García Márquez művészete egy hosszú folyamat
betetőzése a latin-amerikai irodalomban. Már századunk harmincas éveiben voltak
olyan írói kísérletek, amelyek szerették volna megmutatni a földrész „csodás
valóságát”, azaz valamiképpen egybeötvözni az emberek tudatában élő
fantasztikus mítoszok és mesék világát a mindennapok sivár és sokszor kegyetlen
valóságával, hogy ezáltal híven mutassák meg a különböző kultúrák, civilizációk
és korok egymás mellett élését. A kubai Alejo Carpentier és a guatemalai Miguel
Ángel Asturias a Párizsban föllelt indián szent könyvek hatására már a
harmincas évek derekától fogva munkálkodott a latin-amerikai kontinens csodás
valóját megmutató mágikus realizmus megteremtésén; az ő munkásságukhoz
csatlakozott később sajátos onírikus világával a mexikói Juan Rulfo és az
őserdő mélyén megbúvó Macondo megteremtésével Gabriel García Márquez,
kiteljesítve és egyetemes érvényűvé emelve a különböző nemzetiségű írók
műveiből összeálló irányzatot.
A valóság és a fantasztikum egybeolvadásának
látomásos közegében nőtt föl García Márquez is. Egy interjújában elmondta, hogy
kilencéves kora óta nem történt vele semmi említésre méltó. Mozgalmas életének
ismeretében ez valamiféle írói túlzásnak is vélhető, ámde művészetének
mélyrétegeiben annyira ott kísért a nagyszülők házának levegője, hogy a
nagyanya babonáiból, szorongást ébresztő meséiből, a nagyapa hóbortjaiból és
Kolumbia történelméről, az országot a pusztulás szélére sodró polgárháborúról
szóló elbeszéléseiből ötvöződő érzelmi tapasztalást mégis meghatározónak kell
tekintetnünk a művészetében.
García Márquez tizenhét esztendős kora óta
írónak készült, de neve csak az 1954-ben, egy irodalmi pályázaton elnyert díj nyomán
válik szélesebb körben ismertté. Ebben az esztendőben küldi őt Európába az El
Excelsior c. lap, amelynek tudósítójaként Rómában, majd Párizsban él. Az
európai filmművészet iránti rajongását tükröző tudósításai mellett egymás után
írja kisregényeit: Söpredék (La
hojarasca, 1955; magyarul: Scholz László fordításában, 1975), Az ezredes úrnak nincs, aki írjon (El
colonel no tiene quien le escriba, 1959; magyarul: Hargitai György
fordításában, 1975), Baljós óra (La
mala hora, 1962; magyarul: Benczik Vilmos fordításában, 1975), amelyekben az
önkényuralom viszonyai között magányra kárhoztatott egyén és a diktatórikus
hatalom szembenállását mutatja meg egy egyre jobban körvonalazódó elképzelt
település, Macondo sajátos világában. A Baljós óra után öt esztendeig tartó
terméketlen időszak következik, majd az író szavai szerint a Mejico-városból
Acapulcóba tartó országúton váratlanul fölsejlik előtte a Száz év magány (Cien anos de soledad, 1967; magyarul: Székács Vera
fordításában, 1983) regényfolyama, olyan világosan, hogy szinte csak le kellett
írni.