2012. máj. 16.

Krúdy Gyula: A százesztendős pesti lóverseny (1926)



Hát ez is lehet - már a lóverseny is százesztendős lett magyar életünkben? - kérdezzük elámulva. - Hiszen mintha csak tegnap kezdődött volna - a régi turf hősei: a Blaskovich Ernők, a Szapáry Ivánok, Esterházy Miklósok, Üchtritz Zsigák olyan közel élnek emlékezetünkben, hogy akármelyik tavaszi délután végigkocsikázhatnának a Kerepesi úton a lóversenyről jövet, senki sem csodálkozna rajtuk a városban. Sőt azon sem képednénk el, ha az álmot kidörzsölve szemünkből: a sportlapokban megint Kisbér, Kincsem, Tokió, Rascal nevével találkoznánk - hiszen, mintha csak tegnap lett volna, hogy győzedelmesen futamodni láttuk őket a városligeti gyepen! És betérve a régi sportsman-kávéházakba, az egykori Váci utcai Korona tubákszínű bolthajtásai alá vagy csak a Kerepesi úti Kincsem-kávéházba, ahol ugyan igen ordináré atmoszféra volt, de a legjobb tippeket lehetett kapni: azt vennénk észre, hogy a sarokasztalnál régi divatú szalonkabátokba, nanking nadrágba öltözött gavallérok Bruce Lowe vagy Robertson tenyésztési módszerén vitatkoznának. (Olyasféle dolog ez, mint a vigéc álma ama régi Dickens-regényben, aki a nyugalomba helyezett postakocsin együtt utazik a száz esztendő előtti utasokkal.)

De hát nézzük: valóban száz esztendő múlott volna el azóta, amióta Magyarországon angliai módszerben lovakat futtatnak?


*

A magyar lóversenyzés megalapítójának általában Széchenyi Istvánt mondják, aminthogy a Lánchidat sem lehetne elképzelni e nemes név megemlítése nélkül. Pálik Béla festményein valóban úgy látjuk a szürke nadrágos, fekete frakkos, fatermörderes Széchenyit, amint angliai típusú hátaslovon sétál a pesti Duna-parton, és a háttérben a fekete körszakállas, csavart bajuszkájú, hullámos hajzatú, szomorú arculatú gróf megett már olyan nagyoknak látszanak a pesti házak, a Duna-parti paloták, amilyen óriások akkor sem lehettek, amikor Széchenyink már Döblingben fogadott örök kvártélyt. (A hű barát, Wesselényi Miklós ebben is osztozik sorsával, azzal a különbséggel, hogy még a döblinginél is szomorúbb házban, a gräfenbergi gyógyintézetben telepedik meg.)


1827-et írnak a kalendáriumok, amikor tavaszi időben az első lófuttatást rendezik a Pest melletti rákosi mezőn, amely a magyar történelemben odáig csak országgyűléseiről volt nevezetes. Van ugyan feljegyzés arról, hogy Örményben Hunyady József gróf már 1822-ben futtatott paripákat angliai módszerben, de valódi népszerűségét, szenzációját a lóverseny a Rákoson éri meg először, amikor Széchenyi gróf Angliában vásárolt hosszú farkú, hosszú sörényű pejlován az urak csoportjától kísérve kilovagol a mezőre. Lóháton és hintón (sőt egyik-másik, öregebb dáma: gyaloghintón is) érkeznek a futtatás helyére a Bécsből lerándult főhercegek, akik még sohasem láttak ilyesmit, pedig lovakban mindig bővelkedett a bécsi udvar. Ott vannak a Hunyadyak, az Esterházyak, Károlyiak, Batthyányiak. És mögöttük, mintha búcsúra menne: dűl a pesti nép, a strimflis nadrágú uracsok, lombos szoknyás, virágfej-nagyságú kalapos hölgyeket vezetnek karjukon, vagy feszítenek egy akkori pesti bérkocsiban. Munkába állítják a gödöllői, kartali, aszódi fuvarosgazdákat, akik a kerepesi vámnál várakoznak utazó pasasérokra. Targoncákon tolják kifelé a lacikonyhák felszereléseit, a sütőket és boroshordókat, és a hajóhídon megérkeznek Pestre a budai polgárok is, hogy tanúi legyenek a fantasztikus lovaskapitány legújabb bravúrjának, miután a minapában az egész város szeme láttára, megbokrosodott paripája miatt csaknem a Dunába veszett.


*

Szívesen hallgatjuk ezeket a százesztendős regéket is, de mégis közelebb érezzük magunkat a pesti lófuttatás történetéhez, amikor ifjúkori emlékek, gavallérok és nemes paripák nevei csendülnek fel bennünk, amely neveket egykor mindenki ismert Pesten, amely neveknek viselőit vagy a városligeti gyepen láttuk futamodni gyönyörű hölgyek kendőlobogtatásai közben, hol meg gyönyörű kocsikon hajtatni a Sugár úton, amikor ugyancsak egy egész város érdeklődő tekintete kísérte szerető figyelemmel a népszerű paripatulajdonosokat.

Mennyi minden képzelmet jelentett ez a szó Pest ragyogó ifjúságában: versenyló!

A versenyló már nem is számított közönséges négylábú állatnak, hanem valami varázslatos tüneménynek, amelynek patáiban (csaknem azt írtam: kezében) a bőség szaruja van, amelyből dicsőség, hírnév és vagyon árad nemcsak a versenyló tulajdonosára, hanem azokra is, akik a versenylóval közelebbi ismeretségben vannak. Darley Arabián, Byerly Türk, Godolphin Arabián, Belgrade Türk, Alckok Arabián: az angol telivértenyésztés ősei, amelyeknek kimondott neveik hallatára az angol mezei pályák szénaszagát érezzük, fanyar, őszi levegőjű St. Legereket Doncasterben, Oaksokat és epsomi Derbyket. És a magyar versenylovak ősei: a Cambuscanok, a Büszkék, a Kisbérek, a Talpramagyarok, a Stronziánok, a Buccaner-ivadékok, amelyeknek családi táblázatait éppúgy ismerik vala a régi Pesten, mint akár főúri tulajdonosaikét. (Sőt néha: még alaposabban!) És azok a versenylovak, amelyeknek élete, futása nemcsak dicsőséget hozott gazdájára, hanem vagyont is, amely vagyonból másoknak is jutott. Kincsem, amelynek nyereményeiből Blaskovich Ernő Kincsem-palotát épített a Reáltanoda utcában, de ugyanakkor egy kisebb egzisztencia szegény pincérből kávéháztulajdonossá avanzsírozott előre az életben, Kincsem verhetetlensége folytán. Patience, a Festetich-kanca, amely ugyancsak kisebb vagyonokat hozott azoknak, akik a kancák kitartásában bizakodnak, és ugyanakkor bukmékereket tett tönkre. Belvárosi ódon házak, amelyeknek tulajdonosai élelmes emberek módjára "mutyit" adtak a bukmékereknek: cseréltek gazdát Patience győzelmei után. Tokio, amelyet a bécsi Frohner vendéglős a halálos ágyán adott el Péchy Andornak és Wahrmann Richárdnak, akik aztán Üchtritz báróval megalakítják a Comp. Matchlesst, és a jogászfiú, aki a régi Szerecsen utcai fogadóirodában egy pengőforintot reszkírozott Tokio futásaira, olyan összeget kapott Sárkány úrtól, hogy ügyvédi irodát nyitott belőle. Ignác, amely azzal tette magát emlékezetessé, hogy megverte Tokiót, mikor is Tokio lovasa, Frank Sharpe is Ignácot fogadta, mégpedig ötezer forinttal, amely összeget mai koronákba átszámítani szinte lehetetlenség. Rascal, a Király-díjak hőse, akit csikókorában a legpechesebb magyar játékos, gróf Dégenfeld Imre vett meg egy árverésen, de tüneményes győzelmei előtt eladta Teleki László grófnak. Rascal három Király-díj nyerésével örökre beírta a nevét a magyar turf történetébe, de nagyon sokan emlékeznek reá azok a vakmerőnek mondott játékosok is akik Rascalra akkora fogadásokat nyernek, amely fogadások összege évekre talpraállítja őket. Mert hiszen a versenyló tulajdonképpen csak akkor szép, amikor nyerni lehet rajta, mióta Walpoole és Miller világjáró angolok megtanították a pestieket a lóversenyfogadásokra.

*

Nem csoda, hogy az elmúlt években, amikor még Pest bízott a maga ifjonti szerencséjében, gyümölcsöző bátorságában: a lóversenyen sokkal hazárdabb játék folyt, mint manapság. Pest úgy reménykedett a nyereségében, mintha a bécsi pénzemberek, Lackenbacher, Horner, Donrin csak azért állnának odakünn a gyepen a pénzestáskával nyakukban, hogy a pesti álmokat készpénzben valóra váltsák. Hogy lóversenynapokon emelkedett a kávéházak forgalma: az csak természetes volt. A szegény néposztálytól sem lehet megvonni a mulatságot, még ha ez a dunyhájába kerül is, mert hiszen ezen a napon fog futni az a nevezetes versenyló, amellyel már többször álmodott! Ámde nem kellett mindenkinek zálogházba mennie, hogy pénzt szerezzen a délutáni futtatáshoz, mert minden utcában, minden házban voltak uzsorások, akik ilyenkor a legkeresettebb uraságok voltak Pesten. Sreiber bácsi, a régi New York-kávéház karzatán bonyolította le üzleteit, és nem volt valami válogatós az üzletfelei megválasztásában. De uzsorával foglalkozott az a vörös sapkás hordár is lóverseny idején, aki egy-két évtizede támasztotta a falat valamely belvárosi vagy Kerepesi úti kávéház előtt, és ez idő alatt jól kiismerte a vendégeit. És uzsorás volt a vörös L. úr is, akit a Nemzeti Kaszinó környékén vagy az Erzsébet téri kioszkban lehetett megtalálni. Ámde ő legszívesebben fiatal mágnásoknak adott kölcsönt. Váltóira még emlékeznek sokan mai főuraink közül. Hát a különböző szövetkezetek, törpe bankok nem azért voltak Pesten, hogy májusi vagy őszi lóverseny idején pénzzel ellássák a pestieket? A hotelportások nagy kasszát tartanak kezük ügyében, mert a vidéki uraságok, a külföldi vendégek addig sem mulaszthatják el a lóverseny látogatását, amíg pénzük táviratilag megérkezik. És itt voltak a mindig feltalálható, mindig nyájas pesti főpincérek, akik a lóversenynapi ebéd után a Pannonia télikertjében szívesen kiürítették a pénztárcájukat, hogy vidéki vendégeiknek módot adjanak a fogadásokhoz. Azt lehetne mondani, hogy lóversenyzés idején egész Budapest a játékra és mulatságra volt berendezve. Naiv, bizakodó volt ez a város, elképzelhetetlennek látszott, hogy a lovak cserbenhagyják a bennük hívőket.

*

Hát még az istállótulajdonos mit jelentett a régi Pesten? Álomlovag volt ő, aki a szegények álmaiban felragyogott, hogy bizalmat merítsenek belőle eljövendő szerencséjükhöz.

A közfelfogás szerint az istállótulajdonos mindig nyer. Ha nem a maga lován, akkor a másén. A lovaknak zab kell, a trénereknek és a zsokéknak pezsgő (a régi lóversenytéren, ahol egy ezüstforintba került egy pohár pezsgő, a nyerők is pezsgőt ittak), a barátnőknek új ruha, páholy az orfeumba, gyémántos csokor Carola Ceciliának...

Az istállótulajdonos úgy szerepelt a régi pesti fantáziában, mint aki mindig kaviárt, osztrigát, pástétomot eszik, az alázatosan köszöngető bukmékerektől elveszi a pénzüket... Testvéri viszonyban a lovával, amely akkor nyer, amikor ő akarja. A szép, fiatal nők mind az ő fiákerét bámulják az utcán, a színházban a szép színésznők kacsingatnak, az orfeumban az ő fülébe húzza a banda... ő az úr ebben a városban, hírnév környékezi, és nyereség üti a zsebét. Hát lássuk, milyen is volt valójában az az istállótulajdonos, akit annyi legenda vette körül a városban?

Itt volt mindjárt Batthyány Elemér, akinek korábban kétfelé szoktatott kefe szakállát, majd túlnőtt deresedő szakállát, végül patriarkás fehér áll-lobogóját mindenki ismeri Pesten. Szép korszakot élt át a gróf. Róla jegyzi fel a történetíró, hogy ő volt az, akinek karján, a tudatlan Pest, a falusi kislány először a nagyvilágba lép. A politikával atyja, ama Batthyány vértanú emlékezete miatt nem foglalkozott, de annál inkább érdekelte a lófuttatás, amelynek tanulmányozására többet jár vala Esterházy Miklós gróf társaságában Angliába, mint Széchenyi István. Innen hozta lovát, Red Hot-ot is, amelytől ama nevezetes versenylovai származtak, mint Gaga, Ganache és Mindig, és a lótenyésztésben aranyérként végighúzódó Galopin-nemzetségnek magyarországi alapítója lett. Nos, Batthyány Elemérről nem nevelhetett magának vérmes legendát a pesti polgári fantázia, mert a gróf remete módjára élt Borz utcai lakásában, ahonnan mindig a megszokott időben távozott, természetesen leginkább a Nemzeti Kaszinó felé, és a megszokott időben tért haza, ugyancsak a Nemzeti Kaszinóból. Azoknak az angol clubmaneknek a típusa a nemes gróf, akik legföljebb a sport vagy a szép nők kedvéért hagyják el megszokott foteljüket. Emlékezetem szerint nem folyt le lófuttatás Pesten az ő jelenléte nélkül ötven esztendeje, de nagyon gyakran feltűnt jellegzetes alakja a bécsi Freudenauban a Derbymítingen és a kisebb magyar pályákon is, Alagon, Megyeren, Tatán, Tátralomnicon, Siófokon, mert hiszen a lóversenyzésnek olyan kultusza volt nálunk, hogy a kisebb vidéki városok is tartottak évente lóversenyeket. Széchenyi dörgedelmes szavai, úgy látszik, használtak a magyaroknak, amikor Lovakrul című röpiratában megállapította, hogy a lóra termett nemzet nem tud bánni a lovakkal.

Batthyány Elemér életmódja örök mintakép maradhat a magyar sportsmanek előtt. Sohasem fogadott lovai győzelmére, de annál büszkébb volt paripáira. Igaz, hogy a pesti néphumor mindig úgy állította be Batthyány személyét, mint aki amolyan atyaúristenséget tölt be a gyepen, amely atyaúristenség jóvoltából annyira meggazdagodhatik a hordár is, hogy végre egész sült libát vihet haza vacsorára a családjának verseny végeztével az Andrássy úti Brieftől. És ugyancsak Batthyány Elemért emlegették az üreszsebűek, amikor az utolsó futam után gyászmenetben vonultak végig a Csömöri úton. Csak a nők emlegették Elemér grófot mindig bizonyos rajongással, mert tudnivaló volt felőle, hogy nagy tisztelője a gyengébb nemnek, még különvonatokat is rendelt, ha Bécsből vagy vidékről egy szép dáma a pesti lóversenyre kívánkozott.

A Batthyány-korabeli istállótulajdonosok közül nem lehet kihagyni báró Üchtritz Zsigmondot, akit ugyancsak mindenki ismert Pesten szürke szakálláról és lobogó, szürke üstökéről, amelyre sohasem tett kalapot. Őt mondták a turf tanárának, aki legjobban ismeri a lovakat. És az egykori Veszprém megyei szolgabíró is arról volt nevezetes, hogy sohasem fogadott, megelégedett a versenydíjakkal, amelyeket a lovak bőségesen összenyertek, amikor Péchy Andorral közösen tartott versenyistállót. Nyert Derbyket is és St. Legereket, de kedélye változatlan fölényes, mondhatni, mindig bölcs és derült volt, akár hazahozta a kék szalagot a gyepről, akár nem. A Nemzeti Kaszinóban pontban éjfélkor vette az esernyőjét, miután az összes külföldi lapokat, képeslapokat, sportújságokat áttanulmányozta, és hazaballagott Magyar utcai agglegény-kvártélyára. Tehát ő sem élte azt a nagyszabású életet, amelyet a pesti fantázia elképzel az istállótulajdonosokról.

Ugyancsak a Batthyány gróf "évjáratához" tartozott az Öreglaki Nagyságos, akit némelyek a turf különcének mondanak. Jankovich-Bésán Gyula, öreglaki földbirtokos volt ő, aki ugyancsak arról volt nevezetes, hogy csupán passzióból futtat, mert még a versenydíjakra sincs szüksége. Ő volt az, aki a háború első esztendejében, amikor a lóversenyzés szünetelt: külön lóversenyt rendezett magának az alagi pályán az Ausztria-díj távolságára, mert volt egy csikója, amelyet az Ausztria-díjra nevelt. És miután az Öreglak nevű csikó a vele versenyre kelt idősebb lovakat könnyűszerrel a faképnél hagyta a célkarikánál, az Öreglaki Nagyságos öröme kimondhatatlan volt. Híres volt még Jankovich Gyula arról, hogy öregségére gazdag ajándékokkal látott el egy Magyar utcai úrnőt, aki a főúri körökben szellemességéről volt nevezetes, aki délutánonkint a Nagyságosnak felolvasta az újságot. Soha olyan jóízűen nem tudott szundikálni, mint a felolvasás alatt. Nem szeretett vonaton utazni, inkább kocsin járt, mikor már az ország minden részében voltak vasutak. Régi világbeli magyar földesuraság volt, aki valóban úgy szerette a lovat, mint az megérdemelte. Szarvasbőgés idején azonban egyszerre vége volt a lóversenyzésnek, vadászni kellett menni, mert még volt egy folyosó az öreglaki kastélyban, amely nem volt teleaggatva szarvasagancsokkal. Természetesen megtiltotta, hogy lovai távollétében fussanak, ott akart lenni lovai minden futásánál. Regényalak az Öreglaki Nagyságos, a régi Magyarországnak gyönyörű alkonyodásából való alak, akire hosszasan végignézegetünk, amíg beköszönt a mindent eltakaró éjszaka. A pesti sportfantáziák kiábrándítására róla is meg kell írnom, hogy ételben, italban és egyéb élvezetekben nagyon mértékletes volt.

Hát az a kerecsen-szakireni, ősmagyar arculatú úriember, aki nyári hőben is felgyűrt gallérú felöltőben és zárt fiákerben robog ki a Pannóniából a régi lóversenypályára, hogy figyelő, komoly, okos, de titokzatos tekintetével megborzongtassa azokat a versenylátogatókat, akik az arany-ezüst dressz ellen szándékoztak játszani? Szemere Miklós ő, aki vakmerő fogadásaival valóban legendás alak lett a játékosok fantáziájában. A legkorrektebb urak egyike, aki valaha a magyar glóbust taposta, de a játékban olyan rettenthetetlen volt, mint honfoglaló ősei, akik egy szál karddal rohantak le a Kárpátokról, hogy új hazát foglaljanak maguknak. A sportot jobban senki sem szerette, mint ő, a világ legszebb nőjénél is többre becsült egy jó kancacsikót, ugyanezért agglegény is maradt, mint legtöbben azok a férfiak, akiknél a nő szerelmét pótolja a lovak szeretete. (A ló nagyobb konkurenciája az asszonyoknak, mint a vadászat vagy a mulatozás; ez utóbbiakat meg lehet unni bizonyos életkorban, de a lovat sohasem lehet megunni, mindig születnek új csikók, amelyeknek játékos futamodásában gyönyörködni lehet.) Egy életírója így jellemzi Szemere Miklóst: "A gyep volt az ő szalonja, ahol az agglegényes furcsaságokkal és különc emberekkel teli fogadói szobája helyett csevegett hölgyismerőseivel. Mindig volt néhány finom bókja az öregebb grófnék számára, hódolata az ifjú szépeknek, ancien régime-ből ittmaradott idős urak részére megbeszélni való témája, politikusoknak friss külföldi sürgönye, pillangóknak és színésznőknek tippje, bukmékereknek elveszteni való tízezer koronája, sárkánynyakú versenyparipája, amelynek futásáért a ferenciek templomában imádkoztak öreg, elszegényedett grófnők, és az eső ellen vastag felöltője, széles esernyője." Az életíró (akit nem kell messzire keresni e sorok írójától) sohasem emlékezett meg Szemere Miklós fogadásairól, amelyeket olyan gondosan épített fel, mint egy tornyot. Ha volt olyan lova, amelyben bízott: fanatikusan, vakhitűen rakta fel a pénzt lova győzelmére. Gyakran már hónapokkal, hetekkel előre kezdett fogadni lova nyerésére a külföldi bukméker-irodáknál, Bécsben, Hamburgban, Angliában, ahol jó ismeretsége volt. Néha olyan tőkéket helyezett el, hogy vagyonilag is megrendült volna, ha lovai nem nyernek. Eltolira, amellyel a Szent István-díjra pályázott, csaknem egész vagyonát felrakta. És aki egy rövid fejhosszal nyert. Ő volt az a legendabeli istállótulajdonos, aki nemcsak nyert, de nyereségét megtartani is tudta. Sohasem elégedett meg kevéssel, mindig sokra ment. És szerencséje sohasem hagyta cserben, mert senki sem ismerte a lovakat úgy, mint ő. Az akkori sportlapok már javában közölték a lóverseny-esztendők pontos eredményeit, az úgynevezett turf kalenderek minden versenyló történetét följegyezték, de Szemere Miklós nem hitt senkinek a világon, csak saját magának, s ezért esténkint, amikor a lóversenyről hazajött, két gyertyaszál mellett felütötte naplóját, és beírta megfigyeléseit, amelyeket nemcsak a saját lovairól, de másokéról is tett a délután folyamán. Egy-egy megjegyzés volt talán okozója annak, hogy Szemere Miklós néhány hét múlva hallatlan összegekkel fogadott egy versenyló futására, amely neki valaha megtetszett. Különcködéséhez tartozott, hogy külön festőt tartott - a "lengyelt" -, aki minden lovát megörökítette olajban, külön íródiákot tartott - az öreg Erdélyit -, akinek voltaképpen nem volt egyéb dolga, mint magyarosan, ősiesen hangzó lóneveket kitalálni. Szemere Miklós úr minden nagy eszessége, nagy vagyonossága mellett bízvást helyet foglalhat abban a könyvben, amelyet majd a magyar különcökről fognak írni. Ámde ő is egészséges életet élt, dorbézolásban nem vett részt, ebédre egy darabka főtt marhahúst evett paradicsommártással, a szobájában tornaszereket tartott, és a pezsgőt kis kortyokban itta, részeg állapotban nem látták. Nem, sohasem evett egy fogással többet a vacsorájához, még akkor sem, ha százezreket nyert versenylovaival.

Hát az ódivatú cilinderkalapos, magas, csontos úriember, aki külsejében (kalap nélkül) leginkább egy tiroli zergevadászhoz hasonlít, aki a pesti versenyszezonok kezdetén a Nyugati pályaudvaron megérkezik, hogy a Hungária-szálló ódon batárján fogadójába vitesse magát: vajon ki volna ő más, mint Dreher Antal, a sörkirály. Azóta sok mindenféle királyokat nevezett el a néphumor: hol harisnyakirálynak, hol kalapkirálynak, hol virslikirálynak, mert a demokratikus eszmék mellett a polgár szeret humorizálni is a maga fajtabelijein. De Dreher Antal valóban első volt a maga szakmájában, a sörgyártásban, és nagy nevet vívott ki az istállótulajdonosok között is áldozatkészségével, sportszeretetével. Az öreg Drehert ugyan nem látta eleven ember, hogy valaha is odalépdelt volna hosszú lábaival a totalizatőr-kasszához, hogy lován öt forintot elhelyezzen. Ellenben otthagyta még a schwechati vadászatokat is, ahol nemegyszer hofburgi főhercegek voltak a vendégei, ha Pesten megkezdődött a májusi lóverseny. Vékony, kis sétapálcájával, harmonikás nadrágjával, rövid, kis, szürke felöltőjében lelkesedve nézte lovai futamodásait, nem sajnált semmi pénzt egy jó kancáért vagy egy jó tenyészménért. Tovább nevű lovával a Derby kék szalagját is megnyerte. Nomármost, az öreg Dreherről, a schwechati nábobról igazán nem lehetett mondani, hogy a lóversenynyereségekből költekezik. Életmódjában mintája volt a takarékos embereknek. Miután kocsilovakat is tenyésztett: a saját lovain járt be vonat helyett Bécsbe, sőt nyári időben szalmakalapos négyesfogaton a kottingbrunni versenyekre is. Nem lehet semmiféle legendát feljegyezni az öreg Dreherről, csak annyit, hogy típusa volt az áldozatkész sportsmannek, amilyen a fia is, Dreher Jenő, aki átvette atyja halála után a nevezetes istállót.

A mai sportfantáziák hőse az imént megnyert Király-díj és Magyar Derby révén, Sigray Antal gróf ugyancsak sportsman, nem égből pottyant az ölébe az a szerencse, hogy Naplopójával a legnagyobb díjakat megnyerje. Az egykori fess huszárönkéntes minden sportban járatos. Lovagolt úrlovasversenyekben, szenvedélyesen követte a falkát, gyakorolta a vívást, és a legjobb pólójátékosnak mondják őt. Már huszonöt esztendő előtt voltak versenylovai, amelyeket figyelemmel kellett kísérni minden valamirevaló sportembernek, mert a fiatal istálló Giddy Girlje második lett a Szent István-díjban. Harsona nevű lovával fejhosszal vesztette el a Derbyt, de íme, most annyi esztendő után helyrehozza a csalódást a csodálatos Naplopó. Sok munkával, áldozatkészséggel, sportszeretettel eltöltött esztendőnek az eredménye Naplopó Derby-győzedelme. A sporttól távol állók csak az eredményt látják, és elképedve kiáltanak fel: milyen szerencse! Pedig a lóversenyen is úgy áll a dolog, mint az életben, hogy a vakszerencsét néha pótolni tudja a kitartó munka, a szakadatlan energia és az alapos szaktudás.

*

Könyveket lehetne írni azokról a nevezetes istállótulajdonosokról, akiket a régi magyarországbeli lószerető ember mintának tekinthetett a sport terén. Az Esterházyak, Wenckheimek, Csekonicsok, Rothschildok, Springerek, a Károlyi Pisták, Baich Péterek, Luczenbacherek, Péchy Andorok, Zichy Bélák, Mautner Viktorok, Geist Gazsik, Liptay Bélák, Harkányi bárók éppen olyan ismeretesek voltak a régi Pesten, mint akár a tüneményes herceg, Festetich Tasziló, aki különvonaton utazik lovai versenyzéséhez Pestre vagy Bécsbe. Egy-egy régi név, amikor felmerül az emlékezetünkben, olyan világot jelent, amely többé sohasem fog visszatérni. Szinte a történelem harangjait véljük például hallani, amikor a leglelkesebb magyar sportsman, gróf Apponyi Antal nevét leírjuk, akinek Montenuovo hercegnő volt a felesége. Megtörténhetik még az Magyarországon valamikor, hogy egy császári vérből származott hercegnő esténkint bejárja az alagi istállókat, hogy személyesen győződjön meg arról, vajon lovai kaptak-e elég abrakot, nem részeg-e a tréner, nem pipázik-e a lovász a szalmában, és másnap sürgősen telefonoz Lackenbachernek, a pesti bukmékernek, hogy lovát a holnapi versenyre ennyivel és ennyivel akarja fogadni? Szerencsére, az Apponyi név ma is a régi aranypengéssel cseng a turf históriájában, a régi Antal gróf elsőszülött fia révén, aki éppen úgy szereti e sportot, a paripát, a versenyt, mint az egykori fekete-világoskék színek megalapítója.

*

Sokat kellene még mesélgetni a százesztendős lóverseny híres lovasairól, akiknek úgy ismerte a nevét a közönség, mint az ünnepelt primadonnákét, a turf csodabogarairól, a lótudósokról, különcökről, szélhámosokról: hiszen száz esztendő alatt sok minden megtörténik a legjobb családban is. Hát még mennyi mesemondás lehetne azokról a régi, kedves emberekről, akik évtizedeken át figyelték a csikónemzedékeket, mintha valamely atyafiság fűzné őket egymáshoz, pedig csak annyi volt, hogy az emberek tovább élnek, mint a lovak, ezért ráérnek emlékezni a lovak apjaira, nagyapjaira, dédapjaira...
Bizonyosan még hivatottabb tollak is munkába veszik majd a százesztendős Gyep történetét, a krónikás meghatottan a szép emlékektől, leteszi a tollat.


(Forrás: Krúdy Gyula: Álmoskönyv – Tenyérjóslások könyve)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése