Gyűlölöm és szeretem. Hogy fér benn össze e kettő?
Nem tudom, érzem csak, s kínja keresztre feszít.
(Catullus)
Moliére lírikus volt, csak ezt ügyesen titkolta. Csoda-e, ha oly kevesen veszik észre? Pedig szinte miden vígjátéknak bordázatán átüt a zaklatott szívdobogás. Sztetoszkóp nélkül is jól hallható, ha odafigyelünk.
Ő nem akarta, hogy odafigyeljünk. Mihelyt valaki érdeklődött iránta, színpadi szerzőként mutatkozott be. S persze, ezzel sem hazudott.
Moliére-t, a színpadi szerzőt, sok minden foglalkoztatta, mert sokféle az emberi gyengeség. Moliére-t, a költőt, csak egyetlen kimeríthetetlen téma érdekelte: a szerelem.
Hogy költő, azt – egyéb módszerek közt – úgy is leplezte, hogy szerelmi érzéseit sohasem a darabjait benépesítő ifjú párok dialógjainak ajándékozta. Hányszor panaszolták nekem fiatal színészek, hogy a „Moliére-szerelmesek” unalmasak! Ha a maguk helyéből, a vígjáték olajozott gépezetéből kiemeljük őket: valóban azok. Nem táplálja őket a szerző vére. Az a vér máshová kellett: a kétségbeesett, torz, iszonyúan nevetséges szenvedélytől sorvadó komikus figurákba.
A rögeszmés pedagógus, az eszelős házizsarnok, Arnolphe szerelme (a Nők iskolájában) sokkalta érdekesebb, élőbb – a maga módján még tán meghatóbb is -, mint a fiatal... ki é is?... Az ifjú amorózó nevét akartam ideírni, de már kiment a fejemből... s ez jellemző! Annak a fiúnak nincs is arca. Nem mindegy, hogy hívják?
Moliére lírája persze nem egyforma mértékben van jelen különböző darabjaiban. Ha rangsorolnom kell komédiáit, magamban mindig azokat teszem legmagasabbra, amelyekben a legtöbb lírát érzem. Lehet, hogy ez a mérce szubjektív, s van benne némi önkény... de talán bocsánatos önkény. Ki legyen szubjektív, ha nem a ordító, aki végül is arra vállalkozik, hogy belebújik Moliére bőrébe?