A költő személyes sorsa, a nemzet és az emberiség jövője Petőfi látomásverseiben

I.

a)        A látomás fogalma

b)        Petőfi látomásai

II.

a)        Egy gondolat bánt engemet…

b)        A XIX. század költői

c)         Az ítélet

III.      Összegzés

A látomás a tudatban inger nélkül megjelenő kép. A jövő képe a múlt és a jelen eseményeiből fakad, s képzelőerő, fantázia, empátia kell ahhoz, hogy a jövőt megálmodhassuk. A látomás a romantikus személyiségek sajátossága. A magyar romantika korának nagy látnoka Petőfi Sándor volt. Látomásai egyéni létét, saját korát, a világ jövőjét egyaránt érintették. Szinte megdöbbentő, hogy munkássága korai szakaszában milyen mélyen átlátta elhivatottságát: az 1843-ban írt Jövendölés című versében azt írja: „Anyám, az álmok nem hazudnak; / Takarjon bár a szemfödél: / Dicső neve költő-fiadnak, / Anyám, soká, örökkön él.”

1847. március 15-én megjelenő Összes költemények című kötetének mottója volt a Szabadság, szerelem!, mely nemcsak megjelölte a költő akkori költészetének két legfontosabb témakörét, hanem értékrendjét is megszabta: az életnél becsesebb a szerelem, de a szerelemnél is értékesebb a szabadság.

Petőfi verseiben a szabadságot lelke istenének nevezi, ami azonban nemcsak szóvirág volt, nemcsak „megszemélyesítés”, hanem mélyen átérzett realitás. Szabadságvallása nem volt elszigetelt jelenség a korban. Ez a szellem hatotta át a 19. század közepének gondolkodó értelmiségét.

Petőfi 1846 tavaszától a világforradalom lázában égett, s költészetében is felerősödött a politikai líra. Az ekkor írt verseit erős hit hatja át, melynek célja a szabad és boldog jövő megteremtése, elérésének eszköze pedig a szabadság. Ezt a szabadságot pedig egy kegyetlen háború fogja megszülni, melyben a rab népek leszámolnak zsarnokaikkal. Erről a megsejtett és várt jövőről ad gigászi víziót az Egy gondolat bánt engemet… című verse, melyben a világszabadságért folyó csatában bekövetkező halálát írja meg a költő. A kép előterében maga a költő áll, ám alakja fokozatosan beleolvad az egyetemes összecsapás látomásába. A rapszódia zaklatott hangnemében, feszülő várakozással idézi a jövendőt. A hangulatok és érzelmek gyors váltakozása fejezi ki a vers mondanivalóját, mely a „világszabadság” gondolatában fejeződik ki. Ez a kulcsszó ritmikailag is és mértanilag is a vers közepén helyezkedik el, maga köré csoportosítva a „piros” szín jelképeit, amely a „nagyszerű halál” gondolatában teljesedik ki. A versben az egyszerű halál felmagasztosul a nagyszerű halál eszméjévé. A kétféle halál közül az egyik a természet elmúlásával zárul le, a másikat a csatatéri harcban a világszabadság elérésének gondolata zárja le. A költő képzelete egy „Eget-földet rázó mennydörgés”-t ír le: a világméretű küzdelmet természeti katasztrófaként vetíti ki.

A „szent világszabadság” eszméjének felcsillantatása az a nagy cél, amelynek megvalósulása érdekében semmilyen áldozat sem sok.

Petőfit akkor látták utoljára,amikor a segesvári csatában egy lovasroham irányult feléjük. Megdöbbenünk sorain, amikor azt írja: „S holttestemen át / Fújó paripák / Száguldjanak a kivivott diadalra / S ott hagyjanak engemet összetiporva.” Talán így is volt, de azzal az óriási különbséggel, hogy a segesvári csatában nem a világszabadság hívei győztek.

A vers befejezése megrázó, ugyanakkor figyelmeztet is az áldozatvállalásra, az emberi küzdés értelmére is.

Az 1847 januárjában íródott arc poétikájában, A XIX. század költői című versében Petőfi próféta és népvezér. Látja az ígéret földjét az elérhetetlen messzeségben. Szerinte a Kánaán ott van, ahol mindenki egyaránt vehet a bőség kosarából, a jog mindenkit megillet, és a tudáshoz is mindenkinek joga van.

Petőfi új művészi hitvallásának ad hangot: a költő Isten küldötte, „lángoszlop”, a költészet pedig politika lett. Petőfi kijelöli az igazi költő feladatát: vezetni a népet, élen járni a haladásért folyó küzdelemben, megvilágítani a jövőbe vezető utat. Ezt a szent és nagy küldetést állítja Petőfi követelményként a század költői elé. Lelkes és tömör mondat foglalja össze az egész vers fő mondanivalóját: „Előre hát mind, aki költő, / A néppel tűzön-vízen át!” Az „ígéret földjének” jellemzőit az ötödik versszakban adja meg, a többiben megmarad az általánosságok szintjén. A korabeli viszonyokhoz mérve radikális gondolatot is találunk, az egyenlő elosztás követelményét. Ez azt mutatja, hogy forradalmi elképzeléseiben igen messzire ment el a költő.

A Biblia sokszor szolgáltat költői képeket az irodalomnak. Így jelképezi a költők vezéri, apostoli szerepét Mózes alakja, aki Kánaán, az ígéret földe felé vezette népét.

Petőfi politikai lángelméjét bizonyítja, hogy a küzdelem célját is megjelöli. Ez a cél pedig a jogi, gazdasági és kulturális egyenlőség. A képek, amelyekkel jövőbe lát eszméit kifejti, találóak és művésziek. A „bőség kosara” világos jelképe mellett a jogi egyenlőség költői megfogalmazása arra céloz, hogy a mű megírása idején csak a feudális úriszék nemesi tagjai ülhettek „a jognak asztalánál”. A „szellem napvilága” viszont a felvilágosodás költői képeit idézi fel.

Az 1847 áprilisában íródott Az ítélet című költeményében már arról ad bizonyosságot a költő, hogy a „jók s a gonoszak” világméretű harcában a jók fognak győzedelmeskedni. A költő úgy tér vissza a jövendő igenléséhez, hogy érezteti: nemrégiben még kétségek gyötörték, de most már tudja, hogy a világot megtisztító vérözönben „Győzni fog itt a jó”. „Ez lesz az ítélet, s ez után kezdődik az élet.”

A vers elején felteszi a nagy kérdést: „És mi az emberiség története?”, melyre látomásszerűen adja meg a választ: „vérfolyam”. A „ködbevesző sziklák” képe az egykori dicsőségekre emlékeztet, a „vérfolyam” szóval Petőfi az emberi történelem véres küzdelmeinek szüntelen sorozatát vetíti elénk. A költő „földrendítő mennydörgést” megelőző nyugalmi állapotnak ábrázolja a jelent, ám a kitörő vihar előérzete még inkább baljóslatúvá minősíti a jövendőt.

A vers két kulcsszava a vérfolyam és a vértenger. A költői képalkotás logikája e két metafora között teremtődő kapcsolat segítségével szinte érzékelteti, hogyan keletkezik a múltból a jövendő. Ez rávilágít Petőfi történelemszemléletére is: az emberiség története örökös harcok folyamata.

Az ítélet jelentős vers Petőfi pályáján. Nemcsak azért, mert mintegy összefoglalja formálódó történelemszemléletét és megérzéseit a közeledő korszakváltásról, hanem azért is, mert számot ad a költő szabadságharc előtti gondolatvilágáról.

Sem a látomás, sem a jövőkép nem lehet pontos, de távlatok nélkül nem élhetünk, elveszünk a jelenben. Tudta ezt a reformkor nagy egyénisége, Petőfi is, aki a saját költészetében és magatartásában példaadóan valósította meg a költő feladatáról vallott felfogását, elvben pedig minden kor költője számára megjelölte a költészet hivatását.

(Forrás: Házi dolgozatok könyve – A romantika irodalmából 65-67. old. – Szerkesztette Maczák Edit - ITEM Könyvkiadó)