2011. nov. 19.

Márai Sándor: Föld, föld!


(Részlet)

Első rész, 1. fejezet

A névnap Magyarországon mindig a derűs, vendéglátó törzsi ünnepek közé tartozott. Ezért, ahogy a Gergely-naptár előírta, eben az évben is – 1944-ben, Sándor napján, március 18-án – meghívtunk névnapi vacsorára néhány atyafit.

A vacsora szerény volt, ahogy a háborús szükség megparancsolta. De Balaton-parti barátok ez idén is küldöttek néhány üveg tüzes, vulkanikus talajon termelt pecsenyebort. Csípős, hideg kora tavaszi este volt, jólesett, hogy nemcsak a szűkösen megrakott cserépkályhák fűtötték a szobákat, hanem a komoly szeszek is melegítették a vendégeket. A régi budai ház ebédlőjében ültünk, a lakásban, ahol már közel két évtizede éltem.

Vannak napok, amikor az emberek ösztönösen biztonsággal úgy élnek, mintha valamilyen hírt, üzenetet hallottak volna, ami közvetlenül beleszól a személyes életbe – nem tudni, mi az, de a pillanat itt van, szaga van. Ilyesféle szaga volt ennek a névnapi együttlétnek, 1944. március derekán. Nem „tudtunk” semmi biztosat, de mindenki szimatolta, hogy készül, igen, közel van a lényeges, döntő változás.

Ebben az időben, az elsötétített nagyvárosban, a voronyezsi és másféle háborús tragédiák korszakában már az addig viszonylagosan megkímélt város lakói sem éltek olyan társas életet, mint régebben. Mégis, ezen az estén feleségem úgy rendezte a névnapi vacsorát, ahogyan valamikor békében láttunk magunknál vendégeket: a szekrények aljáról a háziak előkeresték a családi, hagymamintás meisseni porcelánt, a régi ezüsttel terítettek, és két francia gyertyatartóban pazarló módon villany helyett gyertyákkal világították meg az asztalt és a vendégeket. Az ovális asztal körül tizenegyen ültünk. Ez a tizenegy ember az este múltával soha többé nem ült közös asztalhoz. Most már nem is valószínű, hogy még egyszer összeüljenek, mert többen közülük meghaltak.

A gyertyafény bizalmas-sejtelmes lobogása megvilágította az arcokat, a polgári kört, a régi bútorokat. Soha nem vásároltam bútort; minden, amim volt, két család birtokából, felvidéki háztartásokból került örökségként hozzánk. Nem voltak műkincseink, de nem volt egyetlen áruházi bútorunk sem: régi emberek ízlése, szokása válogatta össze mindazt, ami a szobákban sorakozott.

Az ajtók nyitva állottak a szobák között. Most, amikor visszagondolok erre a lobogó gyertyalángtól sejtelmesen megvilágított képre, úgy tűnik az egész, mintha még egyszer, utoljára eljátszottuk volna magunknak mi, felvidéki és budai polgári leszármazottak, apáink életét. Minden megelevenedett ezen az estén, ami az elmúlt élet színfala és kelléke volt.

a társalgás kedvetlenül indult, de a bor, az ismerős emberek családi tolvajnyelve átsegített, a kezdeti feszességen. Vacsora után természetesen az asztalnál maradtunk még, hazai szokás szerint „tislizni” kezdettünk, bor és fekete mellett beszélgettünk.

Most múlhatatlanul elérkezett a pillanat, amikor a meghívottak és a háziak szenvedélyes politizálásba kezdettek. Ez az este nemcsak azért volt különös és maradt emlékezetes, ami utána következett – egy életforma teljes pusztulása, megsemmisülése volt a következmény -, hanem másképpen is: megint egyszer olyan pillanat volt, amikor az emberek ösztöneikkel legalább úgy gyanítják a végzetet, mint értelmükkel és értesüléseikkel. A jelenlevő vendégek, rokonok – egy családtag kivételével – félreérthetetlenül náciellenesek voltak. De a háború befejezésétől mind féltek, és aggódó hangnemben elhangzottak óvatos találgatások, milyen is lesz a közvetlen jövő, mit hoz a fagyos tavasz, hogyan alakul a hadihelyzet, és mit várhat a magyarság a kataklizmában?

A vitatkozók többsége megegyezett az aggodalomban, hogy semmi jót nem várhatunk. De a nácibarát atyafi rövidesen előhozakodott a „csodafegyverek” legendáival. Akkor tele volt az ország ezekkel a mesékkel: olyan fegyverről beszéltek, amely „megfagyasztja” az ellenséget, majd repülőgépről, amely villámsebesen száll, és oda kell gipszelni a pilótákat ülésekhez, hogy ki ne essenek... ezeket a badarságokat iparkodtunk kézlegyintéssel elintézni.

Amit nem lehetett kézlegyintéssel elintézni: a félelem volt, a félelem a valóságtól: közeledett a háborús döntés. Amikor azt mondottam, vállalni kell a következményeket és szakítani kell a németekkel, a vendégek többsége bátortalanul, de helyeselt – nem így az atyafi, aki nácibarát volt, és most felhorkant. Borosan verte az asztalt, és elismételte a „kitartás” és „szövetségi hűség” vezércikkigéit.

Amikor ellentmondtam, meglepő válasszal felelt:

- Én nemzetiszocialista vagyok – kiáltotta. – Te – és reám mutatott – ezt nem értheted, mert tehetséges vagy. De én nem vagyok tehetséges, és ezért szükségem van a nemzetiszocializmusra.

A nagy szó elhangzott, a vérmes rokon kimondotta élete igazságát, és most megkönnyebbülten meredt maga elé. Többen nevetni kezdettek; de a nevetés savanyú volt, valahogy senkinek nem volt kedve igazán nevetni. Mikor észbe kaptunk, azt feleltem, én ugyan nem bízok a „tehetségemben” – olyan képesség ez, amelyet mindennap újra be kell bizonyítani -, de akkor sem lennék híve a nemzetiszocialista eszméknek, ha tehetségtelen lennék, ami nem lehetetlen... Az atyafi komolyan rázta a fejét:

- Nem értheted – ismételte gépiesen és a mellére ütött. – Most rólunk van szó, a tehetségtelenekről –mondotta, különös önbeismeréssel, mint a hős egy orosz regényben. – Ez a mi időnk!...

Most aztán felszabadultan kezdettünk nevetni és másról beszéltünk.

Éjfél felé vendégeim elköszöntek, mert a villamosok az elsötétített városban már csak az este néhány órájában jártak. Amikor az utolsó távozót az előszobába kísértem, megszólalt a telefon. Megismertem egyik barátom, egy miniszterelnökségi tisztviselő hangját. Nem szokott éjszaka telefonálni. Ezért gyanakodva kérdeztem:

- Mi újság?

- A németek ma éjjel megszállották Magyarországot.

Olyan nyugodtan, természetes hangon mondotta ezt, mintha valamilyen társadalmi hírt adna tudtul. Kitűnő, fegyelmezett hivatalnok volt. Kis ideig hallgattunk. Megkérdeztem:

- Hol vannak?

- A németek?... Itt, a Várban. Most vonulnak fel a tankokkal. Az ablakból nézem.

- Hol vagy most?

- A minisztériumban.

- Le tudsz jönni hozzám?

- Most lehetetlen – mondta nyugodtan. – Nem engednek át a tankok között. De holnap, ha még nem fogtak le, talán lejövök.

- Jó éjszakát – mondtam és éreztem, hogy ostoba, amit mondok.

- Jó éjszakát – felelte komolyan.

Letette a kagylót. Másnap még nem fogták le, csak harmadnap, és rögtön elvitték egy német internálótáborba.

... A szobaleány bejött és nekik3ezdett – fehér kesztyűben, ahogy felszolgált, mert ez is hozzátartozott a házirendhez – leszedni az asztalt. Átmentem szobámba, leültem a régi íróasztalhoz. A tavaszi éjszakában csendes volt az ablakok előtt a város. Csak néha dübörgött egy tank, útban a Vár felé, vitte a Gestapo-embereket, hogy megszállják a hivatalokat. Hallgattam a tankdübörgést, cigarettáztam. A szoba kellemesen langyos volt. A polcokon felsorakozott könyveket néztem, szórakozottan, a hatezer kötet könyvet, melyeket sokfelé szedtem össze a világban. Itt volt az a Marcus Aurelius, amelyet a Szajna-parti ócskásnál vettem, aztán Eckermann Beszélgetései, egy régi magyar kiadású Biblia. És még hatezer könyv. A falról apám, nagyapám, elhalt rokonok képei néztek le reám.

*

Márai Sándor 1972-ben megjelent kötete, a Föld, föld! sajátos irodalmi műfaj, a hetvenes-nyolcvanak években honi művelői és olvasói köz is mind népszerűbb emlékirat kiemelkedő színvonalú példája. A könyv első lapján jól szemügyre vehetők a műfaj jellegzetességei, az írói vállalkozás indítékai és alapelvei.

*

Márai 1943-ban naplóírásba kezdett – illetve fogalmazzunk óvatosabban: ha lehettek is korábban műhely- vagy magánjellegű följegyzései az írói munka segédeszközeiként, csak negyvenhárom évesen gondolt arra, hogy a megnyilatkozás formájaként használja a naplót (latin műszóval: diáriumot). E formában a szerzők bevallva-bevallatlanul akkor is a lehetséges olvasóközönségre figyelnek, hozzá beszélnek, ha az írás kiadását nem tervezik vagy kifejezetten megtiltják, aminek a szemérmesség, a kortárs szereplők iránti diszkréció, a botrány elkerülése éppúgy oka lehet, mint a gondolatszabadság védelme, az esetleges cenzúra kikerülése. Márai esetében a történelmi időpont és az életpálya ütközése adja a keserves indíttatást, az az egyre szorongóbban fölismert tény, hogy a háború, a háborúba zuhant mgyar világ s a leendő békében fölrémlő jövőkép egyaránt az író képviselte események teljes elzárulásához, a nyilvánosság (vele az olvasók) elveszítéséhez, végső soron a művész elmagányosodáshoz vezet. A napló tehát menedék s egyben az írói jelenlét átmentése jobb időkre, meglehet: az utókor számára.

Márai életművében a háború végétől folyamatossá lett bejegyzéseknek többféle funkciója volt. Egyrészt pótolták a napi megszólalás, a publicisztika késztetését – míg itthon élt az író, 1945 és 1948 között, a korhangulatba nem illő kommentárokhoz fórumot nem talált, az emigrációban pedig, ahol a napló időről-időre kötetben megjelenhetett, a hazához, a nyelvhez való hűség tanúságtételeként használta e formát. Másrészt viszont a halála óta kiadott és tervezett pótlások (lásd: Ami a Naplóból kimaradt, 1945-1946) azt mutatják, hogy Márai a bejegyzéseknek csupán a töredékét adta közre, a többségét nyersanyagként félretette írói terveihez. Ezt annál is inkább megtehette, minthogy azt a fajta naplóírást művelte, amelynek nem elsősorban a napi történések, az életvitelhez tartozó apró-cseprő események aprólékos rögzítése a célja, hanem az írót foglalkoztató gondolatok, olvasmányélmények, szellemi információk tárolása. Figurák, esetek, élethelyzetek, ha fölbukkannak, rögvest impresszióvá vagy filozofikummá lényegülnek át. Innen pedig egy lépés – ám nagyon határozott, megkülönböztető írói mozdulat – az esszé, amely már a benyomások elvonatkoztatására épül. A szépírói emlékirat is esszéidőbeli kiterjesztéssel. Itt megfordul a naplók logikája, már nem az esetleges élmények s azok reflexiói uralják az írást, hanem ellenkezőleg, az utólag kiforrott véleményhez, egy nagyobb időszak tapasztalatainak összegzéséhez szolgálnak illusztrációul a koncepciózusan kiválogatott, egymáshoz viszonyított események.

A Föld, föld! az 1944 tavaszától 1948 őszéig eltelt évek emlékeire épül. Arról beszél, ami egy személyiség,e gy művészember tudatában lezajlott attól a pillanattól kezdve, hogy végig kellett néznie a nácik bevonulását, addig a napig, amikor el kellett búcsúznia Magyarországtól. Két „kellett”, két kényszer határpontjai közé vezet, amelyek nemcsak időben, hanem spirituálisan is bezárták, szabad választásaitól megfosztották a könyv „hősét”. A Föld, föld! válságjelentés, s a válság mélyülését, kibírhatatlanságig fokozódását bravúros kettős szerkezet érzékelteti: a folyamatot kronologikusan (időrendben) is köthetjük, de gy központi kérdés körül koncentrikusan táguló körökben is. E kérdést röviden úgy fogalmazhatjuk meg: hogyan, miért szenved vereséget – úgy fest, véglegesen – az a szellemi magatartás, amelyre Mária fölesküdött?

Az első körben kiderül, hogy a középosztály, a nemzeti polgárság nem lehet hordozója mindannak, amit a magyar és az európai szellem az elmúlt századokban „kitermelt”. Azért sem, mert a harmincas évektől rohamosan radikalizálódó populizmus (a tömegek érdekeire hivatkozó bolsevizmus és fasizmus) háttérbe szorította, majd elnémította a polgári humanizmus értékeit és képviseletét, de azért sem, mert a polgári (szak)-értelmiség csöndes ellenállása eltörpült a pöffeszkedő, fölkapaszkodó, ízléssel és műveltséggel nem bíró burzsoázia és a kiüresedett pózaiban tetszelgő arisztokrata-birtokos ivadékok többségi akaratával szemben. A kultúrát éltető közeg már elsüllyedt, mielőtt a háború végzett volna vele. (Itt meg kell jegyeznünk: Márai a népi írói mozgalom ideálját, az új népi értelmiség eszményét, valamint a baloldallal szimpatizáló polgári írói tömörüléseket egyaránt az indokoltnál kritikusabban, szákkeblűen szemlélte, úgy vélve, hogy óhatatlanul valamelyik populista politikai irányzat fogja őket maga alá gyűrni. Kétségtelen: 1945 előtt s utána számos írói sors látványa erősíthette ezt a véleményt...)

A második kör az ország egészének jövőjét, a független magyar lét lehetőségét taglalja. Itt a legegyértelműbb a tehetetlenség: a német megszállásra nem történelmi válasz a szovjet jelenlét, hisz – ahogyan Márai írja – a keletről jött katona „szabadságot nem hozhatott, mert az neki sincs”. Már ennek konstatálása sem volt magától értetődő az illúziókat tápláló közép-európai értelmiség számára (ennek érzékelése nem utólag visszavetített), de Márai még egy lépéssel tovább is megy, s hosszú távra adja a „két pogány közt” legújabb kori megfogalmazását: (Nyugat-Európa, amelyre hagyományosan vigyázó szemét veti a magyar humanitás, lenéz, cserben hagy. „Nyugatnak Kelet vagy.”

A reménytelenségnek van mélyebb bugyra is, ahová az a fölismerés taszít, hogy a bennünket lenéző, cserben hagyó világ kultúrája maga is csődben van. S ez a magánéleti, politikai, nemzeti tragédián túl a lét, a szellemi lét kérdése. A háború után gyorsan amerikanizálódó, technicizálódó, elüzletiesedő kulturális élet láttán Márai úgy érzi, hogy a sokszínűségében egységes európai szellemet egy erőszakkal uniformizált totális korszak változatai (a fasizmus, a bolsevizmus, a háború, a tőke) maguk alá gyűrték. Az író értékrendjét alkotó elemeknek tehát, bármerre néz, csupán a roncsait látja. Ezért pontos a könyv zárómondatainak paradoxonja – „Megértettem, hogy szabad vagyok. Félni kezdtem”-: a hazától vett búcsú a hátrahagyása mindannak, ami semmivé lett, és belépés abba, ami semmit sem ígér. A „poggyász”, két űr között az útra: a magyar nyelv, Krúdy Gyula és Kosztolányi Dezső gazdagsága, akiknek a búcsú küszöbén, a kötetszerkezet hangsúlyos pontján különálló esszé-betétet szentel az író, Őket. viszi magával.

