2016. jan. 15.

Orbán Ottó: Arany Jánoshoz





Ég a sugaraktól sebhelyes föld arca,
elült az avantgard zajos kofa-harca.
„Századvég”, gondolja az értelmiségi,
„bár a szép remények nótája a régi.”
Mi hát a költészet, mesterek közt mester,
zúgó csillagok közt a lassan-a-testtel;
mire illik rá még ugyanúgy a mérték,
ahogy azt a régi mesterek kimérték,
hogyha egyszer nincs is vagy nem úgy van isten,
hogy emberi mérték szerint is segítsen?
Vagy épp ez a versben rejtőzködő lényeg,
amivel nem bírnak sem érvek, sem tények,
mert mindent magához hasonlónak képzel,
hámozzon bár híg űrt távcsővel és ésszel:
az a sejtjeinkbe örökített program,
mely a váltólázas gyönyörben is ott van,
és ott minden percben, ott a szenvedésben;
abban, hogy nem hajtom meg neki a térdem,
s hogyha meg is hajtom ellenkezve végül,
valami belőlem még akkor se békül?
Ez a buzgó téboly? Ez az oktalan dac?
Megfontolt Nagymester, te is csak rá hallgatsz.
Mert hiába minden bukás, gombafelhő,
minden kérdésével egy választ is fellő,
s amíg mi vergődünk, kell, hogy legyen ő is,
és hinnünk kell benne, hisz bennük csak ő hisz –
a remény furfangja: „Nincs is olyan nagy vész.”
És üres markunkban csillog az aranypénz.

 Forrás: Látó  19. évf. 12. sz. (2008. december)


Harsányi István: Tompa-reliquiák a sárospataki könyvtárból





A sárospataki főiskola könyvtárában 1911 óta Tompának jelentékeny számú reliquiáját (leveleit, az “Olajág” kéziratának első 8 levelét, hozzá írott leveleket) őrizzük. Ezek legnagyobb része már ki van adva (Ir. Közl. 1913. évf.). Csak az újabb gyarapodásból való alábbi két költeménye s a szalánci vár emlékkönyvében levő sorai kiadatlanok. A két költemény nem Tompa hagyatékából került napfényre. Tudott dolog ugyanis, hogy kéziratban, Lévay József határozott tudomása szerint nem maradt kiadatlan költeménye Tompának (Kéki L.: T. M. művei. I. k. 39. l.). Itt közöt versei jó barátai és tisztelői révén menekültek meg az elkallódástól.

I.
Kincskeresőknek

Mellyet kerestek, a kincs
Csikorgó zár alatt van;
Vérfű a kulcs, előtte
Zár és lakat lepattan;
S melly a kincs átkos őre
A sárkány veszve tőle.

S hol a vidék?
És mere a a (így!) boldog mező?
A mellynek illy
Bilincs törő virága nő?
Az a harczoknak mezeje,
Piros virága győzelem;
Bilincset tör, lánczot szakaszt
De véres harmattal terem.

Kincskeresők kincskeresők!
Csak vérfüvet szerezzetek!
Bilincset tör, lánczot szakaszt…
Harmatjáról ösmerni meg!

Jegyzet. Ez a költemény Tompa saját kezű, jól ismert írásával egy negyedrét alakú kék papirosra van írva. Rajta sem a költő névaláírása, sem az íratás idejét jelző évszám nem olvasható. Íratásának idejét, tartalmából teljes bizonyossággal meg lehet állapítani. Ezt a szép költeményt Tompa szerintünk az 1848-49-iki szabadságharc idején írta. nem egyéb ez, mint buzdítás, lelkesítés a szabadságharcra. A költemény tartalma mindent megmagyaráz. A kincs, melyet a kincskeresők kutatnak: a szabadság; a kincskeresők; a szabadságharc lelkes bajnokai, vezetői. A keresett kincs (a szabadság) zár, lakat és láncbilincs alatt van. Hogy a keresők hozzáférhessenek, le kell törniök, szét kell zúzniok a zárat, a lakatot, a láncbilincset. Ezek széttörése pedig csupán csak a vérfűvel lehetséges, amely a harcok mezején terem. Ezt kell hát megszerezniök a kincskeresőknek, vagyis életükkel, vérükkel kell áldozniok, hogy a zárral, lakattal elzárt és sárkánytól őrzött drága kincset: a szabadságot megtalálják. (A vérfű, melynek melynek “závárnyitó hatalma” van, szerepel Tompának “A kincskereső” c. költői elbeszélésében is. V. ö. Ethnographia 1915, 90. l.) Hogy ez a költemény a kéziratban maradt s a költő névaláírása nélkül forgott jó barátai és ismerősei között közkézen, az egészen természetes és könnyen érthető. Ha íratása idején nyomtatásban megjelenik: szerzője bizonyosan börtönbe jut. Ezért járt kézről kézre névaláírása nélkül. A jó barátok és jó ismerősök azonban tudták, hogy Tompa írta. Tartalmából, hangulatából az is megállapítható, hogy a szabadságharc első felében íratott. E becses kéziratot Dusza Lajos zádorfalvai református lelkész ajándékozta 1914-ben a sárospataki főiskolának.

II.
Névnapi üdvözlet
(Japponaeum 1840. sz.)

Mi az, mi a kebelben megfeszült
Szívhúrokat hangokra költi fel?
Hogy annak érzetét e szűk lapon
Egy pár szerény sorokban zengje el.

A tisztelet, mely benne él; de ez
Feléd pompás köntösben nem repül,
Egy kis virágcsomót, csak egyszerűt
Nyujt ez neked hő tisztelet jelül!

Ez hát csak árnya a valódinak,
Csak gyenge sugar a tűzpont helyett
A sok virág között csak egyszerű
Csak fejlődő bimbó e tisztelet.

Csak egyszerű, de annál láthatóbb
Sok szódagály közé nem búvik el,
Csak azt mutatja fel lepletlenül
Mit érez – mely őt szülé – e kebel.

Nem rakja ez rád a nevetséges
Áldásözönnek tulzó halmazát,
Nem hordja össze a fold porszemét
A róna füvét ‘s az ég csillagát,

A pátriarchák legvénebbikének
Neked nem kívánja életkorát,
Cylon ‘s Peru vakító kincseit
A hír ‘s dicsőség szédítő fokát,

**
Csak azt óhajtja ez, hogy élj sokat
És boldogul, mint sajtban a kukac
‘S e földi jókból annyi részt vegyél,
Mint ősszel a csermakból a malac.

Az isten adja, hogy te engemet
Gyakorta láss, - ered tapintani
Jusson nekem, - ha behunyád szemed
Penészes erszényed kibontani.

Kísérjen a szerencse mint szökött
Huszárt szokás a Stockhaus felé,
Vezessen a boldogság – mint olasz
Láncolt mackóját az utcán elé.

Élj boldogul, míg úgy megvénhedél
Hogy orrod a térdedbe ütközik
‘S elől fejed kettős ablakának
Világa végképpen elköltözik.

Legyél nyájadnak hű kolomposa
E földi lét kopár ugarjain
Míg egy tőlünk óhajtva várt napon
Szól a halál “Descende vén Kain!”
Mich. pant de Tompa.

Címzése: “Nagytiszteletű Fodor Pál úrnak stb. minden jókívánatokkal megtömve.”
(Ívrét alakú papíroson, mely borítékalakra van összehajtva s a címzés külső oldalára írva.)

Jegyzet. Tompa ezt az első részében komoly, második részében humoros, eddig ismeretlen és kiadatlan verses névnapi üdvözletét, mint a címzés mutatja. Fodor Pál (1816-1894. Életrajzát lásd Sárospataki Lapok 1895. 231-236. hasáb) nevű barátjához és paptársához írta. Barátságuk a sárospataki ref. főiskola falai között szövődött, ahol mint lelkészi pályára készülő diákok az 1832-33. iskolai évtől 1845 dec. elejéig (leszámítva azt az időt – 1838. márc. 13-dikától 1839. márc. 13-dikáig – melyet Tompa Sárbogárdon és azt – 1840. január 15-dikétől December 5-dikáig + 1844-45-dik isk. év -, amelyet Hernádkakon, majd Eperjesen töltött), bár nem egy és ugyanazon osztályban (az 1843-44-ik iskolai évben Fodor IX., Tompa pedig VI. éves tógátus volt), együtt tanultak.

A névnapi üdvözlet tartalmából iratásának ideje és helye, ha nem teljes bizonyossággal is, de legalább hozzávetőlegesen meghatározható. A megállapításhoz támaszpontot nyújt az, hogy a második rész utolsó versszaka szerint (Legyél nyájadnak hű kolomposa) Fodor, mikor ezt az üdvözletet kapta,m ár önálló lelkész volt. Erre mutat a “Nagytiszteletű” cím is. Így tehát, miután Fodor 1849. ápr. 29-én választatott a vilmányi (Abaúj-Torna megye) ref. egyházközség lelkészévé s miután továbbá a verses köszöntő humoros, második fele arra enged következtetni, hogy azt fiatalabb éveiben, minden valószínűség szerint bejei pap korában írta Tompa: keletkezési ideje Fodor vilmányi papságának talán éppen első Pál-napjára, vagyis 1850. január hó 25-ikére tehető.

Ez az eredeti kézirat 1903. febr. 24-ig Tóth Bertalan tornyosnémeti ref. lelkész, majd 1913. aug. 20-ig fia: Tóth Bertalan kassai I. o. őrmester birtokában volt, aki 1913. aug. 20-án a sárospataki főiskolai könyvtárnak ajándékozta. A kéziratot ifj. Tóth Bertalan 1903-ban, mikor az tulajdona let, az első lap felső bal sarkában 12-903. sz. jelzéssel látta el.

A M. Tud. Akadémia jegyzőkönyvei.

III.

A Tompa Mihály barátai által 1870-ben sajtó alá rendezett hatkötetes Tompa-kiadás néha Csiky Kálmán budapesti műegyetemi tanár bírta példánának (jelenleg a sárospataki könyvtár tulajdona) II-ik kötetében, az utótábla előtti második előzéklevélen, Csiky Kálmán saját kezű kézírásával a következő tájékoztatást és Tompa-emléksorokat találtam:

“A szalánczi várban, mely a Forgách grófoké s melynek egy tornya renoválva és régiesen van berendezve, a látogatók könyvében olvastam Tompától 1861-ben a következő verset,mely most 12 év után tisztán eszembe jut, csak abban nem vagyok bizonyos, hogy nem több-e ennél. Valószínűleg nem. Amaz emléksorok így hangzanak:

“A multak kétesen
Derengő délibábján
Mint annyi óriások
Tűnnek fel őseink.
Ők voltak-e oly nagyok,
Vagy mi fölötte törpék?”
Cs.K.”

Jegyzet. Ez emlékvers eredeti terjedelméről határozott tudomást akarván szerezni, 1915 elején fölkértem Idrányi Zoltán VII. o. Nagyszalánczra való tanítványomat, hogy jegyezze ki a szalánczi vár vendégkönyvéből betűhíven a Tompától 1861 előtt bejegyzett sorokat.Azonban Idrányi kérésére az emlékkönyvet nem tudták megkeresni, mert az oroszok betörésekor (1914 őszén) úgy elrejtették, hogy gondos keresés után sem akadtak reá. Az emlékversecske minden valószínűség szerint csak abból a kerek gondolatot tartalmazó hat sorból áll, amelyre Csiky Kálmán a Tompa-kötetek lapozgatása közben (1873-ban) visszaemlékezett.

Forrás: Akadémiai Értesítő 1916. 


Hegedűs István: Shakespeare






- Halálának háromszázados évfordulóján –

Jó Prospero, add át varázsszavad,
Ruházd te rám ma bűvhatalmadat,
Hogy Arielt, a tündért felidézzem,
Ki enyhet adna ma e szörnyű vészben
Mely az egész világot fölzavarta,
Belesodorva emberirtó harczba.
Jöjj, Ariel, esengve kérlek én,
Lehelj ma békét, költőd ünnepén.

Hisz téged is láng lelke alkotott,
S ha széttöré is a varázsbotot,
S tengerbe dobta Prospero a könyvét,
Költője él, mert élte egy öröklét.
Az emberélet minden fénye, árnya,
A szent természet végtelen világa,
Letűnt időknek ködlő távola,
Varázsszavára mind föltámada.

Moh-lepte sír lakója nem pihen,
A képzelem tükrébe’ megjelen,
S mit földi életébe’ tarta zárva
 S szívébe rejtett, fölpattan a zára;
Rugóit h’jába rejti el az óra,
Titkát hogy vizsga szem elől megóvja:
A költő látja s fölfedi nekünk,
Mi némán rejtve sír-ölébe tűnt.

Való világa széttör, szétomol
S a multnak néma tengerébe foly,
Szellemvilága fönnáll, él örökre,
Felépül újra, azt ha összetörte
Az idő vészes, szörnyű forgatagja
És megjelen való, igaz alakba:
A földi létnek napja ha leszáll,
Igazság napja örök fényben áll.

Kit az Igazság jóssá fölavat,
A Sorskönyvének mély titkába hat.
Hiába fény, hiába földi nagyság,
Por és hamu előtted, szent Igazság,
Akit a költő hogyha fölidézett,
Kih allja, az szívébe’ megremeg…
Oh, hogy hazája nem értette meg!

Hősök, királyok serge testet ölt,
Léptök alatt megreszket, ing a Föld,
Hatalmi vágynak átkos indulatja
Lelkük’ sodorja vészes forgatagba;
Lidércz-fény csalja poklok gyűrűjébe,
Hol fokról fokra szállanak a mélybe:
Az égbe rontó lélek ott alant,
Láthatja már az állat-Calibant.

