fekszem éjjel nappal s ki tudja
hány lepedő vásik el alattam
amíg a kökényfa nekem is
kivirágzik menyasszony-alakban
Oltani akarok nem gyilkolni
halálfej-eszmék ellen kinyitva
testvér vagyok a késsel a lázban
csillagom virraszt a penge csúcsán
pulzusom vérrel ver a gyöngyházban
játszanék s a verejték elönt
Játszottam valaha méhdöngésben
kölyöklélekkel harangzúgásban
egy anyag volt a sugár s a késem
kökényfa-menyasszony mellé álltam
akarod-e ezt a tisztességes
asszonyt, akarom, legyen a társam
Hóban az eskű, eljött a csönd
volt a menyegző, most pedig tor van
kökényfa-menyasszony emlékére
iszom, és arra is, aki voltam
tündérkednek most virágarcok
villámcsapások mélyen a borban
Feljössz menyasszony, feltornyosodsz
meszelt falak közt inogtat lázam
megmarkolnám a virágözönt
s nehezebb nálam a lánc az ágyban
oltanék s a verejték elönt.
Játék, idea édesen egy volt
csillagok kölyke amikor voltam:
eszme nyargalt meg, hogy a menyasszonyt
idegen rüggyel játszva beoltsam
virág-rezgésben műtét, a nikkel
játéka drága kökény-erekkel
s máris ölében fogja a pólyát
föltartott öklű ringló-gyerekkel
fölglóriázva családom látom
szólván: jónapot, család, családom
Nehéz az éjszaka, lázak, lázak
látszanak a macskák oroszlánnak
üstökösökre ezek vadásznak
ördögei a tetőnek, dombnak
tenger erejével dorombolnak
Ezerkilencszáz-hatvankilencben
írtam e verset Gyümölcsoltókor
érezve, hogy az üvegpohárban
ágyamon lánchoz koccan az óbor
mikor kökényfa-menyasszonyt vártam
s ribancként húzott rengeteg láncszem
tisztának a tisztát őrizzük meg
oltalmazzuk az időben, ámen
*
Nagy Lászlónak eleinte akadtak sematikus, később semmitmondó, végül néha bombasztikus költeményei is. A kritikai és az irodalmi közvélemény ettől mindig elvonatkoztatott, a legjobb alkotásokra emelte pillantását. S Nagy László szeme – a versek szeme babonázó volt. A költőben a kikezdhetetlen erkölcsi szuverenitás, a morális és gondolati autonómia megszállottját látták az olvasók, az irodalomtörténészek. Így festették le – versei alapján, versekben – a hozzá közel állók is: felesége és költőtársa, Szécsi Margit, költő testvéröccse, Ágh István, barátja, Kormos István, „tanítványa”, követője, Csoóri Sándor és mások. A Gyümölcsoltó tárgya is a szó legtágabb értelmében vett, a világot teremtő-őrző tisztesség: a tisztaság.
*
Két, három és négy szótagos, szeszélyesen váltakozó ütemek sóhajával, dühével, dübörgésével, mormolásával, magyar ütemhangsúlyos verselésben szakad ki a vershősből Nagy László mélyen megindító, múltat és jelent szembesítő emlékképsora és szituációösszegzése. A szabálytalanabb sorok meg-megcsillapodnak az 5 // 5 képletű, gyakran jelentkező és sűrűsödő sorokban. Ilyen mindjárt a nyitó sor is, valamint a „Játék, idea édesen egy volt...” kezdetű strófa (a leghosszabb egység a költeményben), és a mű pontos keletkezési idejét megadó szakasz egésze: „Ezerkilencszáz-hatvankilencben / írtam e verset Gyümölcsoltókor...” Élénk verstani vita folyik arról, hogy ezt a felező tízes sort vissza lehet-e vezetni az itáliai barokk eredetű, derűs és fürge ritmusú gagliarda-formára, vagy más típusú, belsőbb magyar fejlődésű ötös ütem-alapegységről van-e szó.
A lírai én rögvest a perem-tudat pályaszakaszának dacosan kedvelt Nagy László-i szerepét veszi föl: a zsivány-szerepet. A költő, a versben bujdosó haramia nomád szerepversek sorát alkotta meg. Monográfusának, Görömbei Andrásnak e kifejezése egyaránt utalhat a magyar köztudatban romantikus, heroikus, pozitív színezetű betyár-alakmásokra, de utalhat a Medvezsoltár „Füst-menyasszonnyal”, „nikotin-teleholddal” házasított, „barlang-lakóvé, / böjtölő bőrré, csonttá” lett, antropomorf medvefigurájára is, aki – mint a Gyümölcsoltó zsiványa – látomásként, vigaszként újraéli a múltat: „végső ihletettségem véremből egy cseppet kivesz, / kigyújtva emeli föl, s e kőszobát kifestő pírban / megteremti őt aki voltam, akiben kedvem lelem: / nyavalyák ellen mintát, istenkét, mindenhatót, / rokonát földnek, víznek, fű, fa, virág rokonát, / csillagzó csontú, görgeteg izomzatú medvefiút...”
A beteg, verejtékező zsivány leláncoltnak érzi magát a tehetetlenségtől, a reménytelenségtől. Éjjel nappal hánykolódik, a lázak, lázak lázálmokat hoznak rá. Kegyetlen kijózanodások és boldogító bódulatok váltogatása a vers. A lelki hullámverésről a rímelés eleinte vak (x-es) sorokat is megengedő lazasága, a rímelhelyezés torlódó-távolító szabályszerűtlensége, az állandó strófaalakot nem öltő vers aritmiája is árulkodik. A fekvő, szenvedő, lebilincselt embert a magasság, a fel emelhetné magához, adhatná vissza erejét. A „csillagom virraszt a penge csúcsún”, a „harangzúgás”,, a „Feljössz menyasszony”, a „csillagok kölyke”, a „föltartott öklű ringló-gyerek”, a „fölglóriázva” látott család megemel, s egyben visszaemel: a múltba. Irgalmat nem adva működnek a lehúzó erők, a jelen démonai is. A „hány lepedő vásik el alattam”, a „Hóban ez eskű, eljött a csönd / volt a menyegző, most pedig tor van”, a „nehezebb nálam a lánc az ágyban”, a „ribancként húzott rengeteg láncszem” és más fordulatok a zuhanást, illetve a jelen helyzetet érzékelhetik. A menyegző szóval esetleg Menyegző című nagy kompozíciójára, egy pályaszakasz lezárására, elmúlására is emlékeztethet a költő.
A gyöngyháznyelű kiskésről Nagy László Krónika-töredék című kései naplójában is megemlékezik. Egyszerre fegyver, és a fúró-faragó – elsőrangú képzőművészeti tehetséggel is bíró – poéta áldott pengéje ez az eszköz. Mondhatni: testrész: „pulzusom vérrel ver a gyöngyházban”. A jelen, a realitás szorongatásából a múlt és a játék fölsejlése, a súlyos férfikorból a suhanó fiatalság szabadít ki. A kökényfa-menyasszonnyal játszott komolykodó-szép házasságosdi a nép- és a műköltészetből is ismerős „frigy” újraélése. A népdalok kökényszemű (barna) kislánya Petőfi Sándor Éj van... című 1845-ös versében így inkarnálódik: „Éj van, csend és nyúgalomnak éje, / A magas menny holdas, csillagos; / Szőke gyermek, kékszemű kökényfa, / Drágagyöngyöm! mit csinálsz te most?” Ezt az örök kökényfa-menyasszonyt állítja maga mellé a vershős: az eskű ceremóniája, formulái szentesítik ember és természet konszonanciáját. A sorsfordító emlékképet azonban máris megfosztja gyönyörű, termékeny elevenségétől a hó, a csönd, a tor. Nagy László belopja a költeménybe kedves, vissza-visszatérő motívumai közül a tündérkedés – a felejteniakarás – kissé elmosódott képzeteit, továbbá a szesz-motívumot, a mámort, mely úgysem segít („villámcsapások mélyen a borban”). A vers mögött, szándékkal, ott kísért a ponyva, a giccs: bánatos, beteg betyár, ajkát borosüvegre tapasztva...
Ámde nagy erő lakozik a menyasszonyban! Visszajár, feljön, feltornyosodik, mint egy angyal, és megint látomást hoz. Ezúttal Nagy László kedvelt motívumai sorából a játék-motívumot és a kisded-motívumot. „Nekem a játék nehéz ajándék, sose lesz vége...” – írta már A rege a tűzről és jácintról (1956) című hosszúversében (a tűzzel apját, a jácinttal anyját szimbolizálva). A „Játék, idea édesen egy volt 6 csillagok kölyke amikor voltam” sorok azt a korszakot, a középpont-tudat delelő, ragyogó első pályaszakaszát (annak is első felét) idézik, amelyet a Medvezsoltár barlang-lakója is, visszaálmodva saját istenke, medvefiú énjét.
A játék igazi, izgatott, ittasult kamasz-játék: a szerelem, sőt a szeretkezés. A nikkel (a kis pengéje) immár valóban „testrész”, a nemzés művelete szemérmesen az ojtás műveleteként rejtekezik – noha a virág-rezgés szóösszetétel finomsága, a drága kökényerekkel jelzős szerkezet suttogó hódolata igazi nőalakot láttat. A hitves „máris ölében fogja a pólyát / föltartott öklű ringló-gyerekkel”: a klasszikusan szép és tiszta ököl – ringló formai megfeleltetéssel világra jön az újszülött; együtt a fölglóriázott, a Szent család. Együtt, a játékban.
Nagy László önmaga legszentebb hiteiből, küldetéséből kimozdíthatatlannak, tántoríthatatlannak szerette volna látni az embert. Világképének, magatartásának, erkölcsi eszményének, életművének ezért volt tengelye az őrzés, a hűség. Verseiből talán ezt az értéket, hüvelyezték ki a leggyakrabban, az anyakép „szándékom eltemetője / puska előtt se lehetnék, / süvíti bennem az emlék / mire szegődtem...”, és „Tudjam, hogy sohasem jár a / tisztesség csillaga árván / s nem vész az idő homályán, / hanem világít, / s élünk alatta a képpel, / amit én éltetek vérrel / megszakadásig” soraitól a Versben bujdosó „koszorúzd lombbal és tartsd meg magad”, „holtig a hűségtől nem menekülsz” fősorain át akár a Gyümölcsoltó végső kicsengéséig. Nagy Lászlót részint az ábrándította ki korából – a hatvanas, hetvenes évek Magyarországából, de Európájából is -, hogy a számára legmagasabb rendű erkölcsi minőséget, a hűség erkölcsét, a valamire-szegődöttség etikáját megsemmisülni látta. Leegyszerűsítően fogalmazva: csalódásai miatt a fiatalabb embert reménytelibbnek, ígéretesebbnek vélte az idősebb embernél, a gyerekifjút tisztábbnak a fiatalnál, a kisdedet pedig a teljes tisztaságnak, romlatlanságnak, a megváltás zálogának. A kisded-motívum kezdettől jelen van munkásságában, baba, palánta s egyéb szavakkal nevezi meg az újszülöttet. A példa-versek száma legalább negyvenre tehető. Az egyik legkésőbbi a maga profán humorával „kürtöli világgá”, „adja parancsba” a fölismerést: „Élünk s nem élünk / folytatódjunk / ragyogóan / ti babák babák babák / tisztábbak mint a taták / lovagoljatok tovább / a hugyos / bugyogóban” (Vers egy pici guminadrágra). Említett naplójába 1975. április 30-án ezt jegyezte: „Budai Ilonának ma éjjel születik a babája, gondolom, éppen most nagyon kínlódik. Egyetlen értelmes kín: a szülés. A versírás nem egészen ilyen: kínlódunk, vérzünk, s kevés a remekmű, de a remek baba sok.” Októberi napló című, a legkorábbiak közé sorozódó versében ez a sokat mondó sor olvasható: „földi a bölcső, égi a baba”.
A kisded – felnőtt ellentétezés a Jézuska – Jézus ellentétezésben nevet is kap. Jézus mártíriuma vereség: a hit, az erkölcs hitetlenektől, farizeusoktól, árulóktól, hitükben gyöngéktől kimért veresége Nagy László felfogása szerint. Az első pályaszakaszban keletkezett Szeretők ezt így fogalmazza meg: „Ha már az ember kisded nem lehet, / mint föld a ködben forog, hánytorog, / a percek verik, mint meteorok / a tengert, mint Krisztust a szögek.” A Seb a cédruson Jézusa is ez a Jézus. A csodálatos kisded, a makulátlan megváltást ígérő újszülöttje, a Jézuska érkezik el viszont a Mária jövendő boldogasszonynak, a Rege a tűzről és jácintról című műveiben (az utóbbi a kisded-létet önmagára vonatkoztatja!), a Játék karácsonykor tréfásan harcias, Heródest elkergető, refrénes-ráolvasásos strófáiban, vagy A karácsonyfás ember című prózaversben (amelyben a havon sétáló Kisjézus, egy gyermekkori emlék nyomán, újra csak ő maga).
Az elemzett vers címe, a Gyümölcsoltó Krisztus születése hírüladásának napját, március 25-ét takarja. Az annuntiatio (vagy incarnatio) ünnepe, a katolikus egyház egyik főünnepe kapta a Gyümölcsoltó Boldogasszony (napja) népi elnevezést. A verscím tehát involválja a profánul szép „ringló-kisded” kép kiterjesztését a kisded Jézus születésének magasztos várakozására. (Nem elképzelhetetlen, hogy Nagy László fejében megfordult e vallomásvers írása közben a tény: régi barátja, költőtársa, Simon István öt esztendővel korábban, 1964-ben Gyümölcsoltó címen gyűjtötte össze költeményeit, a kötetben a Gyümölcsoltó napján című, kesernyéssé váló dallal. Semmi sem támasztja alá azonban azt a fölfogást, hogy ez netán versengés-vers lenne.)
A népi vallásossággal összefüggő Gyümölcsoltó cím involválja azt is, hogy a jelen ellenében a múltat, a betegség ellenében a boldogságot, a magány ellenében a családot vizionáló vershős, a zsivány az imákat záró ámen szóig jusson el. Az ágyához láncolt, borivó betyár a menyasszony és a ribanc szavak éles, nyers ellentételezésével összegzi is, hogy hiába a múltidézés: „mikor kökényfa-menyasszonyt vártam / s ribancként húzott rengeteg láncszem” – mégis a menyasszony (a kisdedet szülő anya, a Gyümölcsoltó Boldogasszony; végső soron maga a kisded) az erősebb, aki a makulátlanság eszményével, a hozzá társuló tisztaság szóval a hit és a morál nevében, a zsivány helyett győz, mintha valamiféle tizenegyedik parancsolatot mondatna ki: „tisztának a tisztát őrizzük meg / oltalmazzuk az időben, ámen”. A Nagy László-i életmű egyik fő vonása az, hogy az őrzés, hűség gondolatára, a tisztaság, a makulátlanság ideájára mindig kimondta – maradandó esztétikai érvényű művekben igyekezett kimondani – az úgy legyen-t.
*
A vers első kötetbeli közlése: Nagy László: Versben bujdosó (1973), 40-41. oldal. Megtalálható minden számottevő gyűjteményben és természetesen az életmű-kiadásokban. A vers központozásának logikája alapján elképzelhető, hogy a „... verejték elönt.” utáni pont csupán öröklődő sajtóhiba: a költő nyitva hagyta az egyes szakaszok általában önálló közlést tartalmazó sorait, és a strófák utolsó sorait is – a látomásosság, a szabadabb szövegindázás kedvéért.
Tarján Tamás
Nagy László (1925-1978)
A nyár kellős közepén, július 17-én született, de szívesebben mondott helyette 14-ét: „... ha a Bastille-börtönt 14-én döntötték le, illett volna azon a napon születnem.” Egyik 1954-es, közismert összegző versében is Marseillaise-t dalol a szülőanyát, anyaföldet, anyanyelvet együttesen megjelenítő Anyaképnek. A forradalmi elhivatottság csupán az egyik része volt annak a középpont-tudatnak, mely a felsőiszkázi születésű, a pápai református kollégium kereskedelmi iskoláját kijáró, Budapesten képzőművészeti főiskolai és bölcsészegyetemi tanulmányokba belekóstoló fiatalembert karakterizálta. Népi származása, poétai küldetése, erkölcsi koncepciója okán is a kor reprezentáns alkotó személyiségének tekintette magát az 1946/47-es évtől kezdve 1955/56-ig. A szerep a valóságban való teljes bennelétet, benneélést követelte a személy és a tevékenység kitüntetett jellegéhez, mintaadó méltóságához. Az ifjú Nagy László – aki 1949 és 1952 között hazájától távol élt: írói ösztöndíjas volt Bulgáriában, ahol megalapozta kiterjedt műfordítói munkásságának egyik legszebb fejezetét: a bolgár, a délszláv, az albán népköltészet tolmácsolását -, a pályakezdő, de korán nagyra becsült költő a népi Magyarországgal való, kezdeti, teljes azonosulástól (és a szinte kétely nélküli dalformától) egy évtized leforgása alatt jutott el a kiábrándulásig (és a folklorikusan-szürrealisztikusan komponált hosszúversig).
Első periódusát A vasárnap gyönyöre (1956) című kötet tetőzte be, a másodikat a Dere s majális (1957) nyitotta. Ebben a gyűjteményben, késő kamaszkori próbálkozásainak, 1944/46-os zsengéinek publikálásával nehéz lecét rótt monográfusaira, akik máig keresik az évek során alaposan átírt művek igazi helyét: vajon a rajongó kezdőről, vagy a fájdalmas, hasadt lelkű folytatóról vallanak-e inkább? A második pályaszakasz (1957-1964) lírai hőse a kívül-tudattal élő versbeli alteregó lett, aki az 1956 utáni magyar valóság romjaiból metaforikus birodalmat épített magának, a valóság égi mását, nagybetűs ideák (Tűz, Ifjúság, Szerelem, Gyönyörűm, stb.) óvta, mégis védtelen terrénumot, melyben újra elfoglalhatta centrum-helyét, erkölcsi ítélőszékét a vershős. 1964-ben a kor magyar lírájának egyik maradandó darabja, a Menyegző szegte be ezt a második pályakorszakot.
Némi szünet után, 1967 körül vette kezdetét, és a költő váratlan haláláig, 1978. január 30-ig tartott a harmadik pályaszakasz. Ennek főszereplője az immár perem-tudatlan élő lírai alteregó, aki a „Menekvés? Diadal? Már édesmindegy...” lemondásával, a „Nincs szavam” deklarálásával tudatta mély szkepszisét. Nagy László ekkoriban morális vétót jelentett be az amorf, önsorsrontó ország, az önismerettel és önkritikával nem rendelkező, hazug kor ellen. Nem fogadta el a jelent, és úgy ítélte meg: a jelennek sem kell az, amit ő képvisel. A sebzettség és az eltávozás motívumait 1973-as és 1978-as kötetei címükkel is híven képviselték: Versben bujdosó; Jönnek a harangok értem.
Tarján Tamás
(Forrás: Magyar irodalom 1945-1995 – műelemzések Corvina 1996. 51-56. old. – Tarján Tamás szerző írásos engedélyével)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése