Forrás: www.wikipedia.org
Az egri vár kertjében, a
Bebek-bástyán nyugszik – szemben a házzal, ahol élt; kedves városában, ahová
oly sok minden kötötte – Gárdonyi Géza, az „egri remete”. Életében ő is
„láthatatlan ember” volt, afféle „kövek alatt nőtt fű” – ahogy egy helyütt
mondja: elzárkózott az intim szféráit zavaró tekintetek, külső hatások elől.
Édesapja Ziegler Sándor
gépész, az 1848-49-es honvédelem fegyvergyárosa. Előbb a sárospataki
kollégiumban „pácolták a fejét” a tanár urak, majd Pesten s végül 1878-tól az
egri líceumban. Évekig néptanítóskodik, majd egy sor lapot szerkeszt,
komolyakat is, humorosakat is (Garabonciás Diák, Tanítóbarát, Szögedi paprika,
Magyar Hírlap). 1897 nyarán vonul vissza a közéleti, politikai szereplések
színpadáról s az irodalmi közéletből: édesanyjával Egerben telepedik le. Vágyik
a „lélek titkos rejtelmeibe”. Élete vége felé titkosírással naplót vezet,
spiritiszta szeánszokra jár. A nőkhöz való viszonyát, a róluk alkotott nem
éppen hízelgő véleményét meghatározza szerencsétlen házassága, majd reménytelen
szerelme Feszty Margit iránt.
Életében és művészetében
sok az ellentmondás, kettősség: világmegváltó szándék és küzdelem a
létfenntartásért; a műveletlen paraszt gúnyolása és meleg szeretet a falusi
emberek iránt; könnyed humor és komoly, világjobbító gondolatok;
egyházellenesség és lojalitás a papság mellett; hajlam a remeteségre és
nyugtalan vándormadárlélek. „Mindene megvolt ahhoz, hogy Jókai örökébe lépjen.
Volt bőven termő tolla, sok-sok meséje, történelmi képzelőereje, szorgalma és
népszeretete, csak épp az anyagi, családi rendezettség hiányzott, s ez szinte
megbénította munkakedvét” – írja Mezei József.
Igen termékeny író,
kinek életében a kudarcokat szép elismerések enyhítik: a Petőfi Társaság, a
Magyar Tudományos Akadémia tagsága.
Első munkáin az a sok
keserűség és megaláztatás érződik, melyet az egyházi és világi hatalmasságok
közt vergődő fiatal tanítónak kell elszenvednie (A lámpás, 1894). Ez később
bölcs humorrá szelídül írásaiban. Mint a paraszti élet ábrázolója tűnik föl.
Példátlanul nagy sikert arat Göre Gábor-könyveivel, e mulattató, humoros
parasztkarikatúrákkal. Majd meglelve a neki leginkább megfelelő műfajt, a
paraszti idillt, erős lendülettel emelkedett legnagyobb íróink közé. Rousseau-i
szemüvegen át szemlélve az egyszerű észjárású, erkölcsű embereket, nagy
melegséggel, őszinte szeretettel festi a falu életét apró rajzok, lírai
riportok formájában, jellegzetes írói modorban, tiszta, tömör stílusban (Az én falum, 1898). Színdarabjai
közül A bor (1901) érdemel említést, melynek nagy sikerét az magyarázza, hogy a
halottnak hitt népszínmű feltámasztását látták benne, megszabadítva a műfajt
konvencióitól.
Társadalmi regényeibe
elsősorban egyéni életének mély válságát viszi át: a szerelmi szenvedély
mindent elsöprő erejét festi, mely a nőből árad, s romlásba viszi a férfit. „A
nők az állati lét fenntartói a Földön” – mondja egy helyütt. Utolsó,
befejezetlenül maradt műve a Biri, melyet fő művének tartott.
Legismertebbek talán
mégis történelmi regényei, melyeket Egerben írt Ő maga az Egri csillagok-at a legjobb, A
láthatatlan ember-t a legkedvesebb, az Isten
rabjai-t a legszebb regényének tartotta.
ezekben főleg azt boncolgatja, hogyan alakul, változik a visszahúzódó, passzív
ember a történelmi események sodrában. Mindhárom regényben alsóbb társadalmi
osztályból származó férfi szerelmét rajzolja az elérhetetlen magasban álló nő
iránt.
Az isten rabjai (1908) Szerb Antal szerint „a legjobb magyar történelmi
regény”. „A legegységesebb Gárdonyi-regény – véli Lipp Tamás -, melyben
történelmi tény és az írói szándék jól össze van gyúrva.” A regény tökéletesen
adja vissza a keresztény középkor hangulatát a Szent Margit-legenda keretében.
Az író alapos egyháztörténeti és a Margit-legendára vonatkozó irodalomtörténeti
előtanulmányokat végez, helyszínrajzot készít a margitszigeti kolostorról.
A regényben a történelem
nem külsőségeiben, hanem szellemében jelenik meg. „Szereplőire a kor hangulata
felhőként borul, s ők nem emelkednek ki belőle.”
A tulajdonképpeni
történet soványka, de a korkép s az emberek, érzelmek rajza érdekes, zamatos.
Tulajdonképpen életképek, hangulatok, elmefuttatások füzére. A korabeli kritika
is kiemeli a regény művészi erényeit: „tiszta, finom csipkeszerűségét, igazi
poézisát”. Az író Jancsi fráter bőrébe bújva fejti ki nézeteit Istenről,
vallásról, életről – s a nőkről is. Jancsi a kolostori nyugalomban nem békét
talál, csak szánandó rabokat. A kinti életben a szenvedélyek, a pénz rabjai
élnek, a kolostorban Isten rabjai. Érthető, hogy az egyház nem fogadta
egyértelmű lelkesedéssel – különösen eleinte – a regényt. Tény, hogy igen
különös vallási felfogás lengi be, a lélekvándorlás hiedelme is elő-előbukkan.
„Az én vallásom határtalan” – vallja Gárdonyi. Isten bennünk lakozik, kölcsönös
szeretetben.
**
ISTEN RABJAI
A
tatárjárás okozta sebeiből ocsúdó Magyarországon vagyunk, a fejérvári prépost
kertészének portáján, aki egy baleset következtében eltávozott az
árnyékvilágból. A prépost, aki jobbára Budán él Béla királynál, a Nyulak
szigetére küldi az özvegyet az elárvult tizenkét éves Jancsi gyerekkel. „A
király klastromot építtet ottan, apácaklastromot. Annak a kertjét te fogod
megművelni, beültetni. Mikorra beköltöznek az apácák, minden zöldüljön benne” –
üzeni. „Jancsi azon éjjel keveset aludt. Sohasem járt Budán. Csak a meséből
hallotta, hogy ott lakik a király. Némelyik mese arról is szólt, hogy a
parasztfiú hogyan barátkozik össze a királykisasszonnyal.”
Négyszögre
szabott, téres-tágas új épület a klastrom – templommal, magas kőfallal, nagy
udvarral -, ahová Lukács úr, a prépost deákja vezeti őket. Itt kell a
Veszprémből jött apácák érkezésére veteményest és virágoskertet létesíteniük. A
király is meglátogatja az építkezést a tizenhárom éves kis királyfival, Istvánnal.
Rendelkezik, sietteti a munkákat, mert hamarosan a csehek ellen kell hadba
indulnia. Jancsi gyerek kíváncsian bámulja a sosem látott mesterembereket,
kedvtelve lábatlankodik itt is, ott is. Elemel egy darab máriaüveget, s elrejti
a Duna medrében. Elindul, hogy megszemlélje a király várát, mely ideiglenesen
szintén a szigeten áll. Váratlanul István királyfival találja szembe magát, aki
– legnagyobb megdöbbenésére – makrancoskodó lovát mérgében tőrével leszúrja,
kutyáját durván oldalba rúgja.
Májusra
kész a Szent Domonkos-rendi klastrom. Jancsi az udvari és papi méltóságok
sarkában járva ismerkedik a folyosókkal, termekkel, mindenféle rendeltetésű
helyiségekkel. Különleges gonddal építették és rendezték be a rendházat, hiszen
itt fog apácáskodni Margit, a királykisasszony is. Jancsi nagy várakozással
tekint a királykisasszony érkezése elél, gyakran álmodik vele.
Felvirrad
a nagy nap, a kolostor avatása. Tódul az ünnepi díszbe öltözött nép a Duna
mindkét partjáról – papok, urak, szolgák, minden rendű-rangú emberek. A
szemfüles Jancsi jóvoltából mindenről pontosan értesülhetünk, oda is bekukkant,
ahová még a király se.
Míg
az érsek beszenteli a templomot, a konyhán készül a pompás, ínycsiklandozó
illatú ünnepi ebéd. Jancsi anyja is ott segédkezik. A fiú összebarátkozik egy
hozzá hasonló korú, komoly szemű, lányos képű, szőke legénykével, Bálinttal,
akinek jóvoltából belekóstol a kuktamesterségbe: segít forgatni a nyársa fűzött
borjút.
Végre
megérkeznek Veszprémből az apácák s velük egy tejszínarcú, fekete szemű
leányka, a királylány, „akit Istennek fehér bárányaként szentelt a felséges
királyi pár, hogy elvonja Isten e sokat szenvedett hazáról a pusztító kegyetlen
tatárt.” Jancsi boldog, mert sikerül a
lányka közelébe kerülnie: fülig pirosan vizet merít a kútból a szomjazónak, s
tenyerén nyújtja felé a poharat. De lelkesedése hamar lelohad: kiteszik a
szűrét, mert a regula tiltja, hogy a klastromban férfinép maradjon. A barátok
házában talál menedéket s János testvér személyében pártfogót. Másnap sikerül
belopóznia anyjához a tejet vivő asszonyokkal. Megtudja „… azt végezték felőle,
hogy a szerzet fogadja a szárnya alá”. Domonkos barát lesz, anyja pedig laikus
testvér, másodrendű apáca. Csak ilyen címen maradhatnak a kolostor falai
között. Jancsi örül, hiszen tudja, hogy „… kiváltságos pálya a szerzeti. A
barátok Isten választottjai. Vámot, révpénzt, fuvart nem fizetnek. Hajlékuk
minden ház… asztaluk minden asztal. Isten népe ők a földi világban.”
A
fiút János barát viszi el a budai rendházba, ahol bemutatja a priornak. Jancsit
furcsa benyomások érik: a barátok se mind tudnak olvasni; épp a főapát – a prior
– a legrongyosabb; bűn húst enni, tükörbe nézni; a prior előtt csak elsütött
szemmel szabad állni; minden cellában korbács függ a falon… De aztán
megnyugszik, mert kellemes környezet, barátságos tekintetek, jó illatok veszik
körül. Gondoskodnak róla, felöltöztetik; a nálánál alig idősebb Jakab fráter
kézen fogja, s megismerteti a többiekkel, Márton mester pedig legfőbb
kötelességeivel. Találkozik a híres Julián baráttal, aki a hírt hozta a
tatárokról. Áhítattal hallgatja, mikor a „nagy útról”, az ázsiai magyarokról
mesél. Nehezen tanulja a regulát, de sok szeretetet tapasztal az idősebbek
részéről. „Mindez tetszett volna is neki, csak az ostorozás magyarázatára vált
olyanná az arca, mintha citromcseppeket kellene tartogatnia a szájában. – Ne félj
attól – biztatta Jakab. – Igaz, hogy fáj, de olyan az a léleknek, mint a
testnek a fürdő. Megéledsz, mint a virág az öntözés után.”
Kéthetente
vasárnaponként meglátogathatja édesanyját a szigeten. Szegény asszony nehezen
törődik bele, hogy még meg se csókolhatja fiát, csak a beszélő rácsán keresztül
pisloghat rá búsan. Csak néha juthat beljebb a kis barát, s ha olyankor még
Margitot is megpillantja, öröme még teljesebb lesz.
Nyolc
évet ugrunk az időben. Jancsi fráter már húszesztendős. Időközben minden
domonkos kolostorban töltött egy esztendőt, ez a szokás a novíciusok esetében.
Úton a sziget felé, Rudolffal, az orvosbaráttal betérnek egy nemesúr, Bajcsy
vitéz házába. Vacsora közben szóba kerül a politika: a magyarok és csehek
közötti békekötés, melyek zálogaként Ottokár cseh király felajánlja lányát Béla
hercegnek, Béla király pedig a magyar hercegkisasszonyt Ottokárnak. Fontos a
béke, hiszen a tatár még mindig fenyegeti az országot. Egy kupa bor mellett az elmúlt
évtizedek harcai is felemlítődnek tatárok, velenceiek, muszkák, csehek ellen; a
szentföldi, lengyelországi, ausztriai háborúk. A gazda csillogó szemmel
dicsekszik mesébe illő hőstetteivel. Rudolf fráter azt ajánlja a hetvenkedő
úrnak, mérje össze erejét az ugyancsak markos Jancsi fráterrel, Bacsy
magabiztosan ígéri meg, ha a fiú legyűri, választhat magának meg társának
egy-egy lovat a méneséből. Ám Rudolf inkább egy díszes aranykelyhet jelöl meg
díjul, melyet Bajcsy egy cseh templomból rabolt el. Jancsi könnyedén győzi le a
vitézt, aki röstelkedve, de elismeri verségét. Sajnálkozik, hogy „ilyen jó
erejű ifjú csuhába bújuk”. Szívesen fiává fogadná, ellátná fegyverrel, lóval.
Jancsit meglegyinti a világi élet, a vitézi tettek és egy fehér arcú, szép leány
– Margit? – utáni vágy.
Volt
ideje a gondolkodásra, csak másnapra érik el úticéljukat, a szigeti klastromot.
Büszkén nyújtja át a priornak a kelyhet, amit nyert: „Valamit végre én is
adhatok a szerzetnek” – gondolja. Végre újra láthatja anyját, s Margitról is
hall egyet-mást: hogy elöl jár az alázatban, böjtben, vezeklőövet hord, a
legalantasabb munkákat vállalja magára. „A nemesek leányai henyélnek és
vinyároznak, a király lánya, pedig dolgozik, mint valami szolgáló!” –méltatlankodik
Marcellusz, Margit gyóntatója.
Jancsi
új imádságokat is hozott magával útjáról. Margit megkéri, írja le számára Szent
Ferenc imádságát. Jancsi kétségbeesetten veszi észre, hogy épp ezt felejtette
Győrben. Mit tehet? Ír maga egyet. A fiút erősen foglalkoztatja a gondolat:
miért lesz valaki pap. Ábris frátert kérdezi, miért állt be a szerzetbe, és
miért szökött meg egy ízben mégis onnan. Ábris elmeséli, hogyan csömörlött meg
a világi élettől fiatalon, és hogyan „próbálta meg az ördög” egy kék szemű
fiatalasszony képében, akinek a kedvéért levetette a csuhát. El is vette
feleségül, de amikor halott gyermekük született, ezt ő Isten haragjának vélte,
és visszatért a klastromba. Mindketten meggyónják a beszélgetést, és igen keservesen
vezekelnek érte. Jancsi, aki még azt is elismerte nyilvánosan, hogy gyakran
gondol egy apácára, száz korbácsütést kap büntetésül.
Ottokár,
a cseh király Budára érkezik. Ellátogat a klastromba is, Margit látására. Jancsit
az a megtiszteltetés éri, hogy Marcellusszal ő is jelen lehet. Megdöbben,
amikor megtudja a látogatás okát: a béke megpecsételésére Ottokár Margitot
akarja elvenni feleségül. Marcelluszt bízza meg a király azzal, hogy lányát
rábeszélje a házasságra. Margit azonban megmarad eredeti elhatározása mellett: „Nekem
minden földi királynál kedvesebb az én tövissel koronázott királyom.” Hiába
próbálja a király és a királyné is jobb belátásra bírni, nem használ se
könyörgés, se fenyegetés. Végső elkeseredésében Margit azzal áll elő, ha nem
hagyják békében, ő megcsonkítja magát. Azt kéri: „Adjátok rám a végső
szentelést, a fekete kendőt. Hogy ne háborgassanak engem többé soha.” Béla
király úgy oldja meg a gordiuszi csomót, hogy felajánlja Ottokárnak lengyelországi
unokája, a szép Kunigunda kezét. „Meg is történt az esküvő Pozsonyban. Margit
tehát békén maradt. De a királyi család meghidegült iránta.” Feléje se néznek a
klastromnak, megszűnnek a rendszeres adományok. Ennek következményeképpen
megvonják Margittól odabenn a kiváltságokat: lepedőt, vánkost, inget,
ezüsttányért, -poharat. Ridegség, ellenségesség veszi körül. Bár később, szülei
megbékélése után visszakapja ezeket, már nem akar többé élni velük. Megelégszik
az óntányérral, ónpohárral, vaskéssel, hál puszta szalmazsákon, durva
szalmapárnán, takarózik hitvány szőrcsutakkal. A királyi pár beleegyezik végre,
hogy Margitot beszenteljék. 1262-ben nagy pompával végbemegy a szertartás.
Béla
király idősebbik fia fellázad, mert hiába koronázott király, a Morva mezei
csata óta, ahol elvesztették Stájerországot, nincs országa többé. Követeli
apjától, ossza meg vele hatalmát.
Szikárdusz
atya, a prior a szokásos havi cellavizit közben furcsa iratcsomót talál Jancsi
fráter írásával, egy szép lányhoz – egy apácához – írott sóvárgó gondolatok
fűzérét. Vizsgálat indul: kihez írta a bűnös sorokat, elküldte-e a másolatot,
érkezett-e rá válasz? Az apácakolostorban is érdeklődnek, s ott előkerül az
imádság, amit egyszer Margitnak írt. Jancsi bevallja tettét, de hogy kihez írta
a vágyakozó sorokat, arról hallgat. Kemény büntetést kap, de nem ez bántja. Nem
érti, miért bűn az, ha valaki leírja álmai foszlányait. Szomorú azért is, mert
megtudja, hogy épp Jakab fráter árulta el, akit a legközelebb érzett magához. „Olyat
tettél ellenem, amit bárkitől inkább vártam volna, hogysem tőled! Álnokság az,
amit cselekedtél” – panaszolja. Büntetésül el kell hagynia a kolostort,
Marcelusszal járja az országot.
1265-öt
írunk. Harmadik esztendeje rója Jancsi Marcelusszal az utakat. Esztergomba érve
nagy sokadalom közepén találják magukat. Bár egy véres csata után megbékélt
Béla király fiával, és átengedte neki a vármegyék egy részét, elmérgesedett a
régi viszály: Béla király ismét fegyverkezni kényszerül a fia, István ellen. A
zsibongó készülődők között ismerősökbe botlanak: ott hangoskodik Bajcsy vitéz,
s vidáman iddogál fia és sógora társaságában a nemrég ismét „kiugrott” Ábris.
Híre
jön, hogy Béla elvesztette a csatát. Szomorú ütközet volt: magyar a magyar
irtotta. Végül Margit békíti össze az apát a fiúval. De a királyné s nagyobbik
lánya, Anna sosem bocsát meg Istvánnak.
Jancsit
visszafogadják a szigeti klastromba kertésznek. Jakab testvéri örvendezéssel
borul a nyakába. Úgy adódik, hogy bemehet az apácákhoz, láthatja anyját – és Margitot.
Jancsi „alig ismert reá. A holdvilág-méla szépség helyett egy összevon t
szemöldökű, sovány, sárga arcú kis apáca vánszorgott előtte.” Megdobban a
szíve, Mert Margit megismeri, de elszorul a szíve, hogy így kell látnia őt. A
királylány agyondolgozza és agyonimádkozza magát.
A
hosszú távollét után Jancsi ismét paradicsommá varázsolja az elgazosodott
kertet. Messze földről csodájára járnak a kertész fráterek. A gyermekkorában
elcsent máriaüveggel a kerti kamrát melegházzá alakítja, hogy télen is
virágozzanak a liliomok. Rájön a rózsaolaj készítésének titkára. Elhatározza,
hogy Margit számára tégelybe gyűjti.
Unokája
védelmében Béla király még egyszer utoljára fegyvert fog. A szerbek ellen
fényes győzelmet arat. Bölcsen maga mellé állítja Urosz királyt.
Jancsi
gondolatai azon járnak: mi lett volna belőle, ha nem lép a szerzetbe, talán
boldogabb lett volna „odakinn”. És épp ekkor becsenget Ábris, volt
szerzetestársa. Meghalt a fia, szeretne ismét visszatérni a szerzetbe. Bünteti
az Isten, mert az asszonyra hallgatott. Margit egyre jobban távolodik az e
világi élettől. „A szeretet mértéke a szenvedés” – vallja. Híre jár, hogy
csodatévő: fény árad a testéből, imádsággal gyógyítja a betegeket, képes vizet
fakasztani. Többekkel együtt Jancsit is kigyógyítja bajából.
Gyötrelmes
gyász éri a királyt: meghal kedvesebbik fia, Béla. 1270-ben követi a sírba
gyermekét. Pár hónap múlva utánuk megy a királyné is. Épp mikor már Jancsi
büszkeségei, a liliomok a januári tél ellenére bimbózni kezdenek a kerti házikóban,
megbetegszik a királykisasszony. Tragikus gyorsasággal, nyolc nap alatt sírba
hajlik.
Jancsi
keserű könnyekkel siratja el. Amikor látomásaiban megjelenik előtte liliommal a
kezében, bemegy a kerti házba, és mind levágja a liliomokat. Behinti őket a
rózsaolajjal, viszi a ravatalhoz, s Margit kezébe teszi: „Neked neveltem. Téged
illet, Isten lilioma!” – S ahogy lehajolt, ajkát gyöngéden rányomta a halott
hideg kis kezére.”
SZATHMÁRY
ÉVA
Forrás: 66
híres magyar regény 3. kiadás 121-131. old. – Móra Könyvkiadó 1995.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése