de a művészet, a filozófia, a vallás funkciói között sem. Bármilyen aránytalannak tetszik is ilyen ősállapotig visszahátrálni ahhoz, hogy megértsük, miért nevez(het) írója 1983-ban regénynek néhány oldalnyi kéziratot, látnunk kell e gesztusban, amint Esterházy bizonyos archetípusokig (ősképekig) nyúl vissza tematikájában, motívumaiban, a figurák kezelésében, a történet idő- s térbeli elhelyezésében, „használatában”. A mítosz, a mitikus vízió műfajok előtti modellje és a poémaszerű történetmesélés több évszázados technikája – ez az a szemléleti-formai ötvözet, amely a Fuharosokat jellemzi, és amely ötvözet-mivoltában sem hagyománytalan, hiszen a balladában ehhez hasonlóan őrizte egy kevert műfaj a mitikus elemeket. (Esterházy kifejezetten balladisztikus megoldásaira majd külön vissza is térünk.) Mindazonáltal a szerző azt írta a cím alá: regény. Hogy’ van ez?

Thomas Mann annak idején a József-tetralógiában behatolt egy tetszhalott mítoszba, újra elevenné tette azt; James Joyce épp ellenkezőleg, az Ulyssesben paródiaként arra alkalmazta a mítoszt, hogy tükörpróbát tartson a halott jelen elé: lám, már lélegzete sincs. Mindkét író vállalkozását egyaránt jellemzi azonban egy világállapot minél nagyobb teljességre törekvő megérzékítése. Esterházy más megfontolásból fordul a mítoszhoz: egy eltávolított képletben mutatni föl a teremtett valóságot, anélkül, hogy az akár parabolisztikusan egysíkú, akár példázatosan moralizáló lenne, de ugyanakkor érzékeltetni azt is, hogy csak mítosz-darabok lehetségesek, egymást viszonylagossá tévő, egymást értelmezni képtelen töredékek. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a modern kor töredékesség-élményének mitizálása és a megvilágító erejével még roncsaiban is ható, fenséges mítoszvilág talál egymásra. Mintha pontosan tudnánk, hogy minden történetünk valaminek az epizódja, de hogy mié, arról óvatosan előadható, pontatlan benyomásaink vannak.

A Fuharosoknak már a címe is a műegészhez illő telitalálat. A német nyelvterületről származó szó lexikonban kibogarászható, etimológiailag elmagyarázható tájnyelvi változat, ám a köznyelvben nem létezik. Hangzása mégis félreérthetetlenül felidézi, amit jelöl: ismerősen idegen, idegenül ismerős lényeket, akik emberek is, jelképes alakok is egyszerre. Olyanok, akiknek érkezte és távozta egyaránt kiszámíthatatlan; homály fedi, honnan kerülnek elő és hová robognak el. De ezt a homályt nem lehet s nem illik oszlatni: rejtélyük egyben a hatalmuk, mely fenyegetőleg jelen van távollétükben is. Létük mitikus nyűg a világon, s e jelzőben benne foglaltatik, hogy (f)elsőbbségük megkérdőjelezhetetlen. Kérdés „csupán” az, milyen módjai lehetségesek annak, hogy uralmuk kibírható legyesn? Túlélhetetlenek, hisz afféle félistenek ők, természeti képződmények, minden színrelépésük fény, villám, sugárzás, energia töltötte látvány; példaként:

„(...) – a fuharos! – arcát homály
fedte, fénynek és sötétnek titkos
játéka, a konyha erős és büdös
petróleumlámpái, mint két reflektor
micsoda fénybe vonták az alakját
- villámsújtottan ott – a sziluett
sugárzani kezdett, fény, fény, fény
fény és energia a remegő, lángoló
élekből szerte, ő, igen, a fuharos
szép ember valóban – Hatalmas
terpeszbe vetett combja – Vastag
tölgy dereka – (...)”

A halandók tehát életstratégiájukban az alapvető szabadságfogalmakat nem a nélkülük való, a fuharosok nélküli (elképzelhetetlen) függetlenségben keresik, hanem azt fürkészik, milyen autonómia-morzsalékok vannak a tőlük való függésen belül? Ellenállásnak és kiegyezésnek, megvonásnak és megalkuvásnak milyen egyensúlya teremthető meg?

A mítoszok rendje szerint a kétségbevonhatatlan erőnek – közönséges mérték szerint(!) – hasonlóan erőteljes személyiség a partnere. Ő az, aki összefogja, irányítja egy kiszolgáltatott közösség mindennapjait, dönt a szükséges áldozatról, király(nő) és oltárúr egyszemélyben, közvetítő a Fent és a Lent között. A Fuharosok Anya-figurája megjelenésében is méltó e partnerségre:

„(...) kezem a derekára tettem,
nézd csak, örvénylő, telt derekára,
kezem a hátára tettem, királynői
széles hátára, kezem a hasára tettem
puha gömbölyős hasára, kezem a
keblei közé tettem, márvány hatalmas
keblei közé – ó, nem – ó, nem,
édesanyám, tévedsz, és meglep,
hogy tévedsz, húsod fényes és sugárzó (...)”

Döntéseit nem lehet erkölcsileg minősíteni, hiszen kétségbevonhatatlan, hogy közvetítői szerepét nem a Fent, hanem a Lent képviseletében és érdekében látja el, ezen belül a legalávalóbb, legalávalóbb, legémelyítőbb megnyilvánulásai is fedezettel bírnak.

A szükséges áldozat: Zsófi. A Fent és Lent kapcsolatát időről-időre ünnepélyesen meg kell erősíteni, a szűz leány (bárány; új hús) engesztelő feláldozása a fuharosok szemében az élvezeten túl biztosíték arra, hogy a rend változhatatlansága elismert, a kiszolgáltatott közösség számára pedig haladékot ad, a kielégített erőszak nyugalmi állapotát készíti elő. Zsófi felől nézve pedig az ártatlanság elvesztése egyúttal megrontó beavatás is abba a gyakorlatba, amelyet addig gyermeki kedvezményezettként figyelhetett.

A Fuharos, az Anya és Zsófi hármasára épülő mitikus szerkezet meghatározatlan időben és térben működik, pontosabban: mitikus stilizációjú korban és vidéken. Modernitás előtti elzártságra, lényegében önellátó gazdaságra utaló feltételek között, zárt világban, ahová soha és sehonnan nem hatolhat el megváltó segítség; s ugyanakkor nyitott, védhetetlen közegben, amely mindig és bármerről birtokba vehető. A konkrét cselekmény ideje és helyszíne is ehhez igazodik. Egyetlen nap alatt zajlik le Zsófi felnőtté válása, de a jelenetezés szaggatottsága, a jelenetekből elvont dialógusok időtlensége és legfőképp korábbi események-szokások beemelése határtalanná tágítja, általánossá változtatja ezt az egyetlent. A ház pedig, mint helyszín, varázslatosan tág és tagolt (amilyennek egy gyermeklány érzékelheti), s bármilyen családias, mintha régi udvarházak és fogadók vendégváró állomása volna. Ami itt történik, az ismétlődően mindig történik, és mindig így. „Hát megjöttek! Hát megjöttek a fuharosok” – hangzik a mű első két mondata, régen esedékes hír bejelentéseként, várt, tudott, ismert dolgok és személyek beköszöntéseként.

E mitikus szerkezet – mely maga is kollázsszerű, több mítosz-kezdemény kevercse – alá van rendelve egy én-regénynek s egy első személyben előadott nevelődésregénynek (Bildungsromannak). Zsófi szemével látunk, az ő tapasztalásának fokozatai szerint éljük át az eseményeket. Az első fokozat a naiv (gyermeki) lét mit sem sejtő önfeledtsége. Az idill élményeinek zárt burkát először nem is a saját félelme, hanem a nővéreinek arcán leolvasott indulatok repesztik meg, egyre riadtabb faggatózása torkollik a nekiszegzett anyai kérdésbe (figyelmeztetésbe): „Nem félsz, Zsófika?” A kiváltott szorongást ezután annak intellektuális és érzelmi reflexiói fonják körül, színre lép a Lovag, és egyfelől az ő meditációi (félelemről, szabadságról, igazságról), másfelől az iránta érzett szerelem, az odaadásba forduló szánalom tudatra ébresztik Zsófit, aki a fuharosok jelenésszerű (az ő érzékeire is ható) föllépését már felnőttes bizonyossággal, anyja korábbi kérdésére válaszolva fogadja: „Félek.” A félelem mint az érettség záloga. A gyalázat lezajlása, a Lovag öngyilkossága, a feldúlt otthon és szétdúlt testek látványa a felnőtt félelem gyors beteljesülését jelenti.

Ez a regényszerkezet azonban ugyancsak kollázsszerű építmény. Egyrészt a hang, amely mesél, folytonosan megszólítja és idézi magát, harmadik személybe váltva kívülről szól; a függőbeszéd legkülönbözőbb változataival eléri, hogy önnön modellszerűsége, jelképes sugárzása érvényesüljön. Ebben nagy szerephez jut a balladai formakészlet, amely intenzitásával egyszerre képes a legszemélyesebb érzelem-közvetítésre és a történet, a személy misztifikálására. Zsófi kezdetben riadt kérdései refrénszerűen ritmizálják az előadást, közbevetett felkiáltások, elharapott szavak, grammatikailag összeillesztetlen mondatcsonkok szétcsúsztatják, dramatizálják Zsófi szövegét. A bűvölő, ráolvasó megszólalások szinte elvarázsolják a nősnőt és környezetét (ilyen textus például az anya már idézett leírása is). Az első személytől való eltávolítás jelensége az is, hogy igen sűrűn szólítják meg, illetve minősítik Zsófit, az elnevezések jellege, stílusa szinte útjelzőként mutatja a történet ágazását, az ő szerepének megítélését: kis béka, szerencsétlen ostoba, kicsi Zsófi, kicsikém, kicsi szivecském, bornyú, lányka, ostoba liba, béka, príma elsőosztály, ma szedett eper, Hercegnő, édesem, cafka, rongy áruló. Míg végül a megszenvedett bölcsesség hordozója lesz (a név eredeti jelentése szerint): Zsófia.

A kollázsszerűség másik eszköze a szövegbe idézetek formájában épített elmélkedések sora, a helyzetmegítélések, az önreflexióhoz fölhordott érvek anyaga, Blaise Pascaltól Pilinszky Jánosig. Külön elemzés témája ezeknek a „vendégszövegeknek” az értelmezése, itt annyit kell feltétlenül megjegyeznünk, hogy az alávetettségre, reménytelenségre, az emberi sorsra mint szenvedéstörténetre utaló sorok – noha modernebb idők gondolkodóinak kommentárjai – sem grammatikailag és az írásképben, sem a dialógusok természetét illetően, sem a szövegtípusok jellegére nézve nem különülnek el a mitikus alaphelyzetet megelevenítő anyagtól. Nincs utóidejük, sem a bölcseleti hierarchiában magasabb rendű, „újabb” tudásuk – részek az időtlen emberi tapasztalatnak. A filozófia, megfelelve a mítoszok gyűjtőjellegének, elkülönítetlen része az ábrázolt világképnek. Hordozója a Lovag (Bolondka), aki kulcsfigura a Fuharosokban, a műfaji sokrétűség kulcsfigurája.

Ő ugyanis Zsófi párjaként, látványosan egyszemélyben képviseli a regény három szintjét. Elsőül is mitikus ősképe a fölmagasztosuló hibás emberpéldánynak. Nyomorékságában és érzelmi-intellektuális fölényének érvényesíthetetlenségében egyaránt megalázott udvari bolond. Románca Zsófival, szerelme és öngyilkossága ugyanakkor felerősíti a regény „hétköznapi” szintjét: ezen a síkon az anya egy család feje, Zsófi egyszerű szűzleány, a fuharosoknak – elvadultságukban is – foglalkozásuk van, a Lovag nyilvánvalóan alamizsnáért a bandához szegődött kétes egzisztencia. A két funkció azonban egy harmadikká ötvöződik, s ez már történelmi aktualitást ad a történetnek: a Lovag képviseli mindazokat a nézeteket és magatartás-változatokat, amelyek az 1970-es, 80-as évek Magyarországán (Kelet-Európájában) jellemezték az értelmiséget. Olyan világban él, amelyben „úgy intézték az emberek, hogy az legyen igazságos, ami erős” (Pascal), ahol az ideálisra vonatkozó képzeteket hozzáidomították az állapotokhoz, hiszen az igazságtalanság hosszú távon csak hamistudattal bírható ki. A tehetetlenség megideologizálása – ez az, amit tapasztal (gúnyosan elítél), és amit cinikusan maga is, mégis, átélni kénytelen. Bolond(ka) mivoltából és a hatalommal kollaboráló szerepéből a föllángoló együttérzés, a szeretet ragadhatja ki s teheti Lovaggá. Skizoid jelleme azét a (kádári) puha diktatúrában élő értelmiségié, aki alkalomszerűen kénytelen rádöbbenni, hogy a viszonyok kibírhatóságukban is embertelenek. A Lovag művész, sőt figurája – porcgyanús térdével, a futballista-múltat gyakran fölidéző Esterházy-motívummal – magára az íróra is utal, keserű öniróniával tudatva, hogy a nyilvános megszólalás e korban minden írót, művészt – bevallottan-bevallatlanul – hasonló kollaboránssá tesz. (Rímel erre a nővérek szidalma, amellyel Zsófit illetik: lefeküdni igen, de hogy szeretni is...?)

A Fuharosok végül is három fokozatban mutatja fel az „ellenállás” lehetőségeit, erősödő sorrendben: az intellektuális rezisztencia a legesendőbb, a leggyöngébb; állandóbb értéket képvisel a fájdalom, a szenvedés mint érték, a keresztényi tűrés ereje; a legelementárisabb azonban az ösztönök érintetlensége, az, ahogyan az emberek antropológiai leglényege nem engedelmeskedik („és nem élveztünk el! Nem! Bugrisok, azt hiszik, de nem...” – ujjonganak a nővérek a fuharosok elvonultával).

A Fuharosok – regény. Azáltal lesz regénnyé, hogy a regény előtti idők és a regényfejlődés idejének szituációit, figuráit, mesélő és vallomás-módjait felfűzi egy végtelenül egyszerű alaptörténetre. Miniatürizáltan megvan benne minden, amit regényszerűnek ismerünk, mégsem miniatúra, hanem az alapelemeire le- és szétbontott epikai hagyomány kísértetvilága.

*

A szövegelemzéshez a Fuharosok 1983-as, első kiadását használtuk. A regény a Bevezetés a szépirodalomba (1986) című kötet 569-579. oldalain is olvasható.

Reményi József Tamás

**

Esterházy Péter (1950)

Már első elbeszéléskötetei (Fancsikó és Pinta, 1976; Pápai vizeken ne kalózkodj!, 1977) jelezték, hogy a poétikailag mind kiüresedőbb, úgynevezett realista – valójában publicisztikus-naturalisztikus – prózagyakorlattal szemben, más megújító törekvések mellett a magyar elbeszélő irodalom lehetőségeit épp a leghagyományosabb formák (mese, anekdota, példázat stb.), a korábbi megszólalásmódok parodisztikus fölidézése rejtheti magában, amennyiben ez együtt jár a nyelvi készletek teljes újragondolásával, átértékelésével. Ezért figyelt föl kritika és közönség elsősorban Esterházy nyelvi játékosságára, bravúrjaira, noha ezek mélyén irodalom és irodalom, irodalom és szöveg, irodalom és személyiség viszonyának vizsgálata munkált. Első, egyben átütő sikerét a Termelési regény (kisssregény) című művével aratta (1979), amely a föntebbi programot az „alaptörténet” és a kommentár látványos szétválasztásával, az íródó történet és a megírás történetének kettős olvasatával teljesítette ki. Ugyanakkor azáltal, hogy a lejáratódott „szocialista” műfajt (a termelési üdvtörténetet) mikszáthi iróniával figurázta ki, a korszak olvasóját egyben a politikai rendszer egészének idézőjelbe tételével örvendeztette meg.

E „dupla” hatás Esterházy későbbi műveinek fogadtatását is jellemezte, s Bevezetés a szépirodalomba alcímmel jelzett sorozatának darabjait az író növekvő közönsége a hetvenes-nyolcvanas évek közérzetének egyezményes kifejezéseként fogadta (Függő, 1981; Ki szavatol a lady biztonságáért?, 19982; Fuharosok, 1983; Kis magyar pornográfia, 1984; A szív segédigéi, 1985). Az írói szerepértelmezés paradoxona – a művész-Én szemérmes feloldódása egy kollektív szövegé-hagyományban s ugyanakkor szemérmetlen kitárulkozása mások álcájában – irodalmi eseményként jelentkezett a Tizenhét hattyúk című, archaizáló regényben (1987), amely Csokonai Lili álnév alatt jelent meg, s amely a posztmodern szerepjátékok egész divathullámát indította el. Hasonló beleélés-próba generálta a nagy cseh írónak ajánlott Hrabal könyvét (1990) is.

Reményi József Tamás

*

(Forrás: Magyar irodalom 1945-1995 – műelemzések Corvina 1996. 174-179. old. - Reményi József Tamás szerző írásos engedélyével )

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése