2012. jan. 10.

Endrődi Sándor (1850-1920): Visszavárlak

Jön az óra, mikor visszavárlak...
A rezgő búcsúzó sugárok
Egymást csókolva, lágyan, szépen
Simulnak el a tiszta légen.
Csobban a tótükör hulláma,
Inog, bomlik az erdő árnya,
Tévedt madár sikítva szálldos,
Kavarog, még egyet kiáltoz,
S lehull a holdfényes habokba;
Távol valami lassú ének –
Mint hogyha hárfát pengetnének –
Szól titkos vágytól áradozva;
Azután csend lesz és sötét lesz,
Sugár, dal elszállnak, kivesznek,
Csak szívem bágyadt tüze reszket,
Csak lelkem sejt, emlékszik, érez,
S azt hiszem: most fog jönni árnyad, -
Jönnöd kell! Várlak! Visszavárlak!

Jönnöd kell! Itt a bűvös éjjel.
A temetőben szerteszéjjel,
Halványan, holdfény- s ködruhában
Susogó szellemek bolyongnak...
Nekem meghaltál; ez nem álom;
Köztünk vagy – óh tudom, hogy ott vagy!
Fény nélkül, fázva, koszorútlan
lebegsz, bolyongsz a légi útban,
S panaszra nyitnád hervadt ajkad’,
Jajdulnál, szólnál, - mindhiába!
Nálam a titok oldó zára,
Mellyel talán még megválthatlak:
Az irgalom, mit nem érdemlesz,
A feledés, mely üdvöt adna,
A szó, mely áld és megkegyelmez,
Bár szörnyű váddal vádolhatna,
Oh, minden, ami megbocsáthat –
Nálam van, s várlak, visszavárlak!

Jönnöd kell. Kétes félálomban,
Mikor a lámpa végsőt lobban,
És künn, a véghetetlen éjben
Viharos hófelhők robognak:
Felesküszöm a mély pokolnak
Hatalmait, és visszakérem
A hazug álmok koldusrongyát,
Bűneid’, gyilkos szemed éjét,
Mindazt, mik lelkem megrabolták,
S hitem, bizalmam összetépték...
Szövetkezem az iszonyattal,
Hogy keljen s törjön ellenedre,
Átkozlak rettentő haraggal
Bosszuló láztól sújtva, verve;
Reszkess!...
Ne félj! ah, szívem vérzik,
Bolygok, csitítva küszködésit,
Szemembe csöndes könny szivárog –
S csak várlak, ismét visszavárlak!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése