2011. nov. 20.

Nemes Nagy Ágnes: Nyári éj

Emelkedik a lassú tenger.
Az álom sűllyed, olvadok.
Tárt ablakunk alatt a mélyben
a júniusi éj csobog.

Üvegzöldszínű habja szélén
mint fel-felbukkanó halak,
a csillagok kecses csapatban
csobbannak és villámlanak.

S a fák között – kövér korállok
árnyékot-lengető bogán,
haján világító moszattal
átúszik lassan Szent-Iván.

*

nemes nagy agnes 1922-1991

Az 1946-ra datált verset a költőnő nem vette föl kötetei egyikébe sem. Lengyel Balázs az Összegyűjtött versek 1995-ös kiadásában tette közzé, az ún. első kézzel írt füzetből válogatva. Nemes Nagy Ágnes kedvelte a háromszor négy soros, jambikus, félrímes formát. Sok motívumának, mesterfogásának előképe ez a tárgyias-gondolati vers.

*

A keletkezés pontos dátuma: 1946. június 23. A mű között-pillanatban íródott: a nyári napforduló és Szent Iván napja (június 21. és június 24.) között. A között-állapot látványként-látomásként – a fák között – is benyomul a harmadik strófába. Az egész vers álom és ébrenlét között fogalmazódik, félálomi filmkockákat vetít az ajzott képzelet mozivásznára. A között mint térképzet energikus szó-szembesítések révén ránt magával, magába. Az első két sor emelkedik és sűllyed ige-feleselése nyílt, a tenger (víz) – olvadok (vö. jég) szópár rejtett bizonyság erre. A tárt ablakok mélység fölötti nyitottsága, a fel-fel igekötő kettőzése, majd az utolsó sorban az át igekötő is hozzájárul a dinamikus, átmozgatott térélményhez. A való világ és a létezés szintjeinek cseréje komplex költői képek segítségével, ám minden bonyodalmaskodás nélkül történik. A cs betűkkel, hangokkal loccsanó hetedik és nyolcadik sorban az ég tengerré lesz, a csillagok halakká, s „a csillagok kecses csapatban / csobbannak és villámlanak”. Az ég és a tenger együttlátása, egynek látása régtől ismerős a művészetekből; a legtöbb embert a művészettől függetlenül is megsuhintja a levegő és a víz egységének, egyanyagúságának káprázata. „A levegőég neki tenger...” – írja egyik címtelen, „Aki a kékes égbe néz...” kezdetű versében Babits. A kettős-egy érzület föl-föltűnik Pilinszkynél is. Nemes Nagy Ágnes a csillagok – halak hasonlítás, hasonítás lényegbeli és formai konvencióit új, különös közegben juttatja érvényre, a csillagos, sötét „levegőeget” rímeltetve a tengerrel.

A közeg első látásra, és a cím szerint is, az éj. az éjszaka. A filozófiából éjszakai tudatként ismerős, gondolatteli lidércnyomás Nemes Nagy Ágnesnél idillikusan elsimul. A csobog, fel-felbukkan, csobban, lenget(ő), átúszik igék csöndesen neszezővé, illanóvá, meghitté teszik a verset. A fölcserélésektől szokatlan, groteszk látvány grandiózus, mégis békült látomássá alakul. A költőnő A lovak és az angyalok című nagy költeményében is rögzítette a két azonos gyökű szót: „... és nincs semmi más, / csak látvány és csak látomás”. Számára a látvány a látomás előfutára; az utóbbi messze felette áll az előbbinek.

Az elalvás – vagy az ébredés? – meghittségét növeli, hogy a látomás két ember közül az egyiknek a látomása: a Tárt ablakunk legvalószínűbben emberpárra asszociáltat, s a pár egyik tagja pillant, fülel, figyel az álombeli alantra, az emelkedő lassú tenger lentjére.

Szükség is van az emberpár együttlétében szunnyadó biztonságra, mert a meghittség, a csöndesség szavainak vonulata mellett a hideg borzongatás szavai is végighúzódnak a három szakaszon. Hiába sorolódna az álom, az éj, a hab, a kecses, a koráll, az árnyék, a bog, a moszat szó is a puhaság, a békültség, a lebegés, az úszás érzet- és jelentésköréhez – ha az álom sűllyed (elsüllyed, elsüllyeszt), ha a hab üvegzöldszínű (a foszforeszkálás, a lidércfény zöldje ez), ha a csillagok-halak nem csupán csobbannak, de villámlanak is; s persze a cím és a negyedik sor éje a maga mindössze két betűjével ezen a fenyegetőbb oldalon, itt a mély fölött is sokat nyom a latban.

Mégsem az egyszerre elnyugtató és fölzaklató, álmot, látomást hozó éj az igazi versközeg. Az éjnek anyaga van, sőt két anyaga – a négy empedoklészi őselemből kettő: a víz és a tűz. Nemes Nagy Ágnes ezt a két elemet is fölcseréli, összemossa, összeszikráztatja, így teremtve a különös, kissé félelmetes versbeli közeget.

A nedvességképzet a 20. századi magyar irodalomban leginkább a József-Attila-versek egy részének sajátja. A Nyári éj közvetlen előzményei közt nem, de rokonversei közt mindenképp föltételezhető József Attila néhány álom-, éj- és nyár-verse. A pszichológia és a fiziológia tudománya nem késik a nedvességképzet magyarázatával: a nagy, a sok víz keltette félelem, halálsejtelem képzeteit, a nyirkosságnak az izgalommal, a szexualitással való összefüggéseit, az alvó ember megizzadásának élettanát számos szakkönyv írja le. Mindez belejátszhat a költeménybe, ám az tudatos, ellenőrzött és roppant jelentéses gesztus, amellyel Nemes Nagy Ágnes a Szent Iván alakjához rendelt kélt elemből egy (egységes és végletes) elemet von el a vers számára.

Szent Iván, azaz keresztelő Szent János az evangéliumok tanítása szerint éppen fél esztendővel volt idősebb Jézusnál. Logikus tehát, hogy ünnepének december 25-e előtt majdnem napra pontosan hat hónappal kell lennie. Június 24-e a nyári napforduló pogány megünneplésének szokását is június 21-hez közelesen örökíti át a keresztény kultúrkörbe. (A régi római hagyományokhoz más szálakkal is kötődik a Szent Iván-nap.) A nyári napforduló irodalmi misztériuma legteljesebben Shakespeare Szentivánéji álom (az eredetiben: A Midsummer Night’s Dream – 2nyárközép-éji álom”) című vígjátékában bomlik ki. Szentiván-nap (-éj) a szerelmi varázslások egyik időpontja. A (majdnem...) leghosszabb nap eufóriájában kerül sor a tűzgyújtásra, tűzugrásra, megőrzendő és ünneplendő az esztendő tetőpontját. A mágikus tűzgyújtás az ősi fényszimbolika, a fény jelképezte vitalitás folyománya.

Szent Ivánról a mai embernek a tűz(rakás) jut eszébe, elemként a tüzet társítja a szenttel. Júniusnak, a nyár „delelő” hónapjának, a leghosszabb nap hónapjának Szent Iván hava volt a neve a régi magyar nyelvben. Keresztelő Szent Jánosnak viszont megkülönböztető jelzőjében, és egyik attribútumában, a merítőedényben (s még egy másikban, a nádkeresztben is) a vízzel való összetartozása mutatkozik meg.

Nemes Nagy Ágnes a névhasználattal (Szent-Iván) távol tartja a verstől az Ó- és az Újtestamentumot összefűző Keresztelő Szent Jánost, a kereszténység utolsó prófétáját, és egyben első szentjét, az Ó- és az Újszövetség kapocs-személyiségét. Behullámzik viszont a Keresztelő eleme: a víz, a tenger. A tenger az álmodó tárt ablaka alatt emelkedik és süllyed – illetve az álom mélyáramában az álmodót az elmozdított valóság- és létszintek egyszerre helyezik a víz fölé, a vízfelszínre és a víz alá. A három strófából az első a fölött szintje („ablakunk alatt a mélyben”), a második a rajta szintje („habja szélén”), a harmadik az alatt szintje („kövér korállok / árnyékot-lengető bogán”).

Természetesen Szent Iván nem lehet a vers vendége, átutazója („átúszik”) tűz nélkül. A villámlanak ige testvériesül a csobbannak igével: a villám – tűz. Szent Iván haja világit: az alapszóból képzett újabb variáns (világitó) a fényszimbolika segítségével gyújtja a tüzet. A csillagok is a fényt üzenik a nyári éj sötétjében. E két-három szó Szent Iván tűz-elemével égeti át Keresztelő Szent János legalább kilenc-tíz szóval képviselt vízelemét. Kiolvad, kiforr a költemény új eleme, új közege.

Aligha tévedett Nemes Nagy Ágnes, amikor ezt a korai versét csak hangpróbának ítélte, és kihagyta köteteiből. A két elem, a tűz és a víz lírai összedolgozása, az anyag teremtése és kezelése azonban már ekkor is a matéria, az érzéki valóság – és az elvont, filozofikus tartalom – iránt fogékony poétát ígér. A vízen, tengeren tűzként, fényként átúszó Szent-Iván intenzív látvány közepette, a nyáréji álom különös, sokértelmű jelenségeként halad át a költemény terén. Az álomittasság, a puha rejtelmesség, a valóság- és létszintek elmozdítása, az elemek fölcserélése furcsa izgalmat, nyitott kérdéseket, hiányérzetet hagy maga után. Szent-Iván ittléte Keresztelő Szent János távolléte, hiánya is. Mégis együtt vannak, „ők ketten”, a tűz és a víz, mint egy; a „tűzvíz”. Ő, ők a látvány; ő, ők az előfutár, a hírnök, a jövendölő. Jézus – aki egyáltalán nincs jelen a vers univerzumában, s aki totális hiányával, nemjöttével mégis a virtuális főalak -, Jézus lesz a Látomás; de róla, aki a téli napforduló szomszédságában születik majd, a Nyári éjnek nincs és nem is lehet egy szava sem.

*

A nemes Nagy Ágnes Összegyűjtött versei (1995) 296. oldalán lapozható föl a Nyári éj. Sajnálatos nyomdahiba, hogy az első szakaszban az egész verset romba döntő „júliusi éj csobog” félmondat szerepel.

Tarján Tamás

**

Nemes Nagy Ágnes (1922-1991)

A negyvenhetes évet, a közelmúlt magyar történelmének e nagy jelentőségű, fordulat előtti esztendejét vizionáriusan megverselő Orbán Ottó (aki 1947-ben még csak tizenegy éves volt) a „Hiú remények haláltáncá”-ban két akkori fiatal költőt s egy korszakos folyóiratot nevez néven. A folyóirat az 1946. júliusa és 1948. májusa között csupán néhány számot megért (előbb negyedévi, majd havi) szemle, az Újhold. A megnevezettek egyike Pilinszky János, aki a szerkesztő Lengyel Balázs mellett, Mándy Iván és Rába György társaságában, az orgánum meghatározó személyisége volt: „Az állatkertből szökött kölyökpávián / az Újhold sarlójában elemzi Pilinszky...” Szürreális látomás idézi a már pályakezdésekor is sokat ígérő alkotói kört: „Most álmomban nyüzsögnek; mind milyen fiatal! / Soványak, nagy szemükben éhség és becsvágy világít, ahogy akkor. / Nem látszik még sorsuk, a fölmagzó diadal, / melyet nem tudott legázolni se tank se traktor...”

E hamarosan hosszú némaságra kárhoztatott író- és költőgárda vezéralakja az Orbán által „naptól-égő-kőszobornak” látott Nemes Nagy Ágnes volt. A nap, az égés-lángolás, a , a szobor mind jellegzetes materiális alkotóelemei, kulcsszavai a költőnő racionalitás és metafizika között saját terrénumot foglaló, megragadóan érzéki és kristályosan tömör lírájának. Az igazi kulcsszó, a kulcsszavak kulcsszava épp a között. E szó a névutó szerény rangjáról vers- és cikluscímmé nőtt Nemes Nagy Ágnesnél –mint azt ő maga is hirdette, és számos tanulmányíró bizonyította. A Között „Az ég s a föld között”, „A nap s az éj között”, „Az ég s az ég között”, a fent és lent „között”-jének feszültségeiben a mindenség satujába fogja az emberi létezést. Ugyancsak fiatalkori, Mesterségemhez című költeményének „között”-je megjelöli a költő státusát, birtokát és menedékét: „... egyetlen szálon függ a szó, // a szó, amely a földből égbe / sistergő döngés ütemét / ingázza folyton, összevétve / önrángását, s a fellegét - // erkölcs és rémület között, / vagy erkölcstelen rémületben, / mesterségem, mégis te vagy, / mi méred, ami mérhetetlen, // ha rángva is, de óránként, / mely képzelt ütemet rovátkol / az egy-időn – mégis a fényt / elválasztja az éjszakától”. (A vers hatástörténetéről és az idők változásáról tanúskodik, A költészethez -, így kezdve. „Mesterségem, te gyönyörű? / Mesterségem, te ronda! / Makacs, értelmiségi rüh, / amit vakarok naponta”. Enyhíti-e ezt a későbbi fordulat: „Mesterségem, te gyönyörű, / te gyönyörű is persze, / valami örökéletű / fölvillámlik egy percre...”)?

Nemes Nagy Ágnes ihletett műfordító és gondolatébresztő esszéista is volt. Orbán Ottótól Tandori Dezsőn át Ferencz Győzőig sokan vallják egyik mesterüknek. Lírája nem különösebben nagy terjedelmű – ám annál intenzívebb és szuverénebb. Életművén a lét fenyegető és fenyegetett volta húzódik végig főtémaként.

Tarján Tamás

(Forrás: Magyar irodalom 1945-1995 – műelemzések Corvina 1996. 47-50. old. – Tarján Tamás szerző írásos engedélyével)

1 megjegyzés: