Garay János

Garay János született Szegszárdon Tolna megyében 1812. oct. 10-ik napján. Atyja ki szeretett János fiát túlélte, egyszerü, de köztiszteletben álló polgár, huzamos ideig árvagyám hivatalt viselt kisebb rendü kereskedése mellett. Legelső iskolai oktatásban, anyavárosában részesült Garay János, majd 1823–1828-ig Pécsett tanult, végre 1829-ben a pesti egyetembe került, hol az akkori nagy hirben volt tudós Horváth István, mint a magyar irodalom tanára mélyebben hatónyelvészeti vágyat gerjesztve a szorgalmas ifjuban, s mindez, mind a költészet iránt napról-napra élénkebben gerjedező hajlama kedvencz tanyájává tették Garay-nak az egyetemi könyvtárt, hol tudományszomjának enyhitésére számtalan tiszta forrást lelt, mellyeket nagy szorgalommal használt is.

Költészet iránti kiváló hajlama már pécsi tanuló korában kezdett fejlődni, már ott tanuságot tőn arról, milly nagy becsbenáll előtte szép zengzetü éde sanyanyelvünk; a mit azzal bizonyitott, hogy a latin (deák) nyelvü iskolai feladványokat többnyire magyar versekben is megirta. Legelső munkája,melly nyomtatásban megjelent „Emlékáldozat” czimü alkalmi költeménye, mellyet tanulótársai közköltségen nyomattak ki. Szinte tanuló korában kezdett „Csatár” czimü hőskölteményéhez, melly 1834-ben jelent meg, és legelső nagyobbszerü műve. – Már 1833-ban a „Regélő Hönmüvész” segédszerkesztője volt Garay, mellynek 1836-ig sok jeles munkával emelé becsét. 1837-ben a „Rajzolatok” szerkesztésében is részt vett, 1842. 43- és 44-ben pedig a „regélő”-nek felelős szerkesztője volt.

Nem volt valamirevaló szépirodalmi lap, folyóirat, vagy diszzsebkönyv, mellyet Garay ne gazdagitott volna évről évre növekvő érdekü és becsü munkáival.

Bár kiválóképen a lyrai költészetre forditva legtöbb tnaulmányt, s leginkább e szakban remekelt; irt egyéb munkákat is. A magyar akademiának 1835-ben „Csáb” 5 felvonásos szomorujátékot nyujtott be, mellyet a birálók dicséretesnek találván később „Jós ige” czimmel került Budán szinpadra. Ugyanez évben, Gaál, Vajda, Tóth Lőrincz és Szigligeti-vel eredeti szinmüvek irására szövetkezvén, megirta „Árbocz” 5 felv. szomorujátékot, melly a társulat drámagyüjteménye II. kötetében jelent meg. „Országh Ilona” „Utolsó magyar Khán” Báthori Erzsébet, mind Garay tollából származott szindarabok. – 1845-ben „Tollrajzok” czimü beszélygyüjteményt adott ki; irt „Magyar és német beszélgetéseket” is tanulók számára, mellyek 5-ik kiadását most hirdeti Heckenast Gusztáv. – Szerkeszté az „Emlény” czimü zsebkönyv három év folytán és a „Hajnal” czimü almanachot. Alig folyt le év melly e munkás költőnk egy-egy uj remekmüvével ne gazdagitotta volna nemzeti irodalmunk kincstárát. Legelterjedettebb különkötetü munkái valának: 1843-ban megjelent, „Versei gyüjteménye” a „tollrajzok „Frangepán Kristófné,” „Árpádok” „Balatoni kagylók” és „Szent László” két kötetü hős költeménye. Összes költeményei egy nagy diszkötetben 1854-ben már a kiszenvedett halála utánjelentek meg, mellyekből még alig kapható néhány példány.

Ennyi munka, ennyi szorgalom alit volg elégséges arra, hogy Garay szerény háztartásának napi szükségeit fedezze. – Pedig a milly egyszerü tiszta volt gondolkodása, olly egyszerü életet is élt. Minden fényüzése könyvekből s abból állott, hogy gyengéden szeretett nejének s gyermekeinek, ha szerét tehette, szeretett valami meglepetéssel örömöt szerezni. – De senki se gondoljon ezen örömek tárgyaul drága fényüzési czikkeket hiu piperét, vagy más ezekhez hasonló dolgokat, az egyszerü családi élet ártatlan kedvteléseire szoritkoztak azok; mert magyar költőtől, nem is telik fényüzés, s ha telt is volna, Garay a tiszta keblü, józan eszü Garay nem birt volna soha tiszta örömet találni a hiuság áldozataiban.

Nem hiányzott Garay Jánosnál már életében is a közelismerés, köztisztelet. Már 1839-ben midőn Pozsonyból, hol a „Hirnök” olitikai lap szerkesztésében vőn munkás részt egy yév folytán Pestre visszatért, a tudós társaság is, a Kisfaludy-társaság is kinevezte őt tagjává. Költeményeit megtiszteltetésül fogadták a szépirodalmi lapok, a nagyobb munkáit örömmel adák ki a könyvkereskedők, de mindezek mellett alig részesült a megbecsülhetlen munkák szerzője annyi anyagi haszonban, hogy napi szükségeit fedezhesse azokból. Ha Garay franczia vagy angol iró lett volna, az ő határozott iránya, nemes szelleme, tiszta felfogása, termékeny elméje, ragyogó tolla, lankadatlan szorgalma és egyszerü életmódja mellett tetemes vagyont hagyott volna családjának. Mint magyar költő szegénységben halt meg, de soha sem hallott ajkairól senki panaszt nemzete vagy hazája ellen.

Azonban épen nem csalódtak meg az ő szivének, szeretetének, érdemeinek örökösei; mert habár nem kaptak a korán elhunyt atya után fényes palotákat, nagy kiterjedésü jószágokat, tündöklő aranyat ezüstöt; mind ezeknél sokkal fényesebb sokkal becsesebb kincs lőn az ő örökségök. A nemzet szeretete; melly olly kivételnélkül annyi készséggel, olly gyengéden karolta az elhagyott özvegyet és árvákat forrón szerető kebelére, miszerint hasonló pártfogással eddigelé egy elhunyt irónk családja sem dicsekhetik.

Már utolsó éveiben,midőn elbetegedett, ugyszólván magával tehetetlen állapotba jutott Garay János, több izben s több felől nyilvánult azon tisztelet és részvét, mellyet rég kiérdemlett; de a mint elhangzék a gyászhir országunk, nemzetünk széltében, hogy Kont költője, az Árpádok, Szent László ihletett szerzője kiadta nemes lelkét s családja szükségnek, inségnek van kitéve, a nemzet magáévá fogadá az árva családot, és vetélkedve küldé Pestre minden vidék azon szives adományokat, mellyek összegével biztositva lőn az elhagyott özvegy szerény tisztességes háztartása, gyermekeinek illő nevelése. Többet ér ez, mint a világ minden aranya ezüstje, s fényesebben tündöklenek azon könyek, mellyeket Garay Halála fakasztott, kelet legékesebb gyöngyeinél.

Ha valakiről, ugy Garayról el lehet mondani, hogy a midőn meghalt, akkor kezde élni. Már temetéskor olly átalános bánat volt az egész nagy sokaságon elterülve, a minőt csak azon férfiak végtisztességénél lehet feltalálni, kik érdemesek reá, hogy egy nemzet öltsön érettök bánatos gyászt. Erre pedig Garay János teljes mértékben érdemes volt; mert az ő költeményein mind egyig, végig leng a forró nemzeti érzelem, honszeretet és tökéletes tiszta magyaros jellem. Ő ezen kifejezések nélkül talán akarva sem tudott volna irni. A mint ő tollat fogott, tiszta magyar szivbe mártá azt, s olly sorokat irt vele, mellyeknek minden betüje egy-egy romlatlan magyar érzelem volt.

A mi személyes tulajdonait illeti, szelid, vidám, nyájas, mondhatni enyelgő kedélyü volt; rendkivül gyengéd férj és atya, hű barát, rendithethetlenül tiszta keblü hazafi. Halála előttt néhány évvel sulyos betegségbe esett, mellynek következtében idegrendszere nagyon szenvedett, szemei pedig egész a megvakulással határosan elgyengültek. Ez állapotában néha ingerült bánatosan kitörő volt, de csak percznyire, például egyszer midőn szeme világa pár hétig szinte egészen megfogyatkozott, kimondhatlan keserü fájdalommal mondá környező családjának: „szeretnék meghalni, mert nem látlak benneteket.” 1853. nov. 5-e volt a gyászos nap, melly egészen elválasztá a halhatatlan szellemet, a roskatag, porhadó testtől. Hideg tetemei ott nyugosznak a pesti uj temetőben, ékes sirkő jelöli azon sirt, melly szeretett Garaynknak nyughelyül szolgál.

Garay János sirköve szép hamuszin márványból készült másfél ölnyi magas lobor (pyramis), talapzata göröngyös szikla, tetejét lant ékesiti. Elől ezen felirat olvasható aranybetükkel: „Garay János hamvainak tisztelői” alább egy fülkében négy zöld kötetü könyv van igen természethiven márványból kifaragva, mellyek az elhunyt költő munkáit ábrázolják. Hátul születésének és halálának éve, napja.

E szépen kifaragott hideg kőszál is egyik tanusága és tanuja azon forró tiszteletnek, mellyben Garayt halála után nemzete részesiti. Legelőször Czegléden tartaték Simonffy Kálmán inditványára, hangverseny és tánczmulatság e sirkő felemelésére, majd másfelől is érkeztek küldemények legnagyobb részt Császár Ferenczhez, s néhány forint Ney Ferenczhez is, ugyan e czélra. Midőn 100 és nehány ft. együtt volt, Császár elment Gerenday szobrász hazánkfiához, közölte vele szándékát és a csekély összeget; Gerenday pedig nem várta míg több pénzt mutatnak neki, hanem hozzá látott a munkához, s mult hónapban fel is állitá a drága hamvak fölött a szép emlékkövet, a takarék pénztárba betett pénzt pedig átengedé az özvegynek, hogy férjének még ki nem nyomatot tmunkáira forditaná azt. Illyen a tiszta keblü magyar polgár; nem sokat beszél, hanem cselekszik. Hogy e hideg kőszál tanuja is a Garay iránti tiszteletnek, arról mult hétfőn tulajdon szemeinkkel győződénk meg, midőn Obernyik temetéséről oda mentünk néhányan Garay sirjához, minden ember, mint valami szent kép vagy templom előtt tisztelő áhitattal süveget emelt a mint Garay sirkövére tekintve elolvasá a bele vésett halhatatlan nevet, és nem egy szem uszott könyekben, mellyeket e tisztelet, szeretet és a nagy veszteség fölötti bánat sajtolt.

És most legyen ennyi elég a mi gyenge tollunkból, szóljanak elhunyt nagy hazánkfia jellemzéséül az ő saját keze által megirott sorok, mellyeket egy időben Vahot Imréhez intézett, midőn ez arczképét szándékozván kiadni, adatokat kért tőle életrajzához.

„Ágat kivántál pályalombjaimból

S jegyzékeket, hogy életrajzomat

Megírd belőlük. Hagyd el, jó baráton!

Mit érdekelhet éltem egy hazát,

Mellynek (ne vedd dicsekvő álerénynek)

Még olly parányit adtam; mit nyerend

A nagy közönség vagy lapod vele,

Ha feljegyezzük, hol s mikor születtem,

Mit irtam és mit tettem akkorig?

Ha az, mit irtam s tettem, önmagát

Föntartani képes, fenmarad nevem;

Ha nem: haláltól meg nem óv lapod.

Vagy azt jegyezzem föl, hol iskoláztam,

Mellyik tanítóm vert legtöbb diákot

Fejembe, mellyik büntetett leginkább,

Ha szép hazán’ nyelvén beszélni merten…

Az iskolát nem ugy tanultam én,

Hogy édesen gondoljak vissza rá;

Lelkemnek azt, mit vágyott, meg nem adta,

S igy én viszont adósa maradék.

Pécsett Virágon és Zalán futásán

Csüggött szivem s a Himfy’ hősregéin;

Pesten cométának hítt a tanitó

Mint ritka vendégét mathesisán,

S mert télen a könyvtárnak olvasóját

Jobban fütötték, mint szállásomat,

Tanyát ütöttem foliansi közt…

Az isten, a ki keblemben lakott,

A szent müvészet’ tündér csarnokát

Mutatta fel lelkemnek álmain,

S mindent tanultam hangya-szorgalommal,

Csak azt nem, a mit az élet kívánt.

Miért mutatnál fel illy életet?

Mellyet ha visszaélnem kellene,

Igaz, megint csak ugy élném magam;

De hogy fiam, vagy más kövesse azt,

Föltételetlen nem tanácslanám,

Mert irva van, ki e pályára lép,

Az a világgal már számot vetett.

Avagy kevés örömvirágimat,

És szenvedésim’ hosszu táborát

Irjam, s irassam ujra általad?

Azok, barátom, mást nem érdekelnek,

Mint engem és legfölebb titeket,

Kikhez szivem’ rokon szerelme vonz,

Az ősz szüléket s jó testvéreket,

Egy két barátot és a szende nőt,

Kiben megüdvözültem itt a földön.

Az öröm törékeny harmatcsepp, barátom,

Az a keserv is: míg a rét’ virágán,

Vagy a szemeknek ragyog,

Tükrözve áll gyöngyében egy világ,

A szép szivárvány’ minden színeiben!

De ejtsd tengerbe a csepp harmatot,

Vagy a világ’ ölébe könnyedet,

S ki mondja, hogy gyöngyöt vetél belé?

A tenger is, mint a világ is abban

Csak a vizet, a csepp vizet fogadja…

Maradjanak hát szívemé tovább is

Maradjanak, barátom, birtokomban

Az öröm és keservnek átélt perczei.

Nekem s talán tinektek gyöngyök ők;

A nagy világ nélkülök ellehet. –

Tiz év előtt, huszonkét éves ifju

Meleg szivemnek érezvén ütését,

Sirtam magányom csendes rejtekében,

Hogy ennyi korra jutván, nem lelék

Egy nagy hazában szívet, melly szerelmet

Esdő szivemnek testvérlángolással

Megoszsza forrón égő lángjait;

Most ujra sirok, edzett férfiu,

Hogy ennyi korra jutván, milly csekély az,

Mit vágyaimhoz mérve teheték.

E hon nem a lant és babér hazája,

A dalnok ihlett, ihletlen dala

Egyképen elszáll szellők szárnyain,

A nép nem érti meg apostolait.

S mi néha néha, visszazeng dalukból,

Nem a szivé, a sziklabércz echója.

Mit is törődik azzal a világ,

Az ég esőjén nőtt-e virág fel,

Vagy yhű kertésze könynyel öntözé?

Csak ablakán vagy keblén illatozzék!

Mi gondja rá, miből termett a gyöngy,

Mellyet füzérben hord nyakán a nő;

Érzéketlen kis kődarabka-e,

Vagy érező állatka könyüje?

Csak szép nyakát ékitse csillogása!

Mi gondja, vigan szőtte szálait

A száleresztő kis selyembogár,

Vagy életét temette el müvébe?

Vagy azt tudattuk szives olvasóddal,

Mi rangban állok a polgári pályán?

Milly hivatalban, mellyek czímeim?

Kunyhóban élek avvagy palotában.

És több eféle fontos dolgokat?

Rangomra kurtán hangzanék a válasz:

„Iró” vagyok –vagy ha hizelegni

Szabad magamnak – „költő!” ebbül áll,

Ennél egyébre nem vágyódom én,

S nagyobbra nem kell, hogy lelkem törekjék,

Polgári pályám meg vagyon nekem,

A legszivélyesb nő’ rokon szivében,

S egy gyermekimben szépen sarjadó

Családi élet’ földi édenében.

Ennek s hazámnak minden érverést

Szentelni, tartom legszebb hívatalnak;

S igy czímem is csak úgy legyen s csak egy:

Az emberé és a hű honfié.

Forrás: Vasárnapi Ujság 2. évf. 34. sz. (1855. augusztus 26.)