Egy saját versből vett mottó, a háborús vízió egy töredéke után a könyv első mondata az idillé: névnap, derű, vendégség, ünnep. Sándor-nap 1944-ben. A mondat Máraihoz illően pontos, ugyanis a helymeghatározás – Magyarország – lehetne prózaibb (például: „nálunk”), és látszólag elhagyható volna a törzsi kifejezés is. Ezek azonban jelzésértékű szavak, szerepük később válik nyilvánvalóvá: ez a Sándor-nap (illetve az ünnep estjére következő 19-e) Magyarország történelmének fekete napja, s a törzsi bensőség, az atyafias közösség – amely egyúttal anakronizmus is, valami keleti vonás a nyugati kultúra hatásmezőjében – halálra van ítélve. Még működnek az életnek rendszert adó szokások, egy keresztény világ békés „parancsai” – ahogy a Gergely-naptár előírja -, de a körülményeket már a háborús szükség alakítja. Ebbe a baljóslatú idillbe csempésződik bele a hír, az üzenet, sejtelmesen, mint negatív előjelű sugallat, az evangélium (a jó hír) ellentettje. A biblikus hangulatot aztán kegyetlenül erősíti föl egyfajta utolsó vacsora képzete, hiszen az emlékező előreugrik az időben, s váratlanul közli: az asztalt körülülő tizenegy ember soha többé nem került össze. Ami addig fenyegető volt az est leírásában – a meisseni porcelánnal és francia gyertyatartóval szembenéző megnevezések: az elsötétítés és Voronyezs ., végleges állapottá vált. A pusztulás állapotáé.

Mi az, ami martalékká lett? Bekezdések következnek ennek kifejtésére, egy finom metonimikus szerkezet, amelyben a rég bútorok képviselik az eltűnésre ítélt életformát. Hangsúlyozottan nem vásárolt, hanem örökölt holmi mind, hagyaték, hagyomány. Nem kincsek, de nem is áruk, hanem egy ízlésvilág, értékrend őrzött, használt, tehát funkcionáló(!) emlékei. Ám ebben a Sándor-napi pillanatban díszletté válnak, a név-ünnepi búcsúzás díszletévé, az elmúlt élet színfalaként, kellékeiként szolgálnak.

A fejezet első szerkezeti egysége itt lezárul, a meginduló társalgás a fölvázolt családi és történelmi helyzetre adható válaszokat körvonalazza, a kialakítható viszonyt és magatartást a nyilvánvaló változásokhoz. De a diskurzus még mindig tart valamit a feltételességből, a beszélgetésnek mintha még volna tétje, hiszen a nap rendkívüli eseményéről a társaság nem értesült. A nácibarát atyafi reménykedése vészjósló és nevetséges, még nem tudni pontosan, mennyire közeli tény az, ami megátalkodott fantazmagóriának látszik: az ország belekényszerítése a végső vesztésbe. Márai történelem- és emberszemléletére jellemző, hogy e figura szerepét nem is a náci bevonulás „poénjával” ütközteti, hanem elvonatkoztatva a konkrét pillanattól a minden fordulatban, minden politikai rendszerben kiszolgáltatott tömegember viselkedését vetíti bele. A figura szóhasználata – most rólunk van szó, tehetségtelenekről – nemcsak az ittassággal motivált, hanem egy – Máraira ugyancsak jellemző – irodalmi allúzióval (utalással), egy virtuális (képzelt) valóságelemmel: Dosztojevszkij-hősök révén ismert képlettel állunk szemben, a naiv őszinteség és az erőszakos ostobaság groteszk látványával.

A harmadik egység maga a krónika-elem, az emlékirat e passzusának történeti magva: a németek 1944. március 19-én megszállták Magyarországot. De ebben a száraz előadásban is akad két mozzanat, amely megemeli a szöveget. Márai miniatűr portrét rajzol a fegyelmezett hivatalnokról, aki pedánsan teljesíti a kötelességét. Ahhoz a szakértelmiséghez tartozik, amelyik egy ország talpköve lehetne, ám most, és sejthetőleg régóta már, csupán a tudomásulvétel helyzetére van kárhoztatva. Nem aktív, erő, s nem is lesz többé sohasem – rögtön elvitték egy német internálótáborba. A másik mozzanat egy mélyebb értelmet nyert egyszerű érintkezési formához kapcsolódik: Jó éjszakát – mondtam és éreztem, hogy ostoba, amit mondok. A beszéd, a kapcsolattartás megszokott normái elégtelenek annak a rettenetnek a kifejezésére, ami bekövetkezett. E normák használata kiszolgáltatottá tesz, zavarba hoz, a szituáció abszurd – mondanánk ma. De Márai szava megfelelőbb rá: ostoba.

Az utolsó bekezdés az élessé tett kontrasztoké. A fehérkesztyűs szobalány képére a házirendet valóságosan és képletesen egyaránt felrúgó Gestapo-emberek megjelenése montírozódik, a tankdübörgésre a polcokon sorakozó hatezer könyvet bámuló író csöndje. A végső, az egyetlen oltalom jeleibe fut a szöveg, a körültekintően kiválasztott három irodalmi szentség fölmutatásába: Márai a sztoikus bölcsességéért és tartásáért mindig csodált, megpróbáltatások ellenszeréül olvasott Marcus Aurelius elmélkedéseibe, a mindig művészetfilozófiai példaképnek tekintett Goethe útmutatásaiba (a titkárával, Johann Peter Eckermann-nal folytatott beszélgetésekbe) és végül, mindenekelőtt a magyar kiadású(!) Biblia vigaszába kapaszkodik. A búcsúmondat visszazár az ősök szokásaival indító nyitányhoz – de már egyértelműen a döbbenet, a bénultság állapotában. A következő fejezet – ikerdarabja az elsőnek – a szovjet bevonulás képeivel teszi majd teljessé minden illúzió elvesztését. Föld, föld! – kémleli az író a horizontot, de partot nem talál.

*

A Föld, föld! itthon Márai Sándor életműsorozatában jelent meg újra, 1991-ben. Az elemzett első fejezet a 9-13.oldalon olvasható.

**

Márai Sándor (1900-1989)

A szülőhely, Kassa, az évszázadokon át önállóságát vigyázó szabad város az író legfőbb örökségét adta: az alkotó polgár öntudatát, a többnyelvűséget, nyitottságot, egyidejű hűséget az európai és a magyar kultúrához. Többfelől profitált, de sehol sem hódolt. Márai kétszer is az önkéntes száműzetést választotta, a távollétet Magyarországtól; kezdőként ez az íróvá érés európai iskoláját jelentette, húsz évvel később, a Rákosi-terror küszöbén pedig a független, liberális nemzeti szellem mentését, képviseletét. 1919 őszétől a weimari Németország kulturális központjaiban, majd 1923-tól Párizsban dolgozott, a húszas évek végétől – hazatérve – sokat és sokféle műnemben publikált itthon. Munkái közül kiemelkedik az Egy polgár vallomásai I-II. (1934-35) című regénye, amely egy belsőleg fölbomló, a történelem iszonyatában mégis indokolatlanul elpusztított világról, értékrendről tudósít. E korszak másik jelentős regénye, a Szindbád hazamegy (1940) a hétköznapi megkapaszkodásra már képtelen, a művészet, az alkotás kiútját pedig csak ábrándként dédelgető személyiség rajzát adja, Márai egyik rajongott eszményképének, Krúdy Gyulának stílus- és alakteremtő gesztusait használva – egy Krúdyénál kevésbé romantikusan abszurd élet kiábrándultságával.

Másik mesteréhez-kortársához, Kosztolányihoz hasonlóan programszerűen, rendszeresen művelte a tárca, tárcanovella, karcolat, esszé, tehát az újságírás és szépirodalom határműfajait, amelyek az edzésben és formában tartott szellem állandó párbeszédét jelentik a közönséggel (s persze a megélhetés, az írói függetlenség megőrzését is). Ez a megszólalásmód különös jelentőségre tett szert második, immár végleges emigrációjában: 1948-ban előbb Nyugat-Európában, majd az Egyesült Államokban telepedett le, évtizedekig írva Naplóját, folyamatos meditációját – a szórványmagyarság kis szigetein kívül – egy csupán vágyott publikumnak (itthon sokáig szó sem lehetett műveinek kiadásáról, később pedig szalonképesnek minősülő műveit ő nem volt hajlandó az álbékesség jegyében megjelentetni).

Pályafutását végigkísérte önéletrajzi fogantatású regényeinek folyamata (A zendülők, 1930; Féltékenyek, 1937; Sértődöttek, 1948), amelyekben a huszadik század történelem-filozófiai tanulságait a művészember lehetőségeivel szembesítve tárgyalja, s amelyek újabb fejezetekkel bővülve A Garrenek műve címmel jelentek meg néhány hónappal az író halála előtt. Még mindig – Torontóban.

(Forrás: Magyar irodalom 1945-1995 – műelemzések Corvina 1996. – Tarján Tamás szerző írásos engedélyével)