Jago leszáll, de Macbeth és Richard
Hősi tusán lel megváltó halált,
De hajh, elébb lelküknek szárnya égeett
Poklok tüzének lángja perzselé meg.
S Lady Macbeth s a vért úgy látja éppen,
A bomlott lélek széttört tükörében,
Mint amaz éjjel, drága kis kezén
S hiába mossa, mossa már szegény.

Poklok mélyével mérheted e kínt,
Honnét a lélek mennyre föltekint.
De Lear, oh hol van bánatod határa,
Ki ott bolyongsz viharzó éjszakába’?
Egyszerre tombor a vihar s az átok,
Az őrületben egymásra találtok.
Az őrjület tán enyhet is ada,
Nehéz szíved, hogy meg nem szakada.

Bolondos fővel fente könnyedén
haragja élit lányai kőszívén.
Az őrületnek láza eltűn, enged,
Midőn Cordelia tégedet melenget.
Remegő kézzel tükröt tart elédbe
S esengve les csak egy lehelletedre…
Elég, oh élet, egy lehelleted,
Ha egy egész világ már elveszett.

De lelke elszállt! Nem is ölthetett
Szegény Lear gyászt, mert lelke szállt vele.
Ám ontva ontja könnyét Arthur anyja,
Arcza redőin foly a gyász patakja
S a bús Richard órája könnybe’ perg le,
Idő óráján könny a perczenetje:
Börtönbe vetve ő király marad,
Búbirodalmán király lesz a rab.

A dán királyfi gyásza vaj’ mi más!
A téboly mesgyéjén egy látomás,
Orozva ásott sír el nem temette
Imádott atyját, följár bosszús lelke.
A lét s a nem lét közt haboz a kétség,
Halványul már a bátor lelki készség,
De győz a szellem: Hamlet bosszút áll,
Hőssé avatja őt a hős halál.

Halál, te szent megváltó hatalom!
Lépted nyomán az élet puszta rom.
Bátornak, hősnek diadalmi emlék,
Késő utódnak örök drága szentség.
De jaj! a földi boldogság az ára,
Való világ helyett a nagyság álma.
Falstaff kaczaghatsz, hogy bolond a hős,
De él örökre s égbe törve győz.

Pedig mily édes ez a földi lét,
Ha élsz csupán a percznek üdviért!
Az édes szerelem az élet élte,
Természet oltá mindnyájunk szívébe.
Édes mosolya, édesebb a könnye,
Lant zengzetébe’ perg le drága gyöngye,
Érezted, Shakespeare, Amor tűznyilát,
S megnyílt előtted bűvös szép világ.

Egy nyári éjnek álma száll alá,
Eltűn az élet árnya: a Halál.
Virágnedvének csöppje hull a szemre
És gyúl az ifjú égő szerelemre.
Szíve lobot vet egy szem sugarára,
Bolyongva fut, amerre űzi álma;
De végre ébred, megszán a varázs:
Édes valóság lesz a látomás.

De majd az álom zord valóra vál
S az édenkertbe tör be a Halál…
Ijedten rebben föl a kis pacsirta,
Ki jelt adott a hosszú búcsúcsókra
A boldog Romeo és Juliának,
Akik nem tudták, hogy örökre válnak,
De túl időn, de túl enyészeten
Emléked él, halálos szerelem.

De hogyha léha a szív és ledér,
Ha perzseli az izzó szenvedély:
Antoniusban egy Caesari lélek
A kéj ölén elszunnyadt, semmivé lett.
S démonná mint less, megborzadva látod,
Egy chrysolithból alkotott világot
Széttör a Mór és hitvány életét
Eldobja, mint gyerek játékszerét.

A sors szeszélye játszik mivelünk
S komoly való a játék minekünk,
A költő játszik, s látjuk azt egészben,
Mit az életbe’ láttunk töredékben.
Bűn és erény, hazugság és igazság,
Rút gyávaság, fenséges hősi nagyság
Egésszé válik ott a színpadon,
Mely észrevétlen bűvkörébe von.

De egy pár deszkaszál, amit jelent,
Mint bírja meg e roppant végtelent?
Ám halld, a költő maga esdve kérlel,
Hogy ne törődj a színpad méretével:
Képzelmed szárnyán szárnyalj véle szállva
S eljutsz magad a képzelt szép világba,
Korláta nincs, a színtér végtelen:
Való és álom képe megjelen.

“Varázsom megtört” – mondja Prospero –
“Etűnt örökre az illusion”
De Shakespeare él, de hat ma is varázsod,
Szellem-világból nézz le: íme látod,
Őrjöngő harczok vad zaján keresztül,
Amely üvöltöz, tombol, zúg veszettül
Mint égi hang tör át költészeted
És az egész fold meghódol neked.

Forrás: Akadémiai Értesítő 1916.