2013. jan. 7.

Petőfi Sándor tájversei


Id. Markó Károly: Magyar alföldi táj gémeskúttal
 

 
I.
a)        Petőfi tájköltészetének jellemzői
b)        Témakörök
II.
a)        Az alföld
b)        A csárda romjai
c)         Szülőföldemen
d)        Kiskunság
e)        A puszta, télen
III.      Összegzés

A magyar költészetben sokan foglalkoznak a magyar táj, a szülőföld és az otthon leírásával, közülük mégis a legkiemelkedőbb, s e témának forradalmi újítója Petőfi Sándor. Lírájában a költői leírás bensőséges, s olyan közvetlen, mintha önmagáról beszélne. A tájfestés eszközeivel egyben sajátos személyes vallomásának is hangot ad. Tájábrázolása egyszerre romantikus és realista.

Tájköltészetével újat alakított, megteremtette az új tájeszményt: az Alföld tengersík vidékét mutatja be, verseinek témáit a családi életből, a magyar táj kimeríthetetlen sokszínűségéből merítette. Hangulatára az egyszerűség, szemléletére pedig a demokratizmus volt a jellemző. A hazai tájról és a szülőföldről szóló verseit többnyire a harmadik pályaszakaszában írta. Legkedvesebb tája az Alföld, amely mint lírai téma, az ő felfedezése. Ezekben a versekben megtalálhatók az otthon iránti érzései, a szabadság iránti vágya, és kiderül műveiből az is, hogy a nép életének alapos ismerője.

Petőfire jellemző, hogy a külvilágot, így a hazai táj szépségét, annak változatosságát, az otthon melegét, az emberekhez fűződő kapcsolatát egyszerűen ábrázolta. Alkotásaival jelentősen megújította költészetünket, é kiteljesítette a magyar romantikát. Mint minden témát, a tájköltészetet is más oldalról közelítette meg. Nála minden érzelmi, hangulati teltséget nyert: a naplemente vagy a vihar a pusztán, a délibábos ég, a kanyargó folyók, a sivár csárda, a falusi ember élete vagy a szülői házban eltöltött este.

Petőfi számára az otthont, a szabadságot „a Dunától / A Tiszáig nyúló róna” képe jelképezte. Ezt az érzést fogalmazta meg Az alföld című versében, amelyben „a tanyákon túl a puszta mélyén” rejtőző világot festi meg. A költő a távoli Kárpátoktól közelít a „Kis-Kunság” legelői felé, s a középpontba a tanyasi környezet kerül a csárdával, ahol mozgalmas képek mutatják be a pusztai ember életét a gulyával, a ménessel, a tanyával. Az első két versszakban egy ellentét fejezi ki a költő vallomását: „Mit nekem te zordon Kárpátoknak / Fenyvesekkel vadregényes tája!... Lenn az alföld tengersík vidékin / Ott vagyok honn, ott az én világom”. Ebből az ellentétből ered az a nagy gondolati utazás, amely feltárja a róna szépségeit. Ez a táj tele van értékkel és mozgalmassággal, s ez hűen igazolja a költő „szabadság”-motívum képét.

Petőfi, mint a tájleíró verseiben általában, így A csárda romjai című lírai versét is az alföldi puszta iránt érzett mély érzelmének kifejezésével kezdi. Leírása bensőséges, s olyan közvetlen, mintha önmagáról beszélne. A címből érezzük, hogy a költő egy lelki válság utáni kedvetlen hangulatban írta versét. A tájfestés eszközeivel tesz vallomást: „Puszta, puszta, te vagy a szabadság képe, / És, szabadság, te vagy lelkem istensége!” Metaforájában a puszta képe egyenlő a szabadság érzésének gondolatával, ami egyben lelkének tiszta sugárzását is jelképezi. A csárda romjai című versét is azzal kezdi: „Te vagy, oh szép alföld végtelen rónája, / Lelkem legkedvesebb mulatótanyája”. Petőfinél a róna képe az örömöt sugározza, azt a belső jó érzést, amin keresztül láthatjuk, hogy a költő hazájáért, a haza szabadságáért még életét is szívesen feláldozná.

A vers második szerkezeti részében a történelem felidézésével, a múlt és a jelen összehasonlításán keresztül keserű hangon mondja ki zárójelben, de annál nagyobb nyomatékkal: „(Szegény Magyarország, szegény édes honom, / Be sokféle bilincs volt már lábaidon!)” Sok minden elpusztult, de az isten háza, ha még romokban is, de megmaradt. Innen a vers címe, s itt hozza Petőfi a megoldást is: „Az Isten házából csárda! … és miért ne? / Ott léleknek: testnek szolgált itt enyhére.

A sokat szenvedett nép a költő képzeletében újra életre tud kelni: míg hosszú századokon át szenvedett, most a csárda falai között újra vigadni tud. Ezek az ellentétes képzetek teszik a verset mozgalmassá. Ebben a szerkezeti egységben az emlékező költő az egykor éltek személyiségén keresztül szemléli a tájat, a falak romjait, s a délibábos ég alatt elgondolkodik a mulandóságról. Keserűen gondol vissza arra, hogy a csárda lakói is már sírban vannak. „A csárda is vénült, vénült és roskadott”, de „Még áll s emelkedik az éghez kéménye, / Mint a haldoklónak utósó reménye”. Önmagát a sas képében ábrázolja, aki a végtelen magasságot, a szabadságot szimbolizálja.

A befejező képsor a költő lelkének bánatát, az elérhetetlen szerelem izzó lángját jeleníti meg, melyet szintén a tájfestés gyönyörű eszközeivel tesz szemléletessé: „Szeretője, aki epedve néz rája, / Délibáb, a puszták szép tündérleánya.”

Petőfi az Alföldön született. Apja és anyja emléke s gyermekkori élményei ehhez a vidékhez kötötték. 1848 júniusában írta a Szülőföldemen című versét, melyben születési helyére emlékezik vissza. A dajkájától gyermekként hallott dalt most is hallja, amely a strófák utolsó sora. Ez a refrén, „Cserebogár, sárga cserebogár!” meghatározza a vers hangulatát, egységes hangulati keretet, állandóságot és ritmust ad a költeménynek. Húsz esztendő telt el azóta, hogy elment e városból. Ez alatt az idő alatt sok keserűség és bánat érte, de azért voltak örömök is az életében, amelyet feleségétől kapott. Régi játszótársait hiányolja, akiknek társaságában talán el tudná felejteni, hogy már huszonöt éves. A „régi kedves” helyeket bejárva eszébe jut a sok szép emlék. Ismét gyermeknek érzi magát, de ennek a gyermekkori emléknek „az esteli harangszó” vet véget. A dajkája dalát hallja, de tudja, hogy már élete végéhez közeledik.

A Kiskunság című versében szintén születése helyéről ír. A szülőföldjéről elkerült kötő egész életében „vissza-visszavágyott” a Kiskunságra. Testileg a „nagyvárosi élet örökös zajában” él, de képzelete az alföldi rónán jár, s vándorlásában idő- és térbeli sorrendben írja le a pusztai körképet: a delelő gulyát, az apró állatvilágot, a vízparti madárvilágot, a délibáb horizontja alatti tanyákat és szántókat. A költő emlékezetében a templom és a szélmalmok maradtak meg a legjobban, amelyekről oly sok gyermekkori emlék jut eszébe. Versében a nyári puszta képeit idézi fel.

A puszta, télen című versében a tájnak az ősz által tönkretett képeit vonultatja fel. A téli alföldnek sajátos arculata van Petőfi tájköltészetében. Ebben a versben a leíró részek rovására a lírai elemek hangsúlyosak. 1848 januárjában írta. A címben szereplő puszta szó kettős jelentésű: főnévi értelemben a rónaságot jelenti, melléknévi értelemben pedig a sivárságot, kopárságot. A költő versében kihaltnak ábrázolja a tájat, de ez a puszta valójában nem kihalt, hanem erőt gyűjt a kikelethez. A téli világot negatív jellemzéssel jeleníti meg: a nyár képei sorakoznak tagadó alakban. A tél a teljes hiány világa. Az emberi tevékenység is lelassul. A versszerkezet hármas tagolású: kintről, a természetből jutunk el a puszta belső világáig és környezetéig, majd ismét a kinti látóhatár tárul elénk a képzelet révén. A költő a negatív leírással képzeletének sejtelmes játékát űzi a dermedtség világával, melyet az élettelenség jellemez. A tél jelképezi Petőfi költői világában a derűs emberi élet veszélyeztetettségét.

A reformkorban és az 1848-49-es szabadságharc alatt különösen fontossá vált a hazai táj, az otthon szeretete és tisztelete. A magyar romantikusok számára, Petőfi számára meg különösen, a hon egyenlővé vált a legszentebb vallással, amely egyaránt jelentette a bölcső és a sírt is.

(Forrás: Házi dolgozatok könyve – A romantika irodalmából 68-70. old. – Szerkesztette Maczák Edit - ITEM Könyvkiadó)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése