2011. dec. 12.

Batsányi János: A franciaországi változásokra (1789)



Nemzetek, országok! kik rút kelepcében
Nyögtök a rabságnak kínos kötelében,
S gyászos koporsóba döntő vas-igátok
Nyakatokról eddig le nem rázhatátok;
Ti is, kiknek vérét a természet kéri,
Hív jobbágyitoknak felszentelt hóhéri,
Jertek, s hogy sorsotok előre nézzétek,
Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!

Az ifjú Erdélyi János, maga is poéta, a magyar népköltészet neves gyűjtője 1844 tavaszán Linzben meglátogatott egy aggastyánt. Mint beszámolójában leírja, tragikus magányban, könyveibe temetkezve találta a nyolcvanegy esztendős költőt, Batsányi Jánost. Ez az ausztriai magányban élő, hajdani „látó” verselő a magyar politikai költészet atyja, akit kései méltatója, Weöres Sándor joggal nevez a magyar poézis első „aktív forradalmárának”.
        Köztudomású, hogy Baróti Szabó Dáviddal és Kazinczy Ferenccel együtt alapítják a Magyar Museum című folyóiratot. Ám a közös őt, a barátság nem tart sokáig. Politikai nézetkülönbsége miatt Batsányi szakít Kazinczyval. Miből adódik e nézetkülönbség? A Habsburg-házzal élesen szemben álló nemesi radikálisok (köztük Batsányi) másképp ítélik meg a politikai helyzetet, mint a felvilágosodott abszolutizmus hívei. Ám mindkét tábornak csalódnia kell, hiszen iI. József halála után II. Lipót császár – némi látszatengedmények után – semmit nem tesz az ország felemelkedéséért. A két tábor ekkor a franciaországi eseményektől reméli a helyzet jobbra fordulását. A felvilágosodott abszolutizmust pártoló és vérig sértett jozefinisták a jakobinusok győzelmétől, a nemesi radikálisok a zsarnok király megalázó bukásától várják a változást. Ugyanannak az eseménynek tehát más és más vonatkozását ítélik a magyar jövőre nézve biztatónak.
        Batsányi János még 1789-ben írja meg híres epigrammáját: A franciaországi változásokra. A nyolcsoros vers nyílt felségsértést tartalmaz, amiért a költőnek akkori lakhelyét, Kassát el kell hagynia. Innen Nyitra megyébe megy, ám itt is meggyűlik a baja a hatóságokkal – amelyek már figyelik -, és Szentjóbi Szabó Lászlóhoz írott verses levele (episztolája) miatt innen is elüldözik az izgága, rebellis fiatalembert.
        Abban Batsányi elhíresült epigrammájának minden méltatója egyetért, hogy a versben valamiképp „több van”, mint amennyi tán a poéta szándékai szerint lehetett. Ízig-vérig rebellis, a történelem korabeli szemléletével szembeforduló, mélységesen demokrata alkotás. Holott a költő a szó mai értelmében aligha mondható demokratának, hiszen gondolkodása gyújtópontjában a nemesi szabadságeszmény állt. Pontosan nem tudható, s alighanem örök időkre eldönthetetlen, hogy a poétát csak a pillanat hevülete izzította-e át, amikor eme radikális költeményt papírra vetette, s az szinte a szándékai ellenére vált-e egy későbbi, a társadalom minden korlátját romba döntő demokrataszemlélet szószólójává. Avagy: a franciaországi változások hatására valóban kacérkodott-e gondolatban a plebejusi szemlélettel.
        A vers formáját tekintve „magyar alexandrin”, más szóval, szép korabeli nevén a „magyar Sándor-vers” típusába sorolható (akárcsak a későbbi Toldi).


        Első szavai kettős megszólítást tartalmaznak: „Nemzetek, országok!” később: „Ti is...” Ám a mai „nemzet”, „ország” (és tegyük hozzá: „jobbágy”) fogalmak felől nézve a költemény jelentése mégsem ugyanaz, mint a későbbi korok gondolták. Batsányi nemesi nemzetben gondolkodik, ezt a „nemesi nemzetet” szólítja meg, biztatja a császári önkény elleni lázadásra. S a „hív jobbágy” megfogalmazás sem azonos a későbbi jobbágyfogalommal, a költő e kifejezést használva sejthetően (és mai szavakkal élve) „a császári önkénynek kiszolgáltatott nemesi alattvalókra” utal.
        A sors különös fintora, hogy a vers mégis két olvasatot enged meg. Egyrészt egy korabelit, amelyre fentebb utaltunk, másrészt egy későbbit, mai szóhasználatunk szerintit, amely az előbbivel szemben a nemzet és a jobbágy fogalmának már egy újabb értelmezését is adja. A vers eme különös kettősségével magyarázható, hogy már Petőfi Sándor és köre – például a Batsányit meglátogató Erdélyi János – a nagyszerű vers második olvasatát fogadta el, s a minden kisebb és nagyobb zsarnok elleni hívó szót értette ki belőle. Ebben az is közrejátszhatott, hogy Batsányi költészetében jelentkezik először a váteszi, prófétai hang, amely a romantika bűvöletében élő későbbi generációkat is áthatotta. A költő látnok (Batsányi úgy mondja: „látó”), aki prófétai tekintetét a jövendőbe veti, s a majdani eseményeket előre néven nevezi. Az talán föl sem merült a romantikus és plebejusi demokrata ifjakban, hogy Batsányi bármennyire rebellis volt is, mégiscsak átitatta a maga korának nemzet- és történelemszemlélete.
        Ám akárhonnan nézzük is a verset, benne a lázadó hang érzékelhető, a rebellis szó kimondatott – azt félreérteni nem lehetett -, s ez a tény a nyugtalan vérű, lázadó költőt visszavonhatatlanul sodorta pályáján előre, a Martinovics-összeesküvés felé. Maga ugyan tevőlegesen nem vett részt a kettős életű ferences apát szervezkedésében, mégis tudott róla, s az sem maradhatott titok, hogy mély rokonszenvet érez a baljóslatú összeesküvés hívei iránt. Őt is letartóztatják, és a kufsteini várbörtönbe zárják, hiszen latinul írott és előadott védőbeszédében egy pillanatig sem hagy kétséget afelől, hogy magát is a rebellisek közé sorolja.
        Szabadulása után Bécsben él (a későbbiekben csak egy-egy rövidebb látogatásra tér haza magyar földre9, feleségül veszi a neves osztrák poétriát, a „bécsi Szapphó”-nak mondott Baumberg Gabriellát. Számkivetettségében is a magyar kultúra felemelésén munkálkodik. Könyveket ad ki, hazai írókkal, költőkkel levelez, s amikor Napóleon a császárvárosba bevonul, Habsburg-ellenessége – és a franciákba vetett bizalma – okán felajánlja szolgálatait az osztrák dinasztiánál kétségtelenül demokratikusabb szemléletű párizsiaknak. Ő fordítja le Napóleon magyarokhoz – a magyar nemesekhez – intézett kiáltványát, amiért később újra börtönbe vetik, majd Linz városába száműzik. A Habsburg-restauráció tesz végül is pontot politikai költészete végére.
        Az epigrammatikus tömörségű vers végszavát manapság már mintegy politikamentes szállóigeként gyakorta emlegetik.

Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!

        Sokszor bizony az az ember gyanúja, hogy a jól-rosszul idéző nem is tudja, milyen szövegkörnyezetből ragadta ki a klasszikus szavakat.
        Amikor Batsányinak 1830-ban felajánlják az akadémiai tagságot, a megtisztelőnek szánt – és valóban megtisztelő – levélre még csak nem is válaszol. Alighanem úgy ítéli meg, hogy mindez csak megkésett gesztus, udvarias bók, ami egyre tragikusabb magányán és elszigeteltségén már édeskeveset változtathat. A maga szempontjából tán igaza is volt, bár agg fejjel még megérhette, hogy Petőfi és köre egyre nagyobb tisztelettel emlegette, s benne költői előképét és demokrata példaképét ismerte fel. Ám a zord és nyakas aggastyán ebből bizony már semmit sem ért meg.

SZEPESI ATTILA

BATSÁNYI JÁNOS (1763-1845) költő, tanulmányíró, szerkesztő. Dunántúli városokban, majd Pesten tanult. Házitanító volt az Orczy családnál, azután Kassán dolgozott. A Martinovics-összeesküvés gyanúsítottjaként letartóztatták, és a kufsteini várbörtönbe zárták. Egy évre rá kiszabadult, és Bécsben vállalt állást. Mikor Napóleon bevonult, Batsányi a franciák hívei közé állt, majd követte a császárt Párizsba. Itt kegydíjból élt. Napóleon bukása után ismét bebörtönözték, később Linzbe száműzték. Itt élt haláláig tragikus magányban.

(Forrás: Száz nagyon fontos vers 90-92. old. – Lord Könyvkiadó Bp., 1995.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése