Sok vita tárgya volt az a kérdés: egyáltalán verses alakban van-e írva Petőfi Őrültje, s ha igen, minő versforma lehet az? A Fischer-féle Petőfi életrajznak erre vonatkozó véleménye csak tavaly is éles hangú vitát idézett elő, mely Kulcsár Endre és Jékey Aladár közt a Fővárosi Lapokban (1890: 61., 66., 72. és 77. sz.) folyt le.
Azt hisszük, e kérdés a szakszerű ritmikai elemzés előtt mai nap már nem maradhat kérdés. Megoldása a következő.
„Az őrült” áll 90 sorból. Ebből egyelőre kirekesztendő a hétszer külön sor gyanánt ismételt kacagás („hahaha”), melynek sorfaji jellege magából nem állapítható meg, hanem az egész költemény ritmikai jellemétől függ (8, 23, 32,2 43, 54, 61, 82. sor). Marad mint elemezendő 83 sor.
Ezek közül elvitázhatatlan jambusi sor van 32, ú. m. a 10, 11, 13, 17, 22, 25, 35, 36, 38, 39, 41, 42, 43, 47-50, 52, 53, 55-57, 59, 60, 67, 77, 81, 84, 88, 89. E 32 sor mindenesetre van oly tiszta jambus, mint Petőfinek 1846 körül írt jambusai általán, amikor e nyugat-európai sorfajt nem írta többé azzal a merev szabályossággal, mint kezdőkori műveiben, az Athenaeum költőinek befolyása alatt.
Éppen úgy elvitázhatatlan anapestus van 11 sor, ú. m. 2, 16, 29, 30, 62, 65, 68, 71, 79, 80.
A 83 sor közül e 43-nak kimutatott tiszta sorfaji jellege már magában is megállapítaná azt, hogy e szabályosság nem lehet a véletlen műve s a költő a verses alakhoz hajlott; sőt megállapítaná azt is, hogy a költemény nagyobbrészt emelkedő ritmusokban mozog, s ak ét rokon sorfajon, a jambuson és anapestuson alapul. De végképp eldönti a kérdést az, hogy a ritmikai tudomány ismer egy bizonyos vegyes sorfajt, az anapestizált jambust, s a hátralevő sorok közül 30 ebbe a rovatba esik, ú. m. 4, 6, 7, 9, 12, 14, 18, 21, 24, 26, 27, 31, 34, 37, 40, 44, 46, 51, 58, 64, 66, 70, 72, 76, 78, 83, 86, 87.
Eszerint a költemény zöméről, 83 sor közül 73-ról tisztán kimutatható, hogy emelkedő ritmusokban van írva.
De vajon úgy-e, hogy egyik sor jambus, a másik anapestus, a harmadik megint jambus, a negyedik anapestizált jambus, tehát úgy-e, hogy három sorfajból ugrál a költő minduntalan egyikről a másikra? Ez olyan önkényes és motiválatlan használata volna a különböző ritmikai elemeknek, mely egészen példátlanul állna irodalmunk történetében. Az megesik (éppen Petőfinél is), hogy a költemény ritmusneme szakaszonkint változik, de hogy minden sorban más ritmusnembe csapjon, azt nem teszik költőink, s azért ez a megfejtés éppen nem lenne elfogadható.
Az őrült derekát nem három ritmusnem alkotja, soronkint áthajigálva egymáson, hanem egyetlen sorfaj, t. i. éppen az anapestizált jambus, melynek e költeményben mind a teljes jambusok, mind a teljes anapestusok csak szélső változatai; amazok t. i. olyan jambusok, melyeknek egyetlen lába sem aprózódott anapestussá, ezek pedig olyan jambusok, melyekben minden láb anapestussá gyorsult, s közbeesnek ama nagyszámú sorok, melyekben egy vagy több láb, hol ez, hol amaz, de nem valamennyi, anapestizálódott.
Az „anapestizált jambusú” neve nem azt jelenti, mintha az ily sorokban a jambusi lábakat a rendes anapestusi lábakkal kevernők össze, hiszen mind a kettő emelkedő ütem ugyan, de amaz 1/8, ez pedig 4/8 értékű. Csak arról van szó, hogy a jambusi sor egyes lábait feloldjuk, az egy rövid és egy hosszú szótag helyett két rövidet teszünk egy hosszúval; az ilyen anapestus prozódiailag teljesen olyan, mint a rendes anapestus, de ritmikailag csak egy jambust ér (...).
Van ezen kívül a költeményben három sor valóságos daktilus (3, 15, 33) és egy sor daktilizált trocheus (5).
A még hátralévő hat sornak sorfaji jellege nem oly kétségtelenül világos. – Az 1., 28., 73. és 75. sorok spondeusok lévén, értékük, önmagukban tekintve kevésbé állapítható meg. A 75. sor azonban jobban hangzik ereszkedő ritmusban olvasva, mint emelkedőben, természetesebb így: Mint egy méreggé vált tenger, mint így: Mint egy méreggé vált tenger; ezt tehát vesszük ereszkedőnek a daktilizált trocheusok közé. A 73. sor viszont mint emelkedő tetszik jobban: Mint egy mézzétenger. A 28. sor: Ezt is megcsaltam körülbelül egyaránt volna mindkettőnek olvasható, de mivel a körülötte levő sorok ritmusa mind emelkedő, természetszerűleg ez is az. A legelső sor: Mit háborgattok, önmagában olvasva, szintén elég jól hangzik, akár daktilice, akár anapestice olvassuk (összevont thesisekkel), bár mégis inkább a daktilushoz hajlik. A környező sorokból mind a két eset mellett hozhatni fel okokat. Hogy anapestusnak vegyük, amellett az szól, hogy a második sor is anapestus; de daktilusnak viszont azért számíthatjuk, mert e sor a másodikkal egyetemben ötlábú daktilusnak hangzik, tehát a 2. sor is részt vehet a daktilikus benyomás erősítésében, a 3. sor is daktilus, valamint az 5. is. Alkalmasint jól sejtem, hogy Petőfi e költeményt daktilikusan kezdte, mert hiszen a daktilusos sorok, ú. m. az 1, (és 2) 3, 5, 15, 33 a költemény elején csoportosulnak, - és csak a költemény haladtával állapodott meg végleg az emelkedő sorokban. vált
Bonyodalmasabb a két hátralévő sor esete, melyeket a föntebbi sorfajok keretébe nem lehet könnyedén beleilleszteni. A 74. sor De egy harmatcseppnyi belőled gyilkosabb legjobban hasonlít az anapestizált jambushoz, s mi annak is vesszük; ez ellen csak az szól, hogy az egy pozíciójánál fogva hosszú szótagot rövidnek vette volna. Tekinthetjük a kérdést úgy is, hogy e sor a megfelelő ereszkedőből úgy alakult, hogy az egy szótagú anacrusis helyett két szótagú bázist kapott, amelynek mértéke a költő tetszésétől függ. – Végre a legutolsó sor: Levegőbe röpítem... Hahaha! – csak avval okoz nehézséget, hogy a kacagás, mely másutt mind külön sorban van írva, itt a sor végére került; pedig a sor első része tiszta anapestus, úgy, hogy a három pont helyén pauzát tartva – s ilyen belső pauzás sorok akadnak olykor költőinknél, éppen Petőfinél is – a hahota éppen alkalmasan kerekíti ki a sor ritmusát.
Ez utóbbi hat sor magyarázatát tarthatja bárki erőszakoltnak, a többi biztosan megállapított 77 sor elég nyilvánvalóvá teszi az eredményt.
„Az őrült” tehát határozottan verses alakban van írva; formája egy nyugat-európai séma: az egyetlen sorú szakozatlan és rímtelen anapestizált jambus. Az anapestizált jambus alkotja nemcsak a költemény törzsét, hanem az egész költeményt. Mert – mint említve volt – a tiszta jambust és tiszta anapestust is csak az anapestizált jambus végleteinek kell e költeményben tekintenünk; továbbá a különben közömbös mértékű „Hahaha” is az uralkodó ritmushoz alkalmazkodik, úgy, hogy a 90 sorból 84 tisztán anapestizált jambus; végül pedig a hat többi sor, mely daktilizált trocheus, szintén rokon az uralkodó ritmussal, sőt annak a változata ez is oly módon, hogy a többiben meglevő ütemelőző e hat sorban el van hagyva. A daktilikus és anapestikus sorok ily látszatos összekeverése irodalmunkban sem példátlan és megfejtése egyszerűen az, hogy a költő az egyik sort ütemelőzővel írta, a másikat anélkül. Petőfi is megtette ezt másutt is, pl. a Helység kalapácsában.
A ritmikai tagolás mutatványául álljon itt néhány sor.
De mit / kaczagok / mint a / bolond;
Hisz sir/nom kel/lene,
Sirat/ni, hogy olly / gonosz a/ világ.
Az isten is / felhő / szemé/vel
Gyakran / siratja, hogy / megal/kotá,
de mit / használ / az ég/ könyű/je is?
