2013. jan. 13.

Vasy Géza: Tamási Áron (1897-1966): Ábel a rengetegben





Farkaslakán született, Erdélyben. Szülei szegény földművesek voltak. Székelyudvarhelyen érettségizett, majd az olasz frontra került, egy piavei támadás után kitüntették. A háború után a jogi kar hallgatója Kolozsvárott, ám miután a tanítás nyelve román lett, a kereskedelmi akadémiát végezte el. 1923 és 1926 között Amerikában élt és dolgozott.

Első elbeszélésével 1922-ben egy pályázatot nyert meg, első novellás-könyve, a Lélekindulás 1925-ben jelent meg Kolozsvárott. Hazatérve itt telepszik le, s a kibontakozó erdélyi magyar irodalmi élet központi alakja lesz, minden pozitív áramlattal és folyóirattal tartja a kapcsolatot. Egyre ismertebb író Magyarországon is, s az Ábel-trilógia első kötetével 1932-ben a legnagyobbak és legnépszerűbbek közé emelkedett. 1937-ben kulcsszerepet játszott a népfrontos szemléletű Vásárhelyi Találkozón, s kapcsolódott a népi írók mozgalmához is.

1944-ben véglegesen Budapestre költözött, s a következő évben az új parlament tiszteletből meghívott tagja lett. 1848 után néhány évre ő is félreszorult, ám 1954-ben már Kossuth-díjat kapott, s társadalmi szervezetek vezetőségébe is beválasztották. Szívbetegségben halt meg, s végakaratának megfelelően szülőfalujában temették el. Gáspár nevű öccse is írt egy önéletrajzi emlékezést (Vadon nőtt gyöngyvirág 1970).

Tamási Áron a székelység legjellegzetesebb és legnagyobb írója. Szülőföldjéről és a székely emberekről az az irodalmi kép él legtöbbünkben, amelyet ő mutat fel műveiben. E népcsoport addigi életének legnagyobb tragédiáját élte át, amikor Tamási Áron író lett, ezért is oly elszakíthatatlan a kapcsolat, oly erős a felmutatás vágya, oly múlhatatlan az életnek mint legfőbb értéknek a hangoztatása s beágyazása a megmaradás- és az otthonléttudatba. Az együttélést nemcsak kényszernek, hanem adottságnak is tekintette, s minden nemzet fiát egyenrangúnak. A pálya egy-egy szakaszán a szegények és a gazdagok osztályjellegű ellentéteinek megragadása sem volt idegen tőle, de nem osztályokban gondolkodott, hanem egy általános, humanista szemléletű demokratizmusban. Természetszeretete, panteisztikus istenhite arra ösztönözte, hogy műveinek gondolati alapjaként egyre inkább a testnek és a léleknek az emberi személyiségben megmutatkozó kettősségével foglalkozzon, hogy miként lehetne  harmóniát teremteni. Ez vezette el a valóságközeli, „realista” ábrázolás mellett a „misztikushoz” is. Szerepet játszott ebben a szülőföld inspiráló szellemisége, mítoszvilága is. Tamási Áron mindezt nem a regionalizmus szintjén ragadta meg: a székelység sorsában a magyarság és az emberiség gondjait és örömeit is felmutatja.

Elbeszélésben, regényben, drámában, publicisztikában egyaránt jelentőset alkotott, mégis mindmáig az elbeszélésben tartják a legnagyobbnak, s ott is a húszas-harmincas évek alkotásaival. Sokféle novellatípust teremtett, de mindben az átköltőiesítés és a stílus művészének mutatkozott. A tragikustól a humorosig, a leírótól a mítoszig, a naturalistától a meseszerűig, az anekdotikustól a balladáig terjed alkotó leleménye, s hősei hol mintha csak az útszélen beszélgetnének, hol meg mintha kész költők volnának. S a székely móka és furfang, a góbéság rendre sajátjuk.

A harmincas évek derekán kezdett el színpadi műveket írni (Énekes madár, 1934; Tündöklő Jeromos, 1936; Csalóka szivárvány, 1942; Ördögölő Józsiás, 1952 stb.). Mesei, költői és népi világot kívánt a színpadra varázsolni: a székely népmesék szellemét.

Regényeiben is sok a színvonalhullámzás. Az első, a Szűzmáriás királyfi (1928) a székely élet tragikumát kívánta felmutatni két nemzedék sorsában, romantikus és szimbolikus túlzásokkal. A Címeresek (1931) az erdélyi arisztokrácia bűnösségét próbája bizonyítani, kevés anyagismerettel, egyoldalúan. Az Ábel-trilógiával viszont önmagára és legbensőbb témájára talált. Későbbi művei közül kiemelendő a Jégtörő Mátyás (1936), amely a mitologikus világkép alapján a lélekvándorlás témáját regényesíti meg. A Szülőföldem remek hazai tudósítás (1939), a Bölcső és bagoly regényes önéletrajzi mű a kisgyermekkorról (1949, megjelent 1953-ban), a Hazai tükör (1953) a szabadságharc korában Erdélyben játszódó ifjúsági regény. Már a betegágyon diktálta a félbemaradt Vadrózsa ágá-t (1968), amelyben 1926 utáni életútját idézte fel.

Az Ábel-trilógia darabjai: Ábel a rengetegben (1932), Ábel az országban (1934), Ábel Amerikában (1934). Mint szinte minden trilógiában, itt is az első rész a legtökéletesebb. A mű Ábel sorsát kíséri végig, s így fejlődésregény, ugyanakkor pikareszk is. Ábel napjait az elemi létküzdelem, a megmaradásért való harc mozgatja, de az elemi kalandvágy is munkál benne, főként a második és a harmadik kötetben. Csavaros észjárású ember, s ez a legfőbb fegyvere a létharcban, a kiszolgáltatottságban. Naiv szemléletével ugyanakkor rá tud csodálkozni a világra, örülni a szépnek, s jó kedélyével ,humorérzékével és talpraesettségével a nehéz helyzeteken is úrrá lesz. Egyszerre hat rá a tisztességes munka morálja és az ügyeskedésé, s egyszerre kamasz és felnőtt ember. A létminimum szintjén él, de a létezés értelmét keresi. Megjárva a rengeteg, a város és Amerika stációit, visszatér a havasokra, hogy megvalósítsa az ismeretlen négertől hallott igazságot: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”

*



ÁBEL A RENGETEGBEN
(ismertető kivonat)

Abban a nevezetes ezerkilencszáz és huszadik évbe, vagyis egy esztendőre rá, hogy a románok kézhez vettek minket, székelyeket, az én életemben még külön is igen nagy fordulat állott bé. Akkor is Ábelnek hívtak engem, méghozzá Szakállasnak, s ott laktunk Csíkcsicsóban, abban a nagy káposztatermelő faluban, éppen az Olt vize mellett. Apám, akit Gergelynek neveztek, közbirtokossági erdőpásztor volt, s az ötvenet is elrúgta volt már, míg én a tizenötödik esztendőt töltöttem volt bé.

Kilencnapi távollét után, szeptember harmincadikán édesapám úgy jött haza, hogy egy nyulat is hozott, de kinn hagyta az udvaron, s úgy játszódott velem, én meg ővele, mintha én fogtam volna égi segedelemmel az állatot. Sütés közben mondta el, hogy elszerzett erdőpásztornak a bank erdejébe, a Hargitára.

Szüleim összekészítették a holmimat, s másnap reggel apámmal, egy kecske, egy macska s egy pár tyúk társaságában felmentünk a Borzosra, egy nagy havasi legelőre. Nemsokára megláttam a lukas, öregecske házat. Egy elgyöngülten nyöszörgő kutyát találtunk benne. El is neveztem Bolhának. Édesapám berendezkedett a házban, én meg vizet kerestem. Napnyugtakor édesapám hazaindult. Félni kezdtem, sírtam is, majd kortyolgatni kezdtem a pálinkásüvegből. Reggel a szeredai bankigazgató hangja ébresztett fel. Elmagyarázta a munkámat, majd körüljártuk az erődt, ami mind a banké volt.

Magamra maradva, a jövőre nézve azt határoztam, hogy a magam fejétől akarok ember lenni. S a célom nem lesz más, hanem először a kötelesség, aztán pedig az én gyarapodásom. Miképpen? Csak annyit szögeztem magam elé, hogy amiképpen az állatnak a körmeivel és a fogával kell harcolnia, azonképpen az embernek az eszével.

Megismerkedtem a környékkel. Két háborús sírt is találtam, s két puskát is sok lőszerrel meg egy nagy ládát tizenkét óriás vaskörtével. Nem tudtam, mi lehet az. Az egyik alá máglyát raktam. Biztonságos helyről vártunk, s csak a robbanás után futottunk vissza Bolhával, aki addigra már erőre kapott. Több fenyőfa volt tövestül kiszakadva, s az mind az enyém volt már, mert az igazgató nekem ígérte a vihar kiszaggatta fákat.

A banktól ágyat, asztalt, széket is kaptam egy szekeres ember, Dávid Pali bácsi által, aki nem akart üres szekérrel visszamenni, de fizetni sem. A fáért cserébe olvasmányokat kértem tőle. Hozott is, többször, főleg ponyvafüzeteket, mindig újabb szekér fát követelve. Én meg úgy a füzetekbe bolondultam, hogy rám virradt. Egyszer édesanyámat is kihozta az Isten, majd kijött édesapám. Épp akkor jött három puskás ember, szeredai vadászok. Egy hatalmas vaddisznót lőttek a kalauzolásommal.


Halottak napjára az időjárás is bánatosra változott. Sok fát árultam, és sokat olvastam és fáztam a széllelbélelt házban. Mert olyan a meleg is, mint a költöző madár, ősszel elmegy szépen Afrikába. Úgy volna jó, hogy az ember is utánamenjen, de hát a madárnak s a melegnek szárnya van, és szabadsága, az embernek pedig egyetlen szülőföldje és sok kötelessége.

Egy nap három szerzetes keresett fel Somlyóról. A páter-gvárdián, Furtunát és egy Márkus nevű kocsis barát. Fát jöttek nézni, s közben jól elbeszélgettünk. A magukkal hozott elemózsiából is megkínáltak, s a gvárdián a puska kezelésére is megtanított. Csak a könyveimre haragudott, mindet a tűzbe hányta, de megígérte, hogy küld helyettük jobbakat. Másnap Márkus hozott is egy csomót, de csupa istenes munkát. Márkust mókás kedvemmel se tudtam felderíteni. Hamar utat terveztem feléje, mint kedves testvérem felé, s miután megetettem,, elmesélte, hogy ő törvénytelen gyerek, annak is árva, s egy bőrüzemből menekült egy esztendeje a barátokhoz.

Egy román úr is érkezett, Fuszulán nevezetű, aki a katonaság számára kívánt vásárolni. Közben jöttek a barátok is egy igazoló levéllel, hogy a bankba már befizették a fa árát. Fuszulán ellopta ezt a levelet az asztalomról, meghamisította, s legközelebb azzal jött vásárolni. Én semmit sem sejtettem, de a bank igazgatója éppen aznap járt arra vadászni. Ő fedezte fel, hogy a levél nem igazi. Elfogta Fuszulánt, énvelem megkötöztette, s az autójával elvitte.


Másnap a bank pénztárosa érkezett meg egy szigorú román csendőrrel. Hargitai életemnek egy új szakasza kezdődött. A mogorva csendőrt azért küldték, mert előző nap Fuszulán megszökött az autóról, s közben a bankigazgató megsebesült. A pénztáros kölyöknek nevezett, s ezért úgy fizetem meg, hogy balzsamírt adtam neki a szeplői ellen, s azt kecskebogyóból készítettem el.

A csendőr, akit Surgyélánnak hívtak, nagydara, nagy étkű, durva ember volt. Belefeküdt az ágyamba is, s állandóan ételt követelt. Ételünk viszont alig volt. A kecske nem adott tejet, a tyúkokat meg a róka vitte el. Surgyélán elment vadászni, de csak egy hatalmas dögevő saskirályt hozott. Mire a csendőr sebeit kimostuk a pataknál, a sas feléledt, kivájta a kutya fél szemét, s megölte a macskát. Úgy kellett agyonlőni. A csendőr parancsára a sast megkopasztottam, majd megsütöttük., de bizony enni alig bírtuk a büdös és rágós húst. S bele is betegedtünk. Én napokig nyomtan az ágyat, még Surgyélán is megsajnált. Ételünk nem volt, a csendőr mégis vidám erőben tudott élni. Napjában eljárt, s ilyenkor rám zárta az ajtót. Nekem a nagy fa odvába, a puskám mellé eldugott hazaiból tartott még valameddig. A tarisznyát még a vadászat előtt hozta egy ember a hírrel, hogy édesanyám már négy hét óta erősen beteg, s apám ott őrködik az ágya mellett. Azt is üzente, hogy legyek kötelességtudó, a helyemen tartsak ki, akármi történjék. Betegségemben meg is álmodtam édesanyám szomorú halálát.

Egyre gyanúsabb lett nekem Surgyélán. Újesztendő másnapján egy idegen érkezett a ház elé, Surgyélánnal ismerősként pusmogott, majd együtt elmentek. Én azonban felismertem az idegen hangját: Fuszulán volt az! Elvitték a fából a fegyve4remet, s egy tisztáson felfedeztem a kecském csontvázát is. Az ólban csak a kitömött bundáját találtam beállítva. A kutyám már régebben eltűnt. Egy hazautazó amerikás magyar mentett meg, s adott ennivalót. S adott még egy kicsi zászlót is, hogy jól becsüljem meg, mert a szabadságot jelképezi. Kiválasztottam egy sudármagas fenyőfát, s oda feltűztem a zászlót. Lefelé jöttömben pedig levagdostam a fenyő ágait, nehogy felmehessen valaki, s onnét levegye a kicsi zászlót.


Néhány nap múlva mintha a nevemet kiáltotta volna valaki. Édesapám jött! Évődve beszélgettünk, s előadtam sanyarú történetemet Surgyélánnal. Evés után, két pohárba bort töltve mondta meg édesapám, amit sejtettem már, hogy meghalt az édesanyám.

Harmadnap visszajöttek Surgyélánék. Fuszulánnak azt mondtam, szándékosan hagytam szabadon a lábait, hogy meg tudjon szökni. Így nem bántott. Nagy evés-ivásba kezdtek. Édesapámat később alig tudtam lecsöndesíteni, mert részegen bosszút akart állni szenvedéseimért. Surgyélánékat az őket kereső csendőrök hírével tudtam elküldeni.

Apám nem akarta, hogy jelentést tegyek, ne avassuk a urak dolgába magunkat. Mégis lementünk a bankba. Az igazgató csendőrökkel robogott el, s hiába kértem, engem apámmal s bevásárolt holmival együtt otthagyott. Ez a világ a hűséget is csak ilyen semmibe vette. Ez a kicsi történet kinyitotta jól az eszemet. Szinte azt mondhatnám, hogy egyszerre kész emberré avatott, és megtanított arra, hogy a szegénységben levők igéit hirdessem. S januárra még fizetést is csak a felét kaptam, mert nincs fahordás.

Estefelé érkeztünk vissza a Hargitára. Az igazgatóék hamarosan távoztak, s csak erre vártak Surgyélánék, megérkeztek ismét. Nagyot ittunk, danolásztunk, hogy két napig sínylettük a nagy keresztelőt, de aztán mégis kinőttük, mint gyík a farkát.

Apám még február végén is ott volt. Nyírfa seprűt csináltunk, fuszulykakarókat faragtunk Én felkerekedte, s meglátogattam a somlyói barátokat. A gvárdián nagy szeretettel fogadott, bár a hírvivő zsenge barátot igencsak megijesztettem, amikor úgy mutatkoztam be, hogy engem a Káin testvérének hívnak, s a nevem másik fele ott nő az ő állán. Márkusnak a tüdejével volt komoly baj. Javaslatomra másnap fölhozták hozzám a Hargitára, a hegyi levegőre. Így éldegéltünk hármasban, míg március elején édesapám hazament a tavaszi munkák miatt. Egy este ismét megérkeztek lerongyolódva Surgyélánék. Márkus prédikált neki, a megtérést emlegetve, s hogy maradhat-e rossz mind az élete végéig az, aki édesanyától született. Reggel szó nélkül, lehajtott fejjel hagytak el minket.

Márkus egyre egészségesebbnek érezte magát. A ház előtt hóhalmokat épített, s azokat átugrálta. De öröme köhögésbe, vére ömlésébe, majd a hirtelen halálba váltott át. Övéiért mentem, s a páter-gvárdiánnal a nagy odvas fa alá temettük. A sírnál egyszerre Bolha bújt puhám a lábaimhoz. Én a barátokkal visszamentem Szeredára, s másnap a bankánál átadtam a szolgálatot, befejezve a pásztorságot. Megtudtam, hogy Surgyélán és Fuszulán a csendőrségnél maguktól jelentkeztek.

Otthon elbeszéltem apámnak az egész dolgot, s elmondtam, hogy valamerre városba megyünk, Bolhával ketten. Amíg apám a Hargitáról hazaköltöztette a holmimat, én elmentem az édesanyám sírjához, s ott a sírhant mellett megfogadtam, hogy a szegények és az elnyomottak zászlaját fogom hordozni, bármerre vezéreljen is az utam.

(Forrás: 66 híres magyar regény 354-360.  old. – Móra Könyvkiadó 1995.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése