(regényismertetés)
Gyulafehérváron született Klärmann Bernátnak. Kolozsváron élt és
alkotott mint Karácsony Benő, s végül Klärmann Bernátként halt meg egy
koncentrációs táborban. (Talán Auschwitzban, ahogy többen is tudni vélik.)
Azoknak a Cserépfalvi kiadásában 1947-ben megjelent Magyar mártír írók antológiájá-ban szereplő szerzőknek tragikus
sorsában osztozott, akik ízig-vérig magyar írók voltak mind nyelvükben, mind
gondolkodásukban, mind érzelmeikben, mégis zsidóként pusztultak el.
Karácsony Benő egyébként
sem tartozott a sors kegyeltjei közé. Romániai magyar íróként – csak az első
világháború után kezdett el publikálni – jóval kisebb figyelemben részesült a
korabeli Magyarországon, mint amekkorát érdemelt volna, s mint amekkorában a
vele rokon s azonos színvonalú magyarországi kollégák részesültek. Az erdélyi
kritikusok jobbára csak fanyalogtak, mert fanyar humorát, iróniáját
illetlennek, majdhogynem szentségtörésnek ítélték az adott helyzetben, vagyis
az elszakítottság reménytelenségében. A publikum egyébként nem sokat törődött
azzal, hogy Karácsony túl könnyűnek találtatott a kritikusi mérlegeken, és
lelkesen, sőt hálásan fogadta az ügyvéd író zamatos nyelven, élvezettel és
élvezetesen megírt regényeit. Persze ez a közönségsiker nemhogy kedvezően
befolyásolta volna a szigorú ítészek álláspontját, ellenkezőleg, még
fölényesebb hangot ütöttek meg.
„Nem azzal vétkeztem én, hogy népszerű vagyok (voltam?), nem, nem
vagyok!, mindennek ellenére, nem kívánatos emberként is? Vagy az lenne bennem
az ’olcsó’ (…) hogy szeretem ezt a büdös életet? Mindegy, most már mindegy,
csak megbocsáthatatlanul érdekel: magvas, pesszimista és olvashatatlan műveket
kellett volna írnom a kritika kedvéért? Ha így van, rosszul van. Nem vagyok
jós, de meg merném jósolni, hogy nincs messze az idő, midőn nem lesz bűn az
érthető szöveg és az élet szeretete. Ha csalódnám, felkötném magam (stílusosan:
ama fűzfára!)” – írta Osvát Kálmánnak, az egyetlennek a „komoly emberek” közül, aki igazán
méltányolta és értékelte írói kvalitásait, az egyetlennek, aki később
monográfiát szentelt volna Karácsony Benőnek, ha hirtelen jött halála nem
akadályozza meg ebben.
Karácsony Benő nem
sejthette, hogy ha a korábbi szempontok elvesztik is érvényüket (ahogy
megjósolta), jönnek majd helyükbe újak, amelyek alapján életműve megint csak
elmarasztalható. 1848 után mind Romániában, mind Magyarországon túlságosan
kispolgárinak minősült, sőt a legkeményebb ötvenes években, ha egyáltalán szót
vesztegettek ár, akkor közveszélyes cinikusnak bélyegezték. Bár 1956 után a
hazai kiadóknál már meg-megjelentek művei (sőt Romániában is), Karácsony
Benőnek az irodalomtörténet változatlanul adósa egy, őt a rágalmak alól
tisztázó, ideológiáktól mentes, alapos irodalmi szempontú elemzéssel, azoknak
az értékeknek a megmutatásával, amelyek mindig léteztek, ha nem is vettek róluk
tudomást.
Karácsony egy színművel,
úgynevezett polgári drámával indul (Válás
után, 1923), majd 1924-ben egy
novelláskötete jelenik meg Tavaszi balladák
címmel Marosvásárhelyt. Első regénye a Pjotruska
(1927). Főhőse az önéletrajzi ihletésű Balthazár György vidéki újságíró.
Érzékeny, jó szemű hírlapíró, aki a társadalmi igazságtalanságokat nemcsak
meglátja, de szóvá is teszi, s ezért számtalanszor meggyűlik a baja a kisváros
hatalmasságaival. Balthazár mégis révbe jut; befutott író lesz, és boldog házas
A második regény, az Új élet kapujában (1932) már
kesernyésebb hangvételű vagy inkább fanyarabb, mint a Pjotruska; Tunák Árpád
mint háborús rokkant, mint férj és mint mérnök, aki felkarolná a rászoruló
szegények lakásgondját, bizony kemény tapasztalatokra tesz szert. Mégsem adja
fel, hogy átjusson a napos oldalra.
A Napos oldal (1936) a legsikerültebb Karácsony-regény. Hőse, Felméri
Kázmér szobrász és életművész csak nagy kerülővel jut el az annyira vágyott
napos oldalra. Sokszor becsapja a látszat, s ameddig nem próbálja ki a rosszat,
nem mindig ismeri fel, hogy már jó helyen volna. Szerencsére derűje, humora,
egészséges életszemlélete jó iránytű, és elvezeti az igazi napos oldalra, a
természetbe.
A Napos oldal után Karácsony megint egy darabbal jelentkezik, ezúttal
egy vígjátékkal (A rút kiskacsa, 1937),
mert ő sem adja fel. Az 1940-ben
kiadott Utazás a szürke folyón című
regény főhőse, Sebestyén, a patikussegéd mintha tanult volna Balthazár, Tunák
és Felméri tapasztalataiból, s másképpen, másban, de mindenképp a természettel
eleve szoros kapcsolatban keresné a boldogulás útját. Az utolsó, 1946-ban, tehát már posztumusz
megjelent regényében, A megnyugvás
ösvényein címűben a falujába visszatért Felmérivel talákozunk, aki végül
megtalálja élete értelmét egyrészt a természettel kötött új kapcsolatában,
másrészt fia nevelésében.
Karácsony Benő – művei tanúsága
szerint – megrögzött moralista volt, de nem az idealisták, hanem a realisták
közül való, aki azért meg tudta őrizni toleranciáját, veleszületett
devianciáját, s ami egyedülálló: jól fejlett mizantrópiája ellenére – vagy inkább
mellett – derűjét, mi több, humorát is mindvégig megtartotta.