A földre hull, / a ron/da föld/re,
Hol az emberek / lábbal / tipor/ják,
S mi lesz / belőle,
Az ég / könnyé/ből? Sár.
Hahaha!
Így megy a többi is, egész szabályosan.
A jambus amaz aprózása (anapestizálása) korántsem oly ritka dolog, mint azok gondolnák, kik csak a négy sorfaj rendes alakjaihoz vannak szokva. Mellőzve a görög és latin költészetet, hol a jambusnak nemcsak anapestizálása, hanem sok egyéb változtatása is egészen közönséges szokás volt s a német és angol verstechnikát, honnan e divat hozzánk is eljutott: éppen a mi költészetünkben is meglehetős múltja van e sorfajnak és sokan írták már Kazinczytól kezdve, ki a vegyes színezetű formákat nagyon kedvelte. Némelyek a görög jambusokat utánozták vele, mások a német Knittel-verset és Heine modorát s ismét mások az angol és skót balladák ütem-aprózásait. Oly tökéletes versművész is, mint Arany János, él e szabálytalannak létszó verselő móddal. Ismert példák nála: A walesi bárdok és a Sir Patrick Spens, hol a jambusok aprózása még kevésszer fordul elő (Van-e ott / folyó / és föld/je jó / Legelő/in fű / kövér; aztán: O hol / kapok egy / jó ten/gerészt); sűrűbben anapestizál: Az ördög elvitte a finánczot. Hasonló esetek vannak Lévaynál, Heine, Burns darabjainak s angol és skót balladák fordításaiban. De Petőfire legilletékesebb analógia maga Petőfi, aki fejlődésének egy időszakában különös előszeretettel művelte az anapestizált jambust. 1846 elejére esik ez időszak, akkor kelt Az őrült is. Lapozzuk át Az őrültet követő sötét és bizarr hangulatú versikéket, melyeket Az őrülttel egy helyen, egy időtájban és egy kedélyállapotban írt: e versek közül vagy negyven darab külső formára nézve szakasztott mása Az őrültnek, - mindegyik anapestizált jambussal mérhető. És ez nem az egyetlen eset, hogy Petőfi valamely versformát fölkapott és egy ideig állandóan abban verselt. Alig fél évvel Az őrült előtt szintén vagy negyven darabot írt Petőfi egymás után egy formában. (L. a Mednyánszky Bertához szóló dalokat.) Íme egy Az őrült testvérei közül:
A férj / hazajő / betegen.
Hű nő/je or/vosért
Megy hir/telen.
Miként / siet / az is/tenért!/
Az or/vostól / mindent / remél,
Azért / rohan ér/te mint / a szél,
Oly gyor/san azért / kere/si föl...
Jól tud/ja, az or/vos gyak/ran öl.
E negyven darab versnek a formája semmivel sem különb Az őrültnél s ugyancsak csodálatos véletlen volna, ha Petőfi mind csupa szabálytalan verseknek akarta volna őket írni s mégis mind úgy kerültek ki tollából, hogy csak éppen anapestizált jambussal lehet őket mérni valamennyit, és semmi más versalakkal, sem trocheussal, sem daktilussal, sem daktilizált trocheussal, sem magyaros ütemekkel. Eszerint az afféle igen laikus észrevétel, hogy ilyen módon minden prózát lábakra lehet szedni, - magától elesik. Mi e sorok mérésére nem szedjük elő a verslábak ama hosszú és henye jegyzékét, melyet a régi metrikusok állítottak össze s verstanaink még ma is híven ismételnek. Szerintünk e vers jambus, melynek egyes ütemeit a költő aprózza.
Kétségtelen, hogy e versalak a szabad forma benyomását teszi ránk, mit csak fokoz az, ha – mint Az őrültben is – mellőzve van a rím, a strophikus tagoltság és a sorok egyenlősége; de mindez nem másítja meg a dolgot. S elfogultság nélkül mondhatjuk, hogy szerencsés gondolat volt Petőfitől Az őrültben azt a majdnem összetört formát választania. E nyugtalan, szeszélyes és szabad aprózású ritmus, amely – strófa-szerkezet, rímek és egyenlő sorméret híján – mintegy középen látszik állani a vers és a próza közt, - ez összekuszált idom nagyon talál az őrült kiszámíthatatlan lelkiállapotához és rapszodikus beszédéhez.
Végül, ha tudjuk azt, minő hatás alatt írta Petőfi a Felhőket, tisztában lehetünk azon külföldi forrás felől is, honnan e versformát – bár magyar előzmények után – kölcsönözte.
A tavaly lefolyt vitában tehát lényegileg Kulcsár Endrének volt igaza s egyáltalán azoknak van igazuk, kik Az őrültet nem prózának, hanem valóságos versnek tekintik. Kulcsár úgy találta, hogy e költemény formája a jambus, mely sűrűn van tarkázva anapestus-lábakkal. E meghatározás nem egészen szabatos, a föntebbiek szerint; de eléggé megközelíti az igazságot. Oda azonban már nem követhetni Kulcsárt, ahol nemcsak anapestusokat, hanem choriambusokat is szólít segítségül. Szerintünk nem ez a tagolás, hogy Nagy mun/kába vagyok / sietek (tehát anapestizált és choriambizált jambus), hanem ez a pontos tagolás: Nagy mun/kába va/gyok sie/tek (tehát daktilikus sor, melynek jogosultságát az anapestikusok közt, föntebb igazoltuk). A jambusi sorok lábainak choriambusra való aprózása nálunk csakhamar lehetetlennek bizonyult s még az ó-klasszikai iskola bölcsőkorában lemondtak róla. A choriambus emlegetésével arra a vádra is könnyen okot adunk, hogy a magyarázat kedvéért önkényesen szólongatjuk elő a legkülönbözőbb verslábakat. Kulcsár ott is túllő a célon, amint Az őrültben sorról-sorra mutatja ki, hogy az illető helyen a tartalom éppen azt a soralakot kívánta, mely ott van; e fejtegetéseiben igen sok az erőszakolt szimbolizmus.
Jékeynek az a véleménye, hogy „Az őrült se nem próza, se nem mértékes vers. Mind a kettőnél több, petőfi lángszellemének lírai bravúrja. A rapszodikus exaltatio netovábbja, a formai nyűg békói nélkül, egyedül a gondolatritmus zengő szárnyain”. Más szóval: Petőfi e költeményben remekelt, a szavak zenéjéről lemondott s a gondolatok zenéjéből szőtt egy szellemibb versformát, melyben a taktusokat csak a gondolatok ritmusa jelzi. Tény, hogy a költő mintegy zenévé tudja olvasztani a gondolatokat, - de az nem Az őrült kizárólagos tulajdona, hanem minden lírai költeménynek szükséges föltétele, maga a lírikum. S a gondolatok e zenéje nagyon megfér a mértékkel is, noha el lehet nélküle is. Az is tény, hogy Az őrültben a sorok hosszát a lehető határokon belől nem valamely ritmikai elv, hanem többnyire a mondatok terjedelme szabja meg s így a gondolat lüktetésének erős idomító hatása mutatkozik itt a külső formára; de Az őrültben a gondolatritmus nem nyilatkozik élesebben, mint száz más költeményben, melyek mértékkel is bírnak, általán e költeményt nem is szokták a gondolatritmus klasszikus mintái közt idézni; végül pedig a gondolatritmusból hogyan magyarázható ki az a sok tiszta jambus e költeményben?
Ha Jékey a gondolatritmusban fedezi föl e költemény formáját, Fischer Sándor arra a következtetésre jut, hogy Az őrültnek egyetlen formai jele a strófa-szerkezet, de egyenlő mennyiségű sorokról, megfelelő méretekről itt szó sem lehet. Mintha száz meg száz egyenetlen sorú, szakozatlan és rímtelen jambust nem találnánk a magyar költészetben Vörösmartynál, Garaynál, Tompánál, Petőfinél és Aranynál, melyek azért mind valóságos versek. A strófikus tagoltságra csak emlékeztet e költeményben valami, t. i. a hahota refrénszerű ismétlődése, meg a gondolatsorok újabb és újabb fordulatai. Fischer és magyar fordítója még az ellen a naiv „vád” ellen is védik Petőfit, mely szerint Az őrült nem költemény éspedig azért, mert nincs mértékben írva. Nem emlékszünk, hogy Az őrült költemény voltát illetékes oldalról ez okon megtagadták volna, noha talán formátlannak találták is. Sajátságos egyébiránt, hogy mind Fischer, mind Jékey valami tüneményszerű genialitást látnak abban, hogy Petőfi Az őrültben egyáltalán minden versformának fittyet hányt. Hogy ezt a genialitást Petőfi nem követte el, az a föntebbi fejtegetésekből talán eléggé kitetszik.
(Forrás: Irodalomtörténeti Közlemények 195 -202. old., 1891. I. évf. 2.sz.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése