2011. nov. 20.

Vörösmarty Mihály: Előszó



I.
a) Történelmi háttér
b) Vörösmarty Mihály költészete
II.
a) A költő lelkiállapota
b) A vers felépítése
c) Az évszakok
d) A vers üzenete
III. Összegzés


A szabadságharc leverése a magyar nép történetében fordulópontot jelentett. A bukás a reformkori haladás és a nagy bizakodás időszakára tett pontot. A vívmányok, mint a jobbágyfelszabadítás, a közteherviselés vagy a nemzeti függetlenség kérdése, mind kilátástalanná váltak. Az elkövetkező időszak pedig nemcsak a magyarságot, de egész Európát megdöbbentette, hiszen Haynau rémuralma és a Bach-rendszer két lábbal tiporta az emberi és polgári jogokat.
Nem csoda, hogy ilyen körülmények között a költők életszemlélete gyökeresen megváltozott. A legjobban talán Vörösmarty Mihályra igaz ez a megállapítás, aki végig hitt az igaz eszmékben, és a lelkesedés odáig vitte, hogy megírja a Harci dal című költeményét, pedig azelőtt mindig a mérsékelt, visszafogottabb hangnem jellemezte. A bukás mélyen megrendítette, szinte teljesen elhallgatott benne a költő. Csak néhány verset írt, de ezek közül való költészetének egyik legnagyobb, legérzelmesebb darabja, az Előszó.
A költemény értelmezésében nagy segítséget jelent, ha figyelembe vesszük ezt a lelkiállapotot. A versben megénekelt időtartam egy kozmikus év, tavasztól tavaszig tart, de a költemény végén teljesen mást jelent már ez az évszak.
Egy ember számára kisebb megkülönböztetéssel mind a négy évszak – ha nem is teljesen – egyformán szép. Mindegyiknek van valami szépsége, értelme.
A műben az évszakok nem hétköznapi jelentésükben jelennek meg, hanem jelképes értelmük van, ezek hordozzák a mondanivalót.
Könnyed, kellemes képpel, a tavasz pezsdülésével indul a vers, amelyet a tiszta ég és a zöld ág teremt meg. Az ember és a világ harmóniájának képei ezek. Ezután elevenedik meg a táj, és könnyen ráismerhetünk, hogy Vörösmarty itt a reformkort jeleníti meg. Azokat az értékeket mutatja be, amelyeket a legfontosabbnak látott. Az embert a szorgos hangyához hasonlítja, kiben „a szellem működött, / Lángolt a gondos ész”. Az emberek szorgosan dolgoztak egy szent cél eléréséért. Az élet pezsgő volt, nemcsak a kéz, hanem az eszme is dolgozott, és mindenkiben ott élt a remény.
A béke megszemélyesítése is ezt hangsúlyozza, minden fáradságot megér ez a munka, hiszen az emberek boldogságáért folyik.
A „szív remélt / S a béke izzadt homlokát törölvén / Meghozni készült a legszebb jutalmat, / Az emberüdvöt, mellyért fáradott”. A legkifejezőbb igék itt: virított, küzdött, működött, lángolt, remélt, izzadt, fáradott. A múlt idő érzékelteti, hogy a változás, amit mindenki vár, rossz irányba fog bekövetkezni.
A következő sorban pedig a természet harmóniájával egészül ki a kép.
Ez a szent cél érik be és jelenik meg abban az egységben, amelyet a nyár jelképez. A levegő vibrálásából érezhetjük, hogy valami csodálatos dolog van készülőben, amely által az egész világ megváltozna, újjászületne. Ez a szent szó már hallhatóvá is válik,nagyságát pedig a két ellentétes főnév, a mélység és magasság emeli ki.
A „reszketett a lég”kifejezés érzékelteti az emberek lelkiállapotát, az izgalmat, amit a várt és remélt öröm és a remény keltett fel. Az ész, erő és „szent akarat” összefogásának következményeként az emberek jobb kort vártak.
Az emberi remény „Megszülni vágyván a szent szózatot, / Melly által a világot mint egy új, egy / Dicsőbb teremtés hangján üdvözölje”. Az izgatottság fokozódik, s eléri tetőpontját, „S a nagy egyetem / Megszünt forogni egy pillanatig.”
Még a világ is megállt forogni tengelyén, de érezhetjük, hogy valami iszonyú pusztulás van készülőben. Ezt erősíti meg a mély csönd, amely most nem nyugalmat áraszt, hanem feszültséget teremt, vihar előtti csendet.
És ekkor „Mély csend lőn, mint szokott a vész előtt”. Kitört az 1848/49-es forradalom és szabadságharc, és nem a várt irányba fordult el.
Egy rövid tőmondat vezeti be a hatalmas pusztulás képét. Különösen borzasztó a két megszemélyesítés, ahogyan a vész emberfejekkel labdázik, és emberszívekben dúlnak lábai. Ezek az erőteljes képek jellegzetesen a romantikát idézik. A nyár a költeményben csak logikailag van jelen.
„A vész kitört.’ S itt már az őszben járunk. Kemény, hideg jelzők és megszemélyesítések érzékeltetik az akkori állapotokat, az emberek fájdalmát, a nyomort. Ez a helyzetkép pontosan az első rész ellentéte. Az élet elhervadt, a szellem sem dolgozik már. A tiszta égnek nyoma sincs, elsötétült és vad villámok cikáznak át rajta, mint az istenek haragja. A vész pedig egyre csak tombol, amelyet a hasonlat és a hanghatások tesznek érzékletesebbé. Megfigyelhető a hangok közötti különbség is. A vész erőteljesen ordít, és a nyomorba döntött népek halk sóhaja ellentétben áll egymással. A szabadságharc bukásának fájdalmas képei ezek. A lángoló ész helyett itt már „a szellemek világa kialutt”, s a fény, a béke helyett „az elsötétült égnek arcain” vad fény dúl. A vész, mely „folyton folyvást ordított”, immár egy „veszetté bőszült szörnyetek”. Az emberek szenvedését, a nyomort, a halált leginkább ezek a szörnyű kifejezések mutatják: „szétszaggatott népek”, „csonthalmok”, „nyomor gyámoltalan feje”. Itt is megszemélyesítéssel találkozunk. A nyomor városokon uralkodik.
A következő sor hirtelen csendet teremt. És eljött a tél. „Most tél van és csend és hó és halál.” A téli táj, a természet jól szimbolizálja az akkori társadalmi állapotot. Minden fehér, tél van. „A föld megőszült.” Hirtelen minden más lett, szomorú. Élettelennek érzünk mindent. Az emberekre tört szenvedést, nyomort s ezek hirtelenségét érzékelteti a költő azzal, hogy a föld „egyszerre őszült... meg”. A föld, mely tudja, hogy mi történt, mi megy rajta végbe, „elborzadott... és bánatában ősz lett és öreg”. Itt látjuk Vörösmarty bírálatát az emberről.
A fagyos lehelet érzetét a hó és a halál alliterációjával és a lágy „l” hangok segítségével éri el a költő. Könnyen észrevehető, hogy ez a szabadságharc bukását jelképezi. Az őszülés viszont nem szokványos, nem szálanként, hanem egyszerre őszült meg a föld. Ez utalás arra, hogy a szent cél, a nagy eszmék nem maguktól sorvadnak el, hanem kívülről, brutálisan verték le őket.
A pesszimizmust és a mély bánatot érezhetjük azokból a sorokból, ahol Vörösmarty az emberről ír. „E félig istent, félig állatot” sor erősen istenkáromlásnak hangzik, e pusztulásért magát az Istent is hibáztatja, hogy nem avatkozott közbe, nem akadályozta meg a vészt.
A természet körforgásából adódóan ismét tavasz lett. Igen, de ez a tavasz már egészen más, mint amilyen az első volt. Más mondanivalót hordoz most.
Az „első tavasz” esetében úgy is mondhatnánk, hogy az évszak szépsége, üdesége, frissessége harmóniát teremtett az emberek lelkében. Összhang volt a természet és az ember között. Erről a bukott szabadságharcot követő tavaszról azonban ezt már nem mondhatjuk el. Itt a megújulás nem természetes, ezt fejezi ki a vendéghaj képzete is. A megszemélyesítések mindezt megerősítik. A természet virágba öltözik, és a fagy is felenged a szemén, de a következő sorban már arról van szó, hogy az arcát illattal kendőzi el. Ebből a takargatásra, valaminek a leplezésére asszociálhatunk, és arra, hogy nincs benne őszinteség. Ez meg is jelenik: az ifjúságot és a jókedvet csak hazudja ez a természet.
Az ember sorsa, lelkivilága, érzései nem úgy változnak – olyan körforgásszerűen -, mint a természet világa. És nem is tudnánk úgy változni. Itt tehát ellentétben áll a két világ egymással. Az emberek már nem úgy boldogok, mint azelőtt. Vagy csak színlelik a boldogságot. Ezért írja Vörösmarty az utolsó sorokat így: „S az agg föld... illattal elkendőzött arcain / Jókedvet és ifjuságot hazud: / Kérjétek akkor ezt a vén kacért, / Hová tevé boldogtalan fiait?” Gyönyörű ez az utolsó kép is, ahogy folytatja a földnek az élők tulajdonságaival való felruházását, megszemélyesítést. Egy nőnemű lénynek érezzük, hiszen „bársonyba öltözik”, „elkendőzött” arca van s „boldogtalan fiai”.
A költemény tehát tökéletesen átöleli az 1825-től 1850-ig tartó időszakot. A reformkort s annak hevületét, a lelkesedést, a szabadságharc bukását, a nyomort, a csalódást és a bukás utáni állapotot, a szomorúságot, melyet Vörösmarty elől nem tud eltakarni a tavasz, a természet szépsége.
Az, hogy Vörösmarty Mihály a kiteljesedett romantika legnagyobb költőjének tekinthető, ezt a verset tanulmányozva is látható. A képek mozgalmassága, kifejezőerejük, a szokatlan, de ugyanakkor nagyon is hatásos és erőteljes szókapcsolatok, megszemélyesítések jól mutatják ezt. Úgy érzem, fontos a színek és hangok világa is e költeményben. Az ember szinte maga előtt látja a tavaszt, érzi melegségét, illatát, magával ragadó lendületét. Ugyanígy a továbbiakban a tél zordságát, hideg keménységét s az ezzel kifejeződő nyomort, szenvedést.
Az egész költemények érződik, hogy Vörösmarty teljesen átélte, átérezte ezt az időszakot, s nagyon jól látta az emberekben végbemenő változásokat, a „meghervadt életet”. Mindig is komolyan foglalkozott az emberek és a nemzet gondjaival, szívén viselte azokat. Joggal tekinthető a haza és emberiség költőjének.
(Forrás: Házi dolgozatok könyve 2. - A romantika irodalmából - Szerkesztette: Maczák Edit - 49-52. o. - ITEM Könyvkiadó)