EURIPIDÉSZ (Kr. e. 480? – 406) - Iphigeneia Auliszban

A hármas csillagok nem ritkák az irodalomtörténet egén. A legelső ilyen triász az ókori görög tragédia „szentháromsága”. Aiszkhülosz, a műfaj voltaképpeni megteremtője sziklatömbszerű, darabos nagyszerűségével, a plasztikus tökélyű, harmonikus Szophoklész s végül a három kortárs legfiatalabbika, Euripidész, aki főképpen a háborgó lelket, a végletes szenvedélyeket boncolta újító kedvű, formabontó műveiben.

Jómódú családban született Athénban, s élete javát itt élte le, csak halála előtt két évvel költözött Arkhelaosz makedón király udvarába. Az évenkénti drámai versenyeken, amelyek az athéni nagy Dionüszosz-ünnepség részét alkották, már fiatalon fellépett műveivel, de csak tizennégy év múltán, 441-ben sikerült első díjat nyernie. Míg fentnevezett pályatársai fénykorukban szinte minden alkalommal megszerezték a legmagasabb kitüntetést, ez Euripidésznek hosszú élete során mindössze négyszer sikerült, jóllehet harmincötször pályázott tragikus trilógiával. Mégis tőle maradt ránk a legtöbb mű teljes szövege, szám szerint 18, tehát több, mint Aiszkhülosztól és Szophoklésztól együttvéve. További 78 tragédiájának és szatírjátékának ismerjük a címét, többségükből hosszabb-rövidebb töredékek is fennmaradtak.

A tragédia két egymással szemben álló, nagyjából egyenlő erejű és kibékíthetetlen elv vagy erő összecsapása, amelynek a hős áldozatául esik: vagy meghal, de erkölcsileg felülkerekedik (Antigoné), vagy életben marad, de erkölcsileg semmisül meg (Kreón); esetleg a fátum kiismerhetetlen és kérlelhetetlen erőivel szemben marad alul (Oidipusz). Ezek a szophoklészi tiszta képletek ritkán találhatók fel Euripidész műveiben. Őt nem a  hősök erkölcsi döntése foglalkoztatja, hanem a helyzet, amelyet a döntésük előidézett. Jó példa erre az Oresztész. A címszereplő nevezetes tettéről – hogy apjáért való bosszúból megöli anyját – Aiszkhülosznál külső isteni erők (az erinnüszök, illetve Apollón) mérkőzése dönti el, hogy erkölcsileg igazolható, míg Szophoklész szemében a tett jogossága egy pillanatig sem kétséges. Euripidészt viszont az erkölcsi szempont hagyja hidegen; csakis az foglalkoztatja, mivé lesz, milyen nyomorultul vergődik az, aki joggal vagy anélkül, de kénytelen volt megölni az anyját. Éppígy őrlődik fel szenvedélye és értelme konfliktusában a Médeia és a Phaidra hősnője. Más művekben viszont elmarad a tragikus kifejlet, a hős sorsa eligazodik (Ión, Iphigeneia a tauroszok között), vagyis megszületik a középfajú dráma, míg az Alkésztisz a későbbi attikai komédia csíráit hordozza. Euripidész újítása volt a híres deus ex machina is, a színpadi gépezetből alászálló istenség, aki mintegy hatalmi szóval oldotta meg vagy fel az emberi szférában már meg nem oldható ellentéteket.

A maga kora nem kényeztette Euripidészt, az utókorra azonban ő volt a három nagy tragikus közül a legnagyobb hatással. Már az ókorban is nagy becsben állt, az újkorban pedig – részint közvetlenül, részint szorgalmas epigonját, a latin Senecán keresztül – erőteljesen hatott az angol reneszánsz drámára és a francia klasszicizmusra (Kyd, Marlowe, ill. Racine), s utóbb adósa volt Goethe, Grillparzer és Hoffmannsthal is.

Az Iphigeneia Auliszban a költő talán legharmonikusabb, jellemekben és konfliktusokban leggazdagabb remeke, egyben utolsó írása is. Csak a halála utáni évben mutatták be, s posztumusz első díjat szerzett alkotójának. Magyarra Guzmics Izidor fordította 1840-ben (ez volt a legelső magyar Euripidész-fordítás), majd az 1920-as években Csengery János, végül 1961-ben Devecseri Gábor; az ő szövegével mutatták be először a művet Magyarországon 1964-ben. A dráma több megzenésítése közül Gluck operája a legkiválóbb, nyitánya máig népszerű hangversenydarab.

 *

IPHIGENEIA AULISZBAN

Főbb szereplők:

IPHIGENEIA; AGAMEMNÓN; MENELAOSZ, KLÜTAIMNÉSZTRA; AKHILLEUSZ

Aulisz kikötőjében vesztegel már hosszú ideje a nagy görög hajóhad, amely Trója ostromára kész. Azért gyűltek össze Hellász királyai legjobb vitézeikkel, hogy hajdani esküjükhöz hívek megsegítsék Menelaoszt, Spárta urát: Parisz királyfi ugyanis megszöktette feleségét, a világszép Helenét, s Trója nem hajlandó visszaszolgáltatni. Ám hiába minden: szél híján nem indulhatnak a hajók. Kalkhasz, a biztos szavú jós kijelentette: Agamemnón, a sereg vezére valaha megsértette Artemisz istennőt, s az tagadja meg tőlük a szelet haragjában. Csak akkor engesztelődik meg, ha a vezér feláldozza neki leányát, Iphigeneiát. Bár Agamemnón visszaborzadt a tettől, kénytelen volt engedni, Odüsszeusz tanácsára levelet küldött feleségének, Klütaimnésztrának, hogy hozza a táborba a leányt, mert feleségül akarja adni a legkiválóbb hellén daliához, Akhilleushoz.

A darab elején Agamemnónt látjuk: nehéz töprengésben töltötte az éjt, s reggel táblára írt levelet nyújt át hű öreg szolgájának: siessen hitveséhez, vagy ha az – előző üzenetének engedelmeskedve – már elindult, igyekezzék útjában feltartóztatni. Meggondolta ugyanis magát, inkább lemond a vezérségről, de nem hajlandó imádott lányát halálra adni. Csakhogy a szolga alig indul el, Menelaosz felfigyel rá, erővel elveszi tőle a küldeményt, majd szemrehányásokkal ront fivérére, hogy lám, megszegni igyekszik egyezményüket. Gúnyosan emlékezteti, mennyire törekedett a vezérségre; most vállalja hát, ami együtt jár vele. Agamemnón keserű válasza. Miért az ő szép és ártatlan leányának kell halnia azért, mert fivére csélcsap, rossz asszonyt vett feleségül? Menelaoszt meghatja a szenvedélyes panasz, késznek mondja magát, hogy feladja igényét, és szélnek eressze a hadakat. Ám fivére szkeptikus: az összegyűlt seregek háborút akarnak és gazdag zsákmányt, vissza már aligha fordíthatók.

Hírnök jön jelenteni: perceken belül érkezik a vezér felesége a lányával és fiával, a gyermek Oresztésszel. Iphigeneia szeretett atyja keblére borul, s nem érti annak könnyeit s alig rejthető zavartságát. Agamemnón arra célozgat, hogy a leány násza bánat is a szülőknek, hisz elvesztik, akit annyi gonddal neveltek. Klütaimnésztra kikérdezi férjét a leendő vőlegény felől, s elégedettnek látszik, de értetlenül fogadja annak utasítását, hogy térjen haza még a nászünnepség előtt; nem is igen hajlandó erre. Rövidesen találkozik Akhilleusszal, s néhány szó után kiderül, hogy a dalia mit sem tud az állítólagos nászról. Az egyenes lelkű hőst felháborítja, hogy így visszaéltek a nevével, s megígéri, hogy végszükség esetén kardjával akadályozza meg a véres merényt; az anyát arra biztatja, hogy előbb ő és lánya igyekezzenek a vezér lelkét megindítani.

Klütaimnésztra érvei, Iphigeneia megindító könyörgése mind hiábavalók. Agamemnón összetört szívvel tárja fel helyzetét. Egyfelől esküje kötelezi, másfelől a hadjárat magasabb célja: leckét adni mindenkinek, aki valaha is egy görög férj hitvesi ágyát megrabolni merészelni; végül a háborúra elszánt sereg miatt kénytelen engedni, hisz ha ő menteni próbálná lányát, a katonák mindnyájukat lemészárolnák. Erre rögtön bizonyítékot szolgáltat Akhilleusz, aki saját feldühödött katonái elől menekül be a színre,merthogy a lány védelmére kelt előttük.

Iphigeneia ekkor kijelenti, hogy inkább önként vállalja az áldozatot az egész görögségért, s ezzel méltóbb nevet szerez magának a nép emlékezetében, mitn ha gyáván menekülni próbálna a végzet elől. Akhilleuszt bámulattal tölti el a lány  hősiessége, most már őszintén kívánja, bárcsak feleségül vehetné. Iphigeneia tiltakozása ellenére fogadkozik, hogy elrejtőzik az oltárnál, és fegyverrel megakadályozza feláldozását. A leány apjával együtt elindul Artemisz szent ligetébe.

A fájdalmába roskadt anyának hírnök jön hírül adni, hogy az áldozat alkalmával csoda történt: mikor a pap késével lesújtott, a jelenlévők bámulatára egy szarvas jelent meg Iphigeneia helyén, és annak vére ömlött az oltárra. Leánya tehát az istennő oltalma alatt áll, s alighanem a halhatatlanok közé került.

Tótfalusi István

(Forrás: 77 híres dráma  29-32. old. – Móra Ferenc Könyvkiadó 2. kiadás 1994.)