2011. nov. 19.

Kabdebó Lóránt: Szabó Lőrinc

Szabó Lőrinc a költészet keresztútján áll. Nemcsak a magyar irodalomban, de századunk világlírájában is, T. S. Eliot, Ezra Pound vagy Gottfried Benn csillagállása közelében. Költői teljesítményét leírhatjuk úgy is, mint olyan konok és következetes alkotóét, aki állandó igazságra törekvésével az egy Igazság létezését kérdőjelezi meg; költői alkatát bemutathatjuk, mint célratörő egyéniséget, aki pályája beteljesítésével éppen a célját veszíti el. Életútját követve a hit szolgálatában állt kálvinista papi-tanítói nemzedékek (a gáborjáni Szabók) utódát és a debreceni református kollégium neveltjét mutathatjuk fel benne, akiben megbicsaklik a hit is: Istenhez vágyódását az érzékelhető tényekhez való rideg kötődése minduntalan visszametszi. Ám ugyanezt az életművet leírhatjuk úgy is, mint olyan reménytelen alkotóét, aki az egy Igazság széthullásának tudatosodásakor az Egy igazságának védelmét vállalja magára, víva a személyiség szabadságharcát; költői alkatát bemutathatjuk úgy is, mint aki történelmi-szociológiai célját elveszítve, költői pályáját teljesíti be („De, hogy a / Mindenség is csak egy Költő Agya, / úgy látszik, igaz.” Tücsökzene, 350); életútját pedig a hitetlenség mélypontján láthatjuk feltűnni úgy is, amint költészetében sajátos üdvtant is izzít. Nem megoldásokat ad, de elszánt eltévedést és hiánytól szenvedő keresést. A másság megtestesülése költészetének maradandó eredménye. Sokat említett formai erőssége: ennek a sokféle másságnak az összefogása a kompozícióban. Sokat magyarázott merész szabálytalanságai: a hitetlenség szabályosságán ütött sebek; az üdvözülésért kiáltó szenvedés jajdulásai. Műveinek poétikailag jellemezhető műfaji sajátossága: a csalimese, amelyben benne él az üdvtörténet is: a magam értelmezéseiben a kétféle olvasatnak az egyszerre való érvényességét keresem, a másságok egybeolvasását gyakorlom.

Ha költői alakját imigyen látom feltűnni, reprezentálhatja-é jobban őnála ezt a századot bárki is? A századot, amelyben minden törekvés éppen önmaga ellentétére váltott át; ahol a tett állandó ellenkezésbe ért a morállal, és ahol az ember végső menedéke, a magány is újabb kiszolgáltatottság terepévé lényegül át: „Magányod barlangját kard kutatja át” (Politika, 1931.) Aki pedig mindezt leírja, maga is hányféleképpen válhatott félreérthetővé: a szenvedélyes végiggondolást a század embertelenségeiben megsérült és épp ezért elfogult kortársi közvélemény a politikai odaadással azonosította, hiába volt kívülálló, történetei okán mozgalmakhoz látszott kötődni. Ki figyelte, hogy versei céltudatos szellemi teremtmények, amelyek nemcsak felépítenek egy gondolatmenetet, de egyszerre meg is bontják azt, az elemzés bennük érvénytelenít is? A Vers és valóság című vallomásában – a világirodalomban egyedülálló módon – halála előtt maga a költő mesélte el összes versének keletkezéstörténetét. Ennek ismeretében csodálható igazán a költői mű zsenialitása: látható, hogyan nőtt a mű a magánember egyénisége, élete, gondolkozása fölé.

A költő mostanáig ismert összes versét (a gyorsírásból megfejtett néhány vázlat kivételével) az 1990-ben megjelent kétkötetes Vers és valóság című gyűjteményben adtam közre (verskötetei: Föld, Erdő, Isten, 1922; Kalibán, 1923; Fény, fény, fény, 1925; A Sátán Műremekei, 1926; Te meg a világ, 1932; Válogatott versei, 1933; Különbéke, 1936; Harc az ünnepért, 1938; Összes versei, benne a Régen és Most kötet verseivel 1943; Tücsökzene, 1947; Válogatott versei, benne a Valami szép kötet válogatott anyaga, 1956; A huszonhatodik év, 1957.) Műfordításainak gyűjteménye Örök barátaink címmel két kötetben jelent meg 1958-ban (újabb kiadása: 1964-ben), prózai műveinek válogatását Steinert Ágota adta ki Könyvek és emberek az életemben címmel 1984-ben. Ifjúkori műveit, naplóját, leveleit, debreceni gimnáziumi éveinek, valamint budapesti egyetemi indulásának, Babits melletti tanítványságának dokumentumait az 1980-ban megjelent, Érlelő diákévek című antológiában gyűjtöttem össze. Életrajzát (benne házasságának, gyermekei – Kisklára és Lóci – felnövekedésének és mindezzel párhuzamos, huszonöt évig tartó, 1950-ben tragikusan végződő szerelmének történetét, 1920 és 1945 közötti újságíróskodásának, 1945-től halálig fordítói munkásságának eseményeit, 1945-ös megpróbáltatásait) levelezésköteteiben és naplóiban olvashatjuk (kiadásuk: Napló, levelek, cikkek, 1974; Harminchat év, Szabó Lőrinc és felesége levelezése első és második kötet, 1989, 1993; Bírákhoz és barátokhoz, 1990.)

SEMMIÉRT EGÉSZEN

Hogy rettenetes, elhiszem,
de így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
vagy a törvény mit követelnek;
bent maga ura, aki rab
volt odakint,
és nem tudok örülni, csak
a magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
minden egyéb;
én többet kérek: azt, hogy a
sorsomnak alkatrésze légy.

Félek mindenkitől, beteg
s fáradt vagyok;
kivánlak így is, meglehet,
de a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
elcsittíthass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
és áldozat
örömét és hogy a világnak
kedvemért ellentéte vagy.

Mert míg kell csak egy árva perc,
külön, neked,
míg magadra gondolni mersz,
míg sajnálod az életed,
míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
halott és akarattalan:
addig nem vagy a többieknél
se jobb, se több,
addig idegen is lehetnél,
addig énhozzám nincs közöd.

Kit törvény véd, felebarátnak
még jó lehet;
törvényen kívűl, mint az állat,
olyan légy, hogy szerethesselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
ne élj, mikor nem akarom;
ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
börtönt ne lásd;
és én majd elvégzem magamban,
hogy zsarnokságom megbocsásd.


Szabó Lőrinc talán legismertebb verse a Clark Ádám téri Lánchíd kávéházban, egy utcai ablak mellett, „kényelmetlen” körülmények között, sőt azok ellenére íródott. Először a Pesti Napló 1931. május 24-i számában, majd a költő talán legfontosabb kötetében, az 1932-es Te meg a világ címűben látott napvilágot. Formája: tíz sorból álló strófa, a második és a nyolcadik sor kettő, a többi négy-négy és feles jambus, a versszak első és utolsó négy sora keresztrímes, az ötödik és hatodik sor páros rímes. A bonyolult forma ellenére a vers érvelő hangneme a szembeötlő, ezt hangsúlyozza maga a költő is ritka hangfelvételeinek egyikén, mely megőrződött az utókor számára. Bárha a megfogalmazás tökéletes pontosságáért a verskedvelők egyértelműen csodálják, legtöbbször mégis inkább vitatják a benne megfogalmazott költői üzenetet.

Szabó Lőrinc harminchat évig, huszonegy éves korától haláláig élt házasságban Mikes Klárával (a családi szóhasználat szerint Nagyklárával), és párhuzamosan huszonöt évig, az asszony tragikus haláláig kötődött szerelemmel felesége valahai barátnőjéhez, Vékesné Korzáti Erzsébethez, A huszonhatodik év hősnőjéhez. Túl ezeken a kötöttségeken, életrajza (és a Vers és valóság vallomássora) számtalan szerelmi kalandjáról tanúskodik. Ő maga is – minderre utalva – imigyen értelmezi versét: „Hogy mi váltotta ki? Tízévi házasság és tizennégy-tizenöt évi szerelmi tapasztalat. Azonkívül az a helyzet, amelyben Erzsikével voltam. Évtizedekig úgy gondoltam, hogy ez a vers kizárólag Nagyklárának szól; újabban azonban azt látom belőle, hogy Erzsikének is üzen valamennyire. Úgy látszik mindkettőjüknek ragaszkodtam a hűségéhez. Az egész hűség-hűtlenség-szerelem probléma nem lehetett más benne, mint zavaros ködlés, és tudtam, hogy sokat kívánok, amikor ilyen odaadást kérek.”

Korábban, egy évtizeddel a vers keletkezése után egy interjúban pedig így fogalmaz: „Kérem, én önző vagyok. A többi férfi, úgy tudom, nem az. A nők sem azok. Így aztán én egészen különleges valamit szeretnék. Örömöt és feltétlen megbízhatóságot. Vigaszt, támaszt, segítőtársat. Különösen hosszúlejáratú vagy éppen életfogytiglani szerződéseknél, milyen pl. a házasság. A feleség, hacsak nem különlegesen zseniális, önálló, teremtő egyéniség, legyen alkatrésze a férje életének. Találja ebben az örömét, a becsvágyát, a boldogságát. Másképp nincs házibéke. Az egyenlő jog és egyenlő rang javarészt elmélet, babona. A házastársak vagy szerelmesek belső jogait a két ember el sem gondolt, külön, személyes megállapodása alakítja ki gyakorlatilag. Vannak területek, ahol a nőnek sokkal több joga van; s vannak, ahol majdnem semmi sincs. Az a kívánatos, hogy a közös legjobb eredmény érdekében az a fél vezessen, az legyen az első, igenis, az első, amelyik – legtágabb értelemben véve a szót – különb. Amelyik a több, az erősebb. S ilyenkor a másik ne versengésre, gáncsvetésre, bosszúra, harcra fordítsa a maga szintén létező, kisebb erejét, hanem a vezető társ feltétlen támogatására. Mindenben. Ez nem lehet szép, nagy, nemes becsvágy egy asszony számára? Dehogynem lehet! Nagyon tisztelem a feleségemet, amiért úgy szereti a Semmiért egészen című versemet, amely sokak szerint maradéktalanul feltárja a férfi ’igazi’ felfogását.”

Mindennek ellenére a magam értelmezése éppen az ellenkezőjét véli kihallani a versből mint amit a hagyomány beleprogramozott. Már a „nagyon magasról indult” vers kezdő felütése, ami még nem is közvetlen magára a témára utal, figyelmezteti mind az alkotót, mind a befogadót: valami rendkívüli megrázkódtatás fog bekövetkezni a vers során. Mint utóbb József Attila a Téli éjszaka című verse bevezetéseként, amikor az t írja: „Légy fegyelmezett!” Vagy ahogy korábban Rilke, rácsodálkozva az Apolló-étorzó esetlegességeken túli tökéletességére, verse végén felkiált: „Du mußt dein Leben ändern.” (Tóth Árpád fordításában: „Változtasd meg élted!”) Olyan eseményre hivatkoznak ezzel a költők, amelyek egész valójában kiforgatják az emberi gondolkozást. Kipróbálta ennek esztétikai hatását Szabó Lőrinc már korábban is, amikor egyik, a szociális feszültséget leíró versét ezzel a mottóval indítja:

A: rettenetes. De ne törődj vele, mert mindezen nem lehet változtatni.
B: Nem lehet változtatni? Hisz ez még rettenetesebb!

„Egy beszélgetésből” – írja a mottó alá. Ez a beszélgetés tulajdonképpen az a belső párbeszéd, amelyet Szabó Lőrinc vezet be a húszas évek végétől a magyar lírába. Leír valamit, hogy lássa-láttassa „rettenetességét”, lázad ellene, de ugyanakkor tudomásul is veszi, hogy minden lázadás hiábavaló. Mindez a versben ugyanakkor erkölcsi ítélkezéssé is válik: elítéli a leírt tényt magát, és elítéli a „nézőt” – önmagát – is, akiről tudja, hogy nem képes változtatni mindezen. Hogyan is fejezi be a Tízezer magyar gyermek pusztulásáról írott versét, amelynek a mottóját idéztem? „Ilyenkor a fogalmazó meghajol / valami idegen isten előtt, / s mint cellábazárt néma őrült, / ki csak dühöng s ajtót nem lel sehol: / mellében futkos és ugat / egy új, vad, állati sikoly.”

A költő azokat az élethelyzeteket gondolja végig, amelyekben egyszerre igényli a szabadságot és veszi tudomásul a rabságot: ezáltal az embert egyszerre látja cselekvő szereplőnek és figyelő nézőnek. Ahogy rálát életére, élvezi a megismerés (a téma verssé alakításának) boldogságát, és szenvedi az eseményekben részt vevő ember örök korlátozottságát. A szenvedés pokoli mértékű, mert nem kecsegtetheti semmilyen „vak változás hazárd reménye” (Célok és hasznok között). E vers témájáról is hasonlóképpen vélekedik: „... a monogám igény és az, hogy ez a kívánalom majdnem szükségképpen reménytelen, váltotta ki az egésze.”

De hát csak ez lenne ennek a híres versnek az üzenete? A Semmiért Egészen esetében egy olyan történetet dolgoz fel, ahol másvalaki a szenvedő fél. Ő maga pedig a „szenvedtető”. Összes versének tapasztalatát fordítja a visszájára, jellegzetes témáit a „hatalmi” oldalról is átvilágítva.

Milyen lehet – vagy egyáltalán lehet-e – emberi kapcsolat ilyen helyzetben? A vers eddigi megértőbb értelmezésében: a magánytól szenvedő ember kegyetlen társkereső jajkiáltása, a pokol abszurd idillje. Ha az ember létállapota az állandó szembenállás a világgal, ebben társat nem vállalhat, legfeljebb „alkatrészt” szerződtethet, a bolygó lélek holdját. Közeledjen valaki őhozzá is, aki magányában már maga is úrrá keményedett. (Egyik versében így ír: „Törvényszék? Én is az vagyok! / S jogomat bár vitassa minden, / ha itt és most és én tekintem: / így forognak a csillagok!” Csillagok közt, 1932.) A kiszolgáltatottság, a magány rendje így kívánja, csak ezt engedi, a társas kapcsolat modellje csak e szerint épülhet ebben a pokoli szférában. Ha az Én csak megalázást és száműzést tapasztal, az elzárkózást választja védelmül: a társul jelentkezőtől még ezt a belső védekezést is meg kell tagadnia. Cserében mit ígérhet? Semmit. Ez a címbe is emelt feltétel. „Két önzés kétes alkuja / minden egyéb” – írja előzőleg a Pesti Naplóban, a végső megfogalmazásban pedig így mondja: „titkos párbaja.”

A vers kettős nyelven beszél. Egyrészt – a hagyományos értelmezés szerint – az önző ember törvényeit fogalmazza. Másrészt ez az asszonyi sors nem más, mint a költő saját tapasztalata alapján igen pontosan leírt kiszolgáltatottság és megszomorítottság, egy idegen sorsnak a másikkal való vállaltatása. Persze Heidegger egy helyt figyelmeztet: „den Anderen bin ich nie” (Fehér M. István fordításában: „a másikat lenni én sohasem tudom”). De hát Szabó Lőrinc sem a másikat akarja lenni. Az önzés beteljesítéseként a „társ” sorsát saját kiszolgáltatottságainak tapasztalataiból állítja össze. Ő maga a zsarnok meg a „zsarnokságom” áldozata is. És épp ezzel töri meg az önzés erejét. Ha az „életben” a férj valóban megalázója is lenne az asszonynak, a vers alkotása közben költőként elszenvedi maga is a férji szerepe által okozott sérelmeket: ezáltal máris „elvégezte magában” – azaz a versben, a megírás fájdalmában, „rettenetes”-ségében – a megváltás műveletét, amellyel méltóvá válik a „megbocsátás”-ra.

Szabó Lőrinc utóbb, visszatekintve a költeményre, maga is elgondolkozik minderről: valamely „zavaros ködlés”-ről beszél, és „a befejezésben nyitva hagyott válasz”-ról, mely szerint „nem tudtam, mit ígérhetek hálából a hűségért. De bíztam magamban és az akaratomban, hogy fogok találni ellensúlyozó értéket.”

A magam részéről a záró két sort mégsem valamilyen bizonytalan tartalmú poénként, hanem a vers lényegét megragadó eseményként fogadom. És így tekintve a vers nem az önzés eksztázisa, hanem a szeretet apoteózisa. Legalábbis az evangéliumok dosztojevszkiji értelmezése szerint. Talán éppen e vers paradoxonában jut el a költő úgy a pokol mélypontjára, hogy hirtelen megszületik benne a megváltás eszméje is. Ahogy saját csalódását, megalázottságát mint őtőle magától való független függést leírja, abban a pillanatban már átéli annak abszurd voltát. Ha ő szenvedi, akkor kétségbeesésében még láthatja öröknek, megváltoztathatatlannak, amire esetleg csak bosszúval, foggal-körömmel való védekezéssel válaszolhat: de ha már ő gyakorolja úrként, máris fel kell fedeznie a feloldás szükségességét, sőt: lehetőségét. A pokol mélypontján, amikor a megalázott és kitaszított maga válik megalázóvá és kitaszítóvá, egyszerre felidéz önmagában egy másik emberi dimenziót, amelyben már érvénytelen a pokol rendje, amelyben az összetartozás már nem a kiszolgáltatottság és kizárás rendszerét ismétli. Az áldozat teljességének elképzelése olyan felszabadító erővel hat, hogy új erőteret teremthet („majd elvégzem magamban”), ahol nem a kizárás, de a megbocsátás a jellemző.

KÜLÖNBÉKE

Ha tudtam volna régen, amit
ma már tudok,
ha tudtam volna, hogy az élet
milyen mocsok,

nem fütyörésznék most az uccán
ilyen vigan:
valószínűleg felkötöttem
volna magam.

Régen, mint az álmok tékozló
más fiai,
azt hittem, lehet a világon
segíteni,

azt hittem, szép szó vagy erőszak
ér valamit
s az élet, ha sokan akarjuk,
megváltozik.

Minden szörnyűbb, mint hittem akkor,
fiatalon,
de, hálistennek, egyre csökken
az undorom,

egyre jobban bírom az évek
förtelmeit,
és azt idő és a közöny már
fertőtlenít.

Mert fátylát sorra dobta minden,
egymásután,
s harminchárom évem ma átlát
minden szitán:

látom, sokkal több a mocsok, mint
az ifjukor
sejteni bírta volna bennem
valamikor,

látom, milyen rútúl becsapják
a baleket,
s hogy a balek azért balek, mert
mást nem tehet,

s hogy az ész az érdek rimája,
és hogy magát
sugaras hőssé a bitang is
hogy költi át,

s ha van is, kézen-közön elvész
az ideál,
és hogy nem hozhat egyetértést,
csak a halál, -

s mert mindez mégcsak nem is aljas,
nem szomorú,
s minden dolog apja valóban
a háború:

úgy nézem, elszánt nyugalommal,
az életet,
mint reménytelen lepratábort
vagy harcteret.

Ha egyszerre tudok meg mindent,
hogy itt mi van,
egész biztosan felkötöttem
volna magam.

De valamit a sors, úgy látszik,
akart velem:
megmutatott mindent, de lassan,
türelmesen:

különbékét ezért kötöttem
a semmivel,
ezért van, hogy csinálom, amit
csinálni kell,

ezért becsülök úgy egy-egy jó
pillanatot,
ezért van, hogy a háborúban
verset irok

s a leprások közt fütyörészek
és nevetek
s egyre jobban kezdem szeretni
a gyerekeket.

Húsvéti vers: a világirodalomban ünnepi megszólalás, a betetőzés és újat nyitás pillanata; annak a dialógusnak a misztériuma, amely a rossz és a jó határán, a legfájdalmasabb elkeseredés-magáramaradtság leírásában a megváltás-megújítás lehetőségét is felvillantja. Az evangéliumok legdrámaibb pillanata, mely egyszerre a halál és pokolra szállás valamint a megváltódás-feltámadás egymást kiegészítő-ellenpontozó jelenete. A világirodalomban ezt a végsőkig kiélezett dialógushelyzetet Goethe Faust-monológja reprezentálja: összegezve egy elképzelt pálya csúcsán az élet tapasztalatait, és végiggondolva ellenében az öngyilkos halál kétségbeesését, hogy végül a harangok szava valami új élet reményét is beoltsa a vívódó lelkébe. Babits a magyar irodalomban már öntudatosan kapcsolódik a húsvéti vers e kettős, misztikus és kultúrtörténeti hagyományához az első világháború vérzivatara ellenében. Ha pedig a Különbéke című vers írása idejére tanítványból már maga is mesterré emelkedett költő, Szabó Lőrinc utóbb két évtizednyi távlatból arra emlékezik, hogy „közvetlenül húsvét előtt” keletkezett a költemény, ez rávilágít a hagyományba ágyazottság ez esetben is meglevő, rejtett jelenlétére.

De hát milyen ünnepi vers lehet az olyan, amelyikben „egyszerűen 33 évnyi fejlődésem és mintegy 15 évnyi tapasztalatom sűrítése okán adta ki belőlem ezt az undort”? Éppen ezáltal lesz húsvéti a vers: a húsvét véres ünnep, benne az ószövetségi rabság és megaláztatás emléke kapcsolódik az eredendő bűnt megváltó keresztáldozattal; és a fausti monológban is a Gonosz emeli fejét, hogy testet öltve megpróbálja megnyerni az ember elleni fogadását. Ez a Gonosz jelenik meg, egyre kiterjedtebb hatalmát felmutatva, Szabó Lőrinc versében is. Inkább azt kérdezem: találok-e a vers szövetében olyan ellenkező tendenciát, amely – Illyés szavával – ezt a poklot húsvéti jelleggel „temperálja”.

Szabó Lőrinc versében a „meglett ember” képlete testesül meg, egy évvel József Attila Eszmélete előtt, ez a költemény is az emberi tudat „megérését”, kiteljesedését írja le: az ember élete nem más, mint az önmaga számára ártalmas tapasztalatok fokozatos összegyűjtése-átélése. És mindezt – Baudelaire vagy éppen Babits hatására is – egyfajta örökös-változtathatatlan rosszal köti egybe (A Rossz virágai – A Sátán Műremekei), világképek gondolati vázaként pedig Marx valahai ellenfelének, „az individualizmus cápájának”, Stirnernek világszemléletét építi költői világába: minden ember személyes sorsával maga nő bele a rossz szövevényébe, foglalja el helyét a „háború”-ban, amely ekkor, 1933-ban egyáltalán nem valamilyen szó szerinti történelmi aktualitást jelent, hanem a költő által is hivatkozott Hérakleitosz-féle általánosító filozófiai megfogalmazásra utal („minden dolog apja... a háború”), és ezt utóbb, más filozófiai eredettel, de azonos belső következtetéssel keleti témájú versei is visszhangozzák.

Ha az emberben felnő a rossz világ, egyre kevesebb reménye marad: kiirt onnan minden „ideál”-t, azaz a felnőtté válás egyben a semmivel való szembesülést jelenti. Tapasztalataink teljessége: a semmi teljes átélése. Erről szól a vers „cselekménye”: a „történet” a versben a gyermeki „üres” tudattól a „meglett férfi” semmivel telítődő világába vezet. És amikor a vers végén megkönnyebbülten a „gyerekeknek” adná át a terepet, szinte hallom a mester, Babits szavát, amellyel híres versét, Az örök folyosó címűt befejezi: „S megint előlről”. És mindkettő mögött közös mesterüknek, Nietzschének szlogenné vált következtetését az „örök visszatérésről”.

Ugyanakkor ezt a minden emberre kiosztott „nevelődési” folyamatot a vers poétikai erejével kétségbe vonja. A cselekmény szintjén a jelen máris a tragédián túli pillanat: a „fütyörésző” túlélés leírása. A ritmus: pattogó ötödfeles és kettős jambus váltakozása. És az enjambement, amely a szentenciamondás komorságát biztosítaná, ezúttal a sorok formáltságát hangsúlyozva, inkább dalolásra buzdít. A vers végére a sok e betűs szóval szinte vihar utáni világosságúvá derűsödik a költemény. A záró sorban a két emelkedő ütem feszes-pattogóról dalolóbbá válik: az utolsó jambus anapesztusra vált át, és ezt készíti elő rímhívója, ahol – én legalábbis úgy hallom – mintha az első jambus elhallgatna, az önmagával eltelt egyetlen hosszú szótag szinte tálcán kínálja a kecses anapesztust: „és nevetek”.

A költő tehát felfedezett valamilyen ellenpontot? Inkább kettős világban él: az elvesző „ideál” helyett a balekség és a bitangság tényeivel telítődik, a történelemben a semmi uralmát tapasztalja; ugyanakkor – mint majd utóbb Pilinszky – magában hordozza a gyermeki ártatlanságot, a maga apokrif, szavakkal le nem írt, de a semmi ellenében mégis jelzett mennyországát, a kilépést a senkiföldjére, ahol nem a mindennapi (természeti és történelmi) idő pokla tölti meg a tudatot, de ahonnan rálátása nyílik a teljes, hiteles létezésére. Egyszerre és egybe látva a valahai és a visszanyerhető gyermeki létet: egy másik világot, amelyben vendégként szintén otthonosan létezhet. Mintha a kortárs Kosztolányi – közel egyidős – két verse szembesülne ebben az egy alkotásban, az Ének a semmiről és a Hajnali részegség.

Vajon van-e átjárás a vers két világa között? A kijelentései szerint hitét elvesztett költő ezúttal ünnepi szavakat mond ki: „De valamit a sors, úgy látszik, / akart velem”. A vallásos hittel hasonlóképp meghasonlott Németh László első regényében, az Emberi színjátékban hősével hasonló szavakat mondat ki, szintén az öngyilkosság gondolatának ellenében: „Tartogat engem az Isten valamire, ordított bele hirtelen, szinte rikácsolva az éjszakába. – Tartogat engem az én Istenem. S legott elszégyellte magát; ő nem is hisz Istenben. – Gyáva vagyok, sütötte magára; de azért úgy kotródott le a hídról, ahogy a szakadék partjáról kotródunk el, ha a ködből hirtelen elénk ásít.” hasonlóképp keresik a „vallás”-ként vállalt hivatással (Németh László), illetve a „gyermeki ártatlansággal” (Szabó Lőrinc) ellenpontozott semmiben a „különbékét”. A modus vivendit, a létezés elfogadását. A húsvéti dialógust.

Miért épp különbéke? Mert a Szabó Lőrinc-i eszmélet mindenkinek külön-külön feladata. Ha semmilyen mozgalom nem hozhat változást, az embernek magának, önmagában kell szembenéznie létezése mikéntjével. Mint ahogy József Attila is az Eszmélet eredményeként ezt a személyes meghatározottságot teremti meg: „s én állok minden fülke-fényben, / én könyöklök és hallgatok.” És miért különbéke? Mert – ha tiltakozva és tudomásul véve is, de – ellentéte a háborúnak. Illetőleg több annál. József Attila talán Bartókra vonatkoztatva, de mindenesetre kora legmagasabb művészeszményét fogalmazva vetette papírra: „Csak disszonancia által lehetséges alkotás. A konsz./onancia/ nem egyéb megértett disszonanciánál.” Szerintem a Szabó Lőrinc-i különbéke – a megértett disszonancia.

A költemény először a Pesti Napló 1933-as húsvéti számában jelent meg, majd ugyanez évben a Debrecenben közreadott Szabó Lőrinc Válogatott versei kötetben, a Versek 1933-ból ciklus élén. A költő nemzedéke ekkor van a csúcson, és legjobbjait még nem osztják meg különböző színezetű politikai szakítások és csatározások. A költő is ekkortól számít nemcsak nemzedéke, de a magyar líra legnagyobbjai közé. 1993-ból tekintve mit sem változtat egy vers olvasatán, hogy ekkor vagy már valóban „háborúban”, 1936-ban (gondoljunk az abesszin háborúra és Spanyolországra!), egy kötet zárásaként – annak címét is adva – szerepel először. De a történész szemében az eredeti keletkezési évszám inkább fogadtatja el a kései olvasó versértelmezését (a húsvéti jelleg belehallását), mint a kortársak utóbb aktualizáló belemagyarázását, akik egyre kevésbé akartak mást látni a versben (és a kötetcímben), mint valamilyen aktuális, politikailag is értelmezhető történelmi-társadalmi kompromisszum hirdetését. Sokkal inkább a csúcsról tekint a költő az életre; a „különbéke” pedig Szabó Lőrinc esetében a tudat különböző tartományai közötti átjárás kulcsszava volt. Akkor is és minden időben.

LÓCI ÓRIÁS LESZ

Veszekedtem a kisfiammal,
mint törpével egy óriás:
- Lóci, ne kalapáld a bútort!
Lócik hova mégy, mit csinálsz?
Jössz le rögtön a gázresóról?
Ide az ollót! Nem szabad!
Rettenetes, megint ledobtad
az erkélyről a mozsarat!

Hiába szidtam, fenyegettem,
nem is hederített reám;
lépcsőnek használta a könyves
polcokat egész délután,
a kaktusz bimbait lenyírta
és felboncolta a babát.
- Most nagyobb vagyok, mint te! – mondta
s az asztal tetejére állt.

Nem birtam vele, tönkrenyúzott,
de azért tetszett a kicsi,
s végül, hogy megrakni ne kelljen,
leültem hozzá játszani.
Leguggoltam s az óriásból
negyedórára törpe lett.
(Mi lenne, gondoltam, ha mindig
lent volnál, ahol a gyerek?)

És ahogy én lekuporodtam,
úgy kelt fel rögtön a világ:
tornyok jártak-keltek köröttem
és minden láb volt, csupa láb,
és megnőtt a magas, a messze,
és csak a padló volt enyém,
mint nyomorult kis rab mozogtam
a szoba börtönfenekén.

És ijesztő volt odalentről,
hogy olyan nagyok a nagyok,
hogy mindent tudnak és erősek
s én gyönge és kicsi vagyok.
Minden lenézett, megalázott,
és hórihorgas vágy emelt
- föl! föl! – mint az első hajóst, ki
az egek felé szárnyra kelt.

És lassan elfutott a méreg,
hogy mégse szállok, nem növök;
feszengtem, mint kis, észre sem vett
bomba a nagy falak között;
tenni akartam, bosszut állni,
megmutatni, hogy mit tudok.
Negyedóra – és már gyülöltem
mindenkit, aki elnyomott.

Gyülöltem, óh hogy meggyülöltem!...
És ekkor, zsupsz, egy pillanat:
Lóci lerántotta az abroszt
s már iszkolt, tudva, hogy kikap.
Felugrottam: - Te kölyök! – Aztán:
- No, ne félj, - mondtam csendesen.
S magasra emeltem szegénykét,
hogy nagy, hogy óriás legyen.

„Hány szamár kritikusom vizsgázott le ezeknek a gyermekverseknek a kicsinylésével; és azt is ezeknek a megítélésénél tapasztaltam legkézzelfoghatóbban, hogy milyen ragályosak – jóban, rosszban – a határozottan kimondott vélemények még akkor is, ha butaságok.” Így emlékezik élete vége felé a költő az egyik „legsűrűbben szavalt versé”-nek a megítéléséről. Manapság is kísért ugyanez a kicsinylő vélemény: sokan csodálkoznak, hogyan kerülhetett mondjuk, a Különbéke kötetbe a keleti versek (akár egy Dsuang Dszi álma) szomszédságába valamely Lóci-vers. Meg merem kockáztatni: egy tőről fakad a kétféle vers.

Éppen 1933-ban, a Különbéke című vers megjelenése után készül a gyermekeiről szóló Kisklára és Lóci-versek első sorozata. A Lóci óriás lesz a Pesti Napló 1933. július 23-i számának 35. oldalán jelenik meg először, a Különbéke kötet verseire emlékeztető formában: négyes-négy és feles jambusi sorokban, félrímekkel. Míg a többi Lóci-vers négysoros versszakokban íródott, ez a vers megduplázza, nyolcsoros strófákban szerveződik. Különbözne másképp is a többitől?

Maga a költő is más hangsúllyal beszél a versről, tudományos és társadalom-szociológiai karrierjét emlegeti: „Mikor a vers meglett, a szerkesztőségből kijövet Erzsikével volt találkozóm; a Margit hídon túl sétáltunk a budai Duna-parton Óbuda felé. Valahol messze leültünk. Ott eszembe jutott a friss ve4rs, és megmutattam neki. Nem is sejtettem, milyen rendkívüli hatást tett rá, hogy örült a dolognak! Mintha őróla, vagy a gyerekéről, vagy a neveltjéről lett volna szó. És mindenképpen azt mondogatta, hogy ez a felfogás megfelel az individuálpszichológiának. És hogy ez a vers nemcsak egy gyermek felemeléséről és helyes neveléséről szól, hanem egyben egész néposztályokéról. És valóban, hosszú ideig így is hatott a vers, rádióból és pódiumokról. Egyáltalán nem a kedélyesség, a humor volt benne a lényeg, hanem egy pszichológiai mag kibontása. Erzsikének igaza lett, amennyiben az individuálpszichológiai egyesület ezt a verset felkapta, szavaltatta, ankéton tárgyaltatta, és folyóiratában Máday István dr. elnök megint leközölte.”

Induljunk el ebből az irányból? Vegyük kezünkbe Alfred Adler professzor, az individuálpszichológia megalapítójának Emberismeret című könyvét, amelyet a Szabó Lőrinc akkori baráti köréhez tartozó dr. Kulcsár István – a pár éve Izraelben elhunyt nemzetközi hírű pszichológus – fordít magyarra. „Valamennyien kevés emberismerettel rendelkezünk, és az elszigetelt életünkből következik. Sohasem éltek az emberek annyira elszigetelten, mint ma. Már kora gyermekségünk óta gyérek a kapcsolataink. Elszigetel egymástól a család. Egész életmódunk olyan természetű, hogy alkalmatlan az emberismeret művészetének kifejlődéséhez vezető bensőséges kapcsolatok kialakulására. Ez utóbbi két momentum kölcsönösen feltételezi egymást, mert hiszen nem találhatunk kapcsolatot az emberekkel akkor, amikor megértés híján idegenül állunk velük szemben. Legsúlyosabb következménye ennek a hibának, hogy az embertársainkkal való bánásmódban és a velük való együttélésben többnyire csődöt mondunk. Gyakran emlegetett és fájdalmas tény, hogy szavaink és lépteink értetlenül mennek el egymás mellett, nem találjuk meg a kapcsolatot, mert idegenként állunk egymással szemben, nem csupán a társadalomnak szélesebb, hanem a családnak szűkebb keretén belül is. Mi sem gyakoribb a gyermekeiket meg nem értő szülők panaszánál, más részről minduntalan halljuk a gyermekek szemrehányását, hogy szüleik nem értik meg őket. Az emberi együttélés alaptörvényei mégis egymás megértésére kényszerítenek, mert embertársainkkal szemben tanúsított egész magatartásunk ettől függ. Jobban megférnénk egymással, ha nagyobb volna emberismeretünk.”

Az individuálpszichológia feltételez egy velünk született „lelki szerv”-et, a lelki élet működése ennek a képességnek a kifejlődése, amely támadó, elhárító vagy biztosító, védekező szervnek tekinthető, aszerint, amint az élő szervezet támadásra vagy védekezésre szorul. Lelki életet elszigetelten nem képzelhetünk el, hanem csak úgy, hogy mindennel, ami körülvesz bennünket, összefügg, hogy kívülről ingereket vesz fel, melyekre valamilyen módon felel, csak úgy, hogy olyan lehetőségekkel és erőkkel rendelkezik, melyek szükségesek ahhoz, hogy a szervezetet a külvilággal szemben vagy azzal egyetértésben biztosítsák, és életét megőrizzék. „Lelket csupán mozgó, élő szervezeteknek tulajdonítunk” – kezdi könyvét Adler professzor, éppen ezért nagy a jelentősége annak az összefüggésnek, mely a mozgás és a lelki élet között fennáll. Az emberrel járó fogyatékosság mint megrövidítettség, bizonytalanság érzése jut tudatába, és arra ingerli és ösztönzi, hogy olyan helyzetek teremtéséről gondoskodjék, melyekben az ember természeti hátrányai kiegyenlítődnek. Az akarat nem más, mint olyan lendület, mely a kielégítetlenség érzésétől a kielégülés érzése felé törekszik.

És most itt lép be a gyermek ebbe a gondolatmenetbe: a gyermek ugyanis még inkább vágyik a biztonságra, amelyet a kultúra adhat, de ebbe a gyermek ereje mindaddig beleütközik, míg olyan utat nem talál, melyet járhatónak tart, mely számára kívánságainak beteljesülését és önmagának jövőbeli biztosítását ígéri. Ezáltal pedig új mozgás keletkezik lelki életében, melynek vonala egész világosan a felülemelkedés törekvésére mutat. A gyermek, éppúgy, mint a felnőtt, többet akar elérni bárki másnál. Fölényre törekszik, hogy az megadja és megőrizze számára mindazt a biztonságot és alkalmazkodást, melyet céljában már eleve kitűzött.

Ha pedig elfogadjuk, hogy a gyermek a felnőtt apja, akkor valóban telitalálat a költő megfogalmazása: „mint kis, észre sem vett bomba” feszeng „a nagy falak között”. Ki tudja, milyen későbbi robbanás programozódik be bármelyik gyermekszoba-jelenetben.

De valóban megváltoztathatatlan a nemzedékek közötti kapcsolatnélküliség még a családon belül is? Egy évvel e vers előtt a „felnőtt” világot tekintve keményebben fogalmaz a költő: „ellenségünkkel is közösebb sors köt össze, / mint azután majd bárkivel” (Kortársak). De a „gyermek”-ben mégis mást akar látni, az „égi” szólamot, mint a Különbéke című versben megfigyelhettük. Apai ösztön? Költői témakeresés? Pszichológus-nevelőnő kedvese által közvetített háttértudás? Mi íratta a verset? Egyetérthetünk költőjével: „Persze utólag, amikor készen van valami, egyszerű a bonyolult is.” Egy tény: pszichológus barátainak abban igazuk volt, hogy a vers párhuzamos következtetésre jut az individuálpszichológiával: „Gyermeknél mindig előre kell tekintenünk, és igyekeznünk kell elképzelni, hova fogja majd egyszer juttatni a gyermeket az az erő, melyet most benne működni látunk. Ha belehelyezkedünk a gyermek lelkivilágába, világossá válik, hogy erőmegnyilvánulásai nem értelmezhetők másként, mint hogy a maga módjára többé-kevésbé véglegesen meghatározta a jelenhez és a jövőhöz való alkalmazkodásának módját... Az ő célja az elérhetőség határain túl, messze az élet frontja mögött fekszik.”

Végül is elkülönbözve a többi Lóci-verstől, ennek a költeménynek nem a gyermek a „hőse”, hanem az apa. Lócinak itt csak a „mozgáskényszereit” látjuk, a messze az élet frontja mögé utaló felvillanásait nem tapasztaljuk. Az „igazi” Lóci-versek azok, amelyek a zseniális társszerzőt vizsgálják: a Lóci és a szakad, a Csirkék, a Légy vagy a legdöbbenetesebb, a Lóci verset ír. Inkább ezekre a versekre jellemző az, amit az apa egy rádió-előadásban (Családi kör) mondott: „Lócinak inkább egyes, sűrűn jelentkező, de élesen elhatárolt pillanatai nyújtottak – nem mindig zavartalan – bámulnivalót... a fiú csupán nyílt, mosolygó, ijedős fegyelmezetlenség.” Benne a valóság romantikája „vet nagy lobbanásokat... mindig tudta érezni a nagyságnak, a pátosznak, a fenséges hatásoknak az erejét”. Erről a Lóciról írtam: társszerző. Mert azokat rajzok, amelyeket édesanyja összegyűjtött, valóban ezekről a zavarba ejtő felvillanásokról tanúskodhatnak. 1932 decemberében, hároméves korában lerajzol egy autót, amelyet egy vonallal körbekerít: „Autó ez, azt mondta, összeköti a vonallal, hogy ne bírjon elmenni”. De megjelennek „metafizikus” témák is: 1936-ban megrajzolja az „örök fiatalság harangjá”-t, és ugyanez év szeptember 21-én (ezt az apja jegyzi fel a hátoldalon, gondolom, kellő döbbenettel) egy dantei többszintes látomást kerekít. A rajz közepén egy csirkeszerű valami, nyíllal ráírja: HALÁL. Alatta (LENT) és felette (FENT) egy-egy halott, koporsószerűségben, és mindkét helyen felírja (életkorára tekintettel még megengedhet helyesírással): LÉLEKJUK. Ilyen gondolatokkal riogatja szüleit és önmagát az első elemista gyermek. Az ötletek aztán belefutnak a versekbe, ott szembesülve a felnőtt gondolataival. Ezeket a Lóci-verseket nem állítanám szembe a keleti filozófiai példázatokkal, éppen hogy egymás kontrollját adják: évezredek bölcsessége méretik meg ezekben a versekben egy „gyermek ártatlan szemé”-vel.

(Forrás: 99 híres magyar vers és értelmezése – Móra Könyvkiadó 1995., 435-455. old.)


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése