Legelső
gyűjtőink közül Dugonics András szekérrúdra hajolva jegyezgette
vásárokon a népi szólásokat; a mai fiatal nemzedék legkitűnőbb
népmesekutatója, Ortutay Gyula, a “Nyíri és Rétközi parasztmesék"
előszavában a sarokba állított petróleumlámpást említi, amelynek
fényénél nem egyszer rögzítette papírra a sötét parasztszobákban
felrebbenő történeteket.
Dallos Sándor, akinek most jelent meg a Dunántúli Legendáskönyve, nem ez a szekérrudak mellől figyelő, petróleumvilágnál dolgozó gyűjtőtípus. “Nem
ültem vonatra, nem vegyültem a nép közé, nem kérdeztem ki az öregeket
és nincs egyetlen szál helyszíni jegyzetem sem – írja könyve
bevezetésében. – Legendáim egytől egyig itt íródtak egy budapesti
lakásban... minden helyszíni szemle nélkül." Gyerekkori sejtjeiben
őrzi ezeket a kikívánkozó történeteket, az első eszmélés fényei és ízei
közt hordozta eddig őket magában, – “mert életemnek gyökéri részével
azok közé tartozom, arra a tájra és abba a lelki közösségbe, ahol ezek a
legendák születtek és éltek". Jókai és Benedek Elek hajoltak így,
nem is annyira a népmese, inkább az emlék forrása fölé; de Dallosnak
legigazabb elődje – a szándékban – talán mégis Arany László, akinek
éppen hetvenöt éve jelentek meg “Eredeti népmeséi", s akit Gyulai így jellemzett már: “...csak
emlékeit akarva elbeszélni, és úgy, ahogy hallotta, vagy máskor
elbeszélni szokta, önkénytelen a hűség és közvetlenség bélyegét kellett
nyomnia gyűjteményére".
Még Gyulai idejében, de főleg előtte, őszinte volt a szorongás, mely népi kultúránkért aggódva, kallódó, pusztuló, feledésbe süllyedő kincsekről szólott. Ezt a régi szorongást ájtatoskodó, meddő szemforgatással nem egyszer ma is hallhatjuk még (bár az ilyen reszketve aggódó kórusok sohasem tettek semmit nálunk, csak mindig sokat és bőven könnyeztek); pedig a helyzet közben lényegesen megváltozott.
Még Gyulai idejében, de főleg előtte, őszinte volt a szorongás, mely népi kultúránkért aggódva, kallódó, pusztuló, feledésbe süllyedő kincsekről szólott. Ezt a régi szorongást ájtatoskodó, meddő szemforgatással nem egyszer ma is hallhatjuk még (bár az ilyen reszketve aggódó kórusok sohasem tettek semmit nálunk, csak mindig sokat és bőven könnyeztek); pedig a helyzet közben lényegesen megváltozott.
Igaz,
hogy első mesegyűjteményeink, Majláth és Gaál gyűjtései, még németül
jelentek meg; igaz, hogy Kriza évekig nem talál kiadót és a “Vadrózsák"
folytatása végleg elakadt; de végül is megindult a Kisfaludy Társaság
nagy gyűjtőmunkája, mely egy vízválasztóra való anyagot hordott egybe;
sorra jelentek meg kisebb s nagyobb jelentőségű antológiák,
szakfolyóiratok születtek, elméleti irodalmunk támadt a semmiből. És ma
olyan értékeink vannak, mint Bartók, Kodály, vagy Lajtha, kik
hangjegyekbe fogták a forró, atonális élményt; vagy mint Buday György,
aki fametszetein sokszor megrendítő erővel idézi mindazt, amit a
mondákból, balladákból, mesékből már jól ismerünk: a racionálisnak
mondott magyar parasztság mély vallásos megragadottságát, misztikumba
menekülő szorongattatásait, mesevilága bukfencekben is tragédiákat
sejttető, különös ritmusát.