Illyés Gyula: Puszták népe

I.             A prózaíró Illyés Gyula

II.

a)                  A mű felépítése

b)                 Hangneme

c)                  Témakörei

III.          Összegzés

Illyés Gyula már ifjú korától kezdve sikeres költő, de legfőbb művei mégis azok a prózai írások, amelyekben sajátosan és igen költői nyelven elegyíti az önéletrajzot, a társadalomrajzot, a regényes emberábrázolást és a nép, a „puszták népé”-nek igazát kifejtő publicisztikát. A társadalmi mélységeket feltáró és politikailag vádló művei közt kétségtelenül az irodalmi fő mű a Puszták népe (1936). Ez a könyv annak az évtizednek talán a legnagyobb hazai könyvsikere volt.

Illyés életében a szülőhely: a puszta, meghatározó jelentőségű. A szerző maga is sajátos társadalmi képletként rajzolódik ki a paraszti mélységekből felemelkedő katolikus apával és az elszegényedett úri-papi családból származó kálvinista anyával, s körülöttük azzal a falvakon kívül eső pusztai világgal, amely fölött végtelen magasságokban uralkodik a földesúri család.

A Puszták népe a magyar szociográfiai irodalom legismertebb alkotása. A műnek nincs regényszerű cselekménye. Tárgyias leírást ad a pusztai ember életének általános, mindenkire és mindenhol jellemző vonásairól, tehát a hazai nagybirtokrendszer sajátosságairól, amelyet az író a maga emlékeivel tesz érzékletessé. A műben minden valósághű. A puszta kultúrtörténeti kép: a zsidók bujdosásának, a kilátástalan sorsú emberek utolsó mentsvárának helye. Élethűen írja le Illyés a múltat, az ünnepeket, a nevetést és a sírást, a pusztai erkölcs különleges világát, kultúráját, az egészségügyi állapotokat, a hiedelemvilágot. 20 fejezetben követi egymást táj- és néprajzi leírás, elemzés, életrajz, útirajz, családtörténet. Mindez szociográfikus alapossággal. A sok életképszerű elem teszi mégis regényszerűvé a művet.

Az elbeszélő hangneme összetett: a tárgyilagosság mindenhol jellemző, vannak olyan képek, ahol szubjektív, sőt ironikus, de olyanok is, ahol szigorúan objektív.

A puszta világa, amely nemcsak abban különbözik a falutól, hogy nincsenek utcái, hanem viselkedésében, erkölcsi tulajdonságaiban is más, külön világ. A puszták népe megőrizte ősi vonásait, nem házasodott még a szomszédos falusiakkal sem.

Nagy tisztelettel adózott minden nála feljebb való iránt, még akkor is, ha az közüle származott. A hazalátogató, magas hivatali rangot elért fiút a család alázattal veszi körül, istenítik.

Innen – a Sió és a Sárvíz közrefogta vidékről, Felsőrácegresről származik az író is, aki nem saját életéről akar rajzot adni, hanem egy népréteg lelkületét tárja fel.

Az Illyés család történetén keresztül, a gyermekkori élményekre alapozva mutatja be a pusztát. Az Illyés család az apa ági felmenők között csak juhászokat számlált, ami a pusztán igencsak tekintélyt jelentett, s az ügyes juhász így vagyont is gyűjtött. „Az anyai nagyanyám lángelme volt” – valja az író, s az összetartó erő tette lehetővé a család felemelkedését, s az unokának, Illyésnek a pusztai sorból való kilépését. Pedig a puszta öntörvényű vallása sok akadályt gördített a család elé. Szülei házassága szerelmi házasság volt, mégis a két család közti vallási ellentétek kovácsolták igazán össze; az már más okból történt, hogy később mégiscsak válással végződött.

A pusztai élet sajátos: kora hajnalban kezdődik az állatok etetésével. A csikósoknak és a juhászoknak kiváltságaik voltak, melyeket tisztelni kellett. A summások (idénymunkások) közös tálból ettek, a béresek elkülönülve, s megadva az ételnek járó tisztességet. Az esti etetés után a béresek hazamehettek.

A vasárnapi élet vidámabb volt a hétköznapinál. A déli etetés után a béresek beszélgettek, a lányok kiöltöztek, s citeraszó mellett énekeltek. Vígat sose daloltak, ajkukhoz csak a szomorú dal illett. A pihenésnek az ötórai etetés vetett véget, s újrakezdődött a megszokott pusztai robot. Itt minden és mindenki az állatok ellátása köré csoportosítható, hiszen a boldogulás, a megélhetés alapja az állattartás és a földművelés volt.

Az embertelenül nehéz munkát súlyosbította a cselédek kiszolgáltatottsága. Ők a gazda elvárásainak és jogainak voltak kíméletlenül kiszolgáltatva. A szitkokat a cselédek már közönnyel fogadták. Személyes kapcsolataikban nem volt helye a formaságoknak, hiszen állandóan együtt voltak. A káromkodások cifrázásában a puszták népe ritka képzelőerőt mutatott. A veszekedésre és verekedésre az élet szinte állandó alkalmat adott. Az asszonyok szerették gyermekeiket, mégis – talán az élet keserűsége folytán – nevelésükben megtalálható a szitkozódás és a verés eleme is. A férfiak is rendszeresen verték asszonyaikat, s egymás között is sokszor életre-halálra vívták harcaikat, legtöbbször semmitmondó dolgokért.

A pusztai ember lelkivilágát persze nemcsak a veszekedések, hanem a megbékélés, az ünnepek tisztelete is jellemezte. Szerettek ajándékozni. Szinte hagyománnyá vált a disznóölések alkalmával a kóstolók hordozása. Érdekes, hogy ezek a nagyon egyszerű emberek a megélhetésükért sok mindenre képesek voltak, öltek is, de természetesnek vették azt is, hogy egymást segítsék. Illyés a néprajzkutató alaposságával számol be a téli, majd a tavaszi ünnepek vigalmáról: milyen gazdag kultúrát adtak át nemzedékről nemzedékre az itt élők.

A puszta világához hozzátartozott a kegyetlen szegénység. Talán épp ezek a népi hiedelmek és szokások segítették át az itt élőket a nyomorúság keservein.

A családi életben a legfontosabb esemény a lakodalom volt. Annak olyannak kellett lenni, hogy „megemlegessék”. Ez volt a pusztaiak életében az első és az utolsó gondtalan ünnep. A párválasztást sokszor már gyermekkorban eldöntötték a szülők. Az elv: „föld a földdel házasodik” volt. A párkapcsolatok is nagyon korán kialakultak, hiszen a gyerekek – a szűkös lakáskörülmények következtében – már korán tisztában voltak az élet rejtelmeivel. Ennélfogva a párkapcsolatokban is sajátos értékrend alakult ki férfi és nő között. Különösen a pusztai lányok voltak kiszolgáltatva a gazdatiszt kívánságainak, így az erkölcs kérdését is prózai tárgyilagossággal ítélték meg.

A munka alól csak az iskolás évek alatt mentesült a cseléd. A kápolnával egybeépített intézményt mindenki rossz szemmel nézte: az uradalom azért, mert a költségeket neki kellett viselnie, a szülők pedig azért, mert az iskolába járásért a gyerek nem kapott napszámot. Olvasni szinte mindenki tudott, de az írás és számolás tudománya már „tudós” számba ment.

A pusztai ember keveset hallott a világ dolgairól. A földesúr, de még a gazdatiszt sem ereszkedett le hozzájuk. A híreket koldusok, summások, tudós emberek hozták.

A puszta emberét minden év október vége hozta izgalomba, ekkor derült ki, kit foglalkoztat továbbra is az uradalom. Akinek mennie kellett vagy menni akart, más munkaadó után nézett, vagy beköltözött a faluba.

Így kerültek az író anyai nagyszülei Cecére. A cselédségből keveseknek sikerült fölfelé kitörni. A cecei nagyanya erélyének köszönhetően, a gyermek Illyés Gyulát gimnáziumba íratták, megalapozva az írói pályát, melynek eredménye ez a mű is.

Illyés egész életpályáján vallotta a néptömegek – szűkebben az őt útra bocsátó pusztaiak, tágabban a nemzet – iránti elkötelezettségét a humanizmus eszméi alapján. Magyarország tragikus elmaradottságát látva a magyar társadalom radikális átalakítását tartotta céljának. 1945 előtt elsősorban a szociális gondok enyhítéséért küzdött, ’45 után a földosztást és az ország társadalmi berendezkedésének forradalmi átalakítását sürgette.

(Forrás: Varga Zsuzsanna: Házi dolgozatok könyve – A 20. század irodalmából 59-61. old. – Szerk.: Maczák Edit – ITEM Könyvkiadó)