E
nő a valóságban a szép és híres Athaide Katalin, akihez a Lusiada költője Luiz
de Camoës korának legszebb elégiáit és szonettjeit írta. A nagy portugál költő,
a fél apostol, fél kalandor aligha gondolt arra, hogy lesz egy asszony a
tizenkilencedik században, aki az ő szerelmesének nevében megírja a világ
leggyönyörűbb szerelmi dalait.
Ez
az asszony Elizabeth Barrett, a dalok pedig az a negyvennégy szonett, amit
titkos mátkasága alatt írt későbbi férjéhez Robert Browninghoz.
Ezeket
a dalokat olvastam egy komor őszi délután, amikor a szobámban véletlenül
virágok voltak, nagy színes chrisanthemek, égő vörös szegfűk; a kályhában pedig
már égett a tűz, vidám télies lobogással.
Tudom,
hogy aznap szomorú voltam és erőt vett rajtam az az érzés,amit talán minden
költő érez koronként, amikor egyszerre nem hisz magának, meggyanúsítja
elsősorban a tehetségét, aztán az érzéseit, végül még a hangulatait is és úgy
érzi, hogy minden értéktelen és hazug, amit írt és amit írni akart.
Hamar
otthagyni mindent! Sietve egy új utat! Menekülni a régi ideáloktól! Ah, olyan
kopott és keservesen szürke minden, ebben a pesszimisztikus világításban!
Legjobb, ha az ember elfut a saját érzéseitől és hangulataitól a máséihoz. Óh,
sohasem fér úgy a lelkünkhöz a mások hevülete, láza, lelkesedése, mint amikor a
magunkéból kiábrándultunk, kikoptunk, száműzettünk.
Ilyen
érzések közt vettem kezembe a kötetet és kezdtem olvasni. A bűbájos fehér
románcok után, amikhez való érzésem akkor nem volt, rátaláltam a negyvennégy
szonettre s már az elsőnél elfelejtettem magam körül mindent, és hihetetlen
gyönyörérzéssel adtam oda lelkem a daloknak.
Az
első szonett már elmondja, hogy egy nagybeteg leány írja, aki egész ifjúságát
betegágyon töltötte s már-már közel volt a halálhoz.
De
milyen életteljesek ezek a dalok! Hogy buzog, árad ki belőlük a lélek nagy
ereje, fénye, gazdasága! Mintha a természet mindent,amit a testtől megtagadott,
százszorosan adott volna a léleknek vissza. És a beteg, ifjúságát sirató leány
lemondó és szent panaszaiba szeretné belekiáltani az ember: Nincs igazad! Nincs
igazad! Tied a legnagyobb adomány a földön, a legfőbb jó, a legteljesebb érték.
És mindehhez Istentől nyert jogod van.
Mert
ezek a versek a legőszintébbek, amiket valaha írtak. Annyira őszinték és szinte
csak két ember számára írottak, hogy a öltőnő nem is szánta őket a
nyilvánosságnak. Évekkel később, amikor már hitvese lett annak, akihez a
dalokat írta, láttak azok napvilágot. Akkor is álnév alatt.
Anglia
hamar kitalálta, kicsoda a „Portuguese”. Akkor már ismerték Catarina to Camoens
című költeményét, amit jóval előbb írt. Akkoriban Camoensért divat volt
lelkesedni Angliában, s a költőnő Adamson nemrég megjelent könyvéből jól
ismerhette a különben kevéssé ismert szerelmi történetet. Mi természetesebb,
mint hogy beleélte magát az epedő udvarhölgy lelkivilágába, annál is inkább,
mert hiszen ő is a legszebb, legünnepeltebb költőjét szerette korának s mert
úgy hitte – a betegsége a magányossága hitette el vele -, hogy mindörökre el
van választva attól, akit szeret hogy nem szabad őt leláncolni a betegágyához,
nem szabad elfogadni tőle a boldogságot, amit az egy templomos lovag rajongó
áhítatával térdre ereszkedve és szívére tett kézzel kínál neki.
A
negyvennégy szonettben ez a folytonos küszködés a lemondani akaró, de
lemondásra képtelen szerelmes, nagy asszonyi szív halk zokogása hallik.
„Én
beteg vagyok, mit akarsz tőlem? Mit keressz nálam? Én beteg vagyok. Szegény
fáradt vándor dalnok, ki rács világnál énekli dalait, keresztül a sötétségen
egy cyprus fára dőlve.”
Küldi
őt magától,m eg akarja védelmezni saját maga ellen.
„Íme,
magasra tartom előtted szívet, int hajdan Elektra a halotti urnát.
És
szemedbe pillantva, lábaid elé öntöm hamuját.
Nézd,
oh nézd mekkora halom bánat volt elrejtve bennem! S hogy csillognak keresztül a
hamu szürkeségén vad piros tűz szikrák! Ha őket lábad semmivé taposná: jobb
volna tán. De ha itt maradsz, hogy megvárd, míg a szél szétszórja a hamut, óh én
szerelmem: a te glóriád meg nem védhet attól, hogy e tűz hajfürteidet meg ne
perzselje össze ne égesse. Hát állj messzebb tőlem. Menj.”
Majd
ismét visszahívja. Tartja, magához vonja, hozzátapad, szerelmes, lázongó
gyötrődésében.
„De
én szeretlek téged – értsd meg -, én szeretlen és a te szemeid előtt
átszellemülve, glorifikálva állok.”
Meghatóan
nagy és gyönyörűségesen megrázó, amint az a hatalmas alkotó lélek így küszköd
önmagával és szerelmével.
Nem
a húszéves leány mohó szerelemvágya, nem a húszéves költő gyakori kishitűsége
állnak itt szemben egymással Elisabeth Barrett nem volt már fiatal, mikor
ezeket írta. „My day of youth went yerterday” mondja az egyik szonettben. És ő
magát valóban kicsinynek érzi a nagy, a szép, az ünnepelt Robert Browninggal
szemben. Ez nem negédeskedés. Józan emberi ösztöne tiltja el tőle, nem akarja
őt, a szabadot, épet, erőset bilincsekbe verni. Mindazonáltal érzi, hogy joga
van, egyes egyedül neki van joga hozzá, annál a nagy – minden emberi érvet
letaposó szerelemnél fogva, amit iránta érez. Hogy változtatja át a szelíd,
vallásos lelkületet ez az erős szenvedély, milyen égig csapó tüzeket gyújt
benne, szinte megrendítő. Néhol valósággal pogánnyá válik és magát szerelmesét
fölül emeli minden istenség fogalmán.
Szólva
az elmúlt szenvedések idejéről, felkiált: Óh egyetlenem, ki jöttél hozzám
akkor, mikor a világ már elhagyott! És én ki – csak Istent kerestem, téged
találtalak meg!
Más
helyütt elragadó bájjal kéri; ostromolja szerelmesét, hogy szóljon neki
szerelméről, ismételje, erősítse, bizonyítsa.
A
XXI-ik szonett a legszebb e nemben. Nem mertem megkísérleni, hogy az eredeti
alakjában fordítsam le, féltem, hogy sokat fel kellett volna áldoznom a
tartalom szépségéből a forma kedvéért. Álljon itt az egyszerű szöveg:
„Óh mondd még egyszer és mondd ujra még
Hogy szeretsz engem. Bár e szó
Ha ismétled ugy hangzik, mint kakukdal.
Ám ne feledd, halmokra és sikokra,
Völgyekre és erdőkre, még soha
Nem jött kakukdal nélkül a tavasz.
Szerelmem, engemet a nagy Sötétben
Egy kétes szellemhang köszöntve hitt.
S e kétely fájdalmai köztkiáltom:
Mondd hogy szeretsz, szeretsz, szeretsz szeretsz!
Óh ki sokallná meg a csillagot
Bár ezerével szikrázzék az égen!
Óh ki sokallná a virágokat
Bár ezerével szikrázzék az égen!
Óh ki sokallná a virágokat
Bár valamennyi egy nyár koronája!
Óh mondd el, sokszor mondd még hogy szeretsz
Ezüst csengéssel csendüljön e szó,
Ez ismétlés! Ám ne feledd szerelmem
Hogy némán is, lelkedben is szeress.
És
így vonul ez a szenvedő, reménykedő, lemondó és vágyakozó hang végig az egész
gyűjteményen. És sehol sem válik érzelgőssé, sehol egyhangúvá vagy fárasztóvá.
Ahány szonett, annyi új szín új hangulat és mindegyik mélységesen erős és
lelket ragadó. S amilyen ragyogó a tartalom, épp oly tökéletes a forma is. Úgy,
hogy az ember csodálkozik, milyen könnyű ezeket az idegen szonetteket olvasni.
Mintha ez volna a legközvetlenebb forma a gondolatok kifejezésére. Cseng-bong
és mégis összefoly lágyan, természetesen szinte megolvasztva és elfödve az
ismétlődő és pretentiozus rímeket.
*
Az
Isten szereti az ő kiválasztottjait és vigyáz arra, hogy nagy igazságtalanság
rajtuk ne essék s azért megengedte, hogy a beteg költőnő egy nap odahagyja
ágyát a rideg és nyomasztó családi kört, a hideg Angliát s a szerelmes ura
karján szinte szökve meneküljön délre, hogy lássa a napot, Flórenc nevető egét
és érezze végre a nagy, gyönyörű szabadságot, amiben része sohasem volt.
Hogy
mennyi gazdagságot váltott ki lelkéből ez az új élet, elmondják a többi dalai
és a főműve, Aurora Leigh. Nekem a szonetteken kívül mindennél több, nagyobb
a „Vallomások”
című verse, amelyben az emberszeretet fogalmát állítja szembe az isten
szeretetével. Ennél hatalmasabb költeményt nem írhat asszony sokat. Ez gyújt,
ez megráz, fölemel és könnyekre fakaszt. Annyi benne az erő, a hév és az
igazság.
*
Olvasva
e két hatalmas alkotó lény egymáshoz írott leveleit, az ember szinte megdöbben
arra a gondolatra, mi lett volna, ha ezek ketten nem találkoznak. Ha a szép,
asszonyoktól körülrajongott Robert Browning soha be nem lépett volna a
homályos, leeresztett függönyű szobába, ahol egy gyermeknek látszó, szinte
ijesztően légies alkatú leány feküdt?
Bizonyos,
hogy a negyvennégy szonett sohasem íródott volna meg. Maga a költő érkezése az
éveken át tartó várakozása maga merő poézis. Az, hogy szinte elhódította a
haláltól, erőszakkal és sok imádsággal és még több gyönyörű dallal. Óh, isten
az ő kiválasztottjai kedvéért hajlandó néha szembeszállni a természet rideg
szabályaival. És látva egy törékeny kis ágat, melyen csodás virágok nyílnak,
úgy ontja rá szívének sugarait, hogy a tél rajta erőt ne vehessen, hogy éljen,
viruljon és gyümölcsöt hozzon.
*
Nagy
és boldog délutánom volt az, amelyen e dalokat olvastam.
Mire
bealkonyodott körülöttem: sok vívódás alul felszabadultam, sok kérdésre választ
kaptam, sok mindennel megbékültem.
Az
ember, ha kicsinynek érzi magát, jó, ha az igazán nagyokhoz megy, mert nem kell
attól tartania, hogy megaláztatik. És elmúlt tüzeknél fölmelegedni jó annak,
aki félti lelkét a megfagyástól.
Fejemre,
az élő költő fejére vigasztalóan tette láthatatlan kezét az elmúlt, a halott
költő s ettől az érintéstől egyszerre új színt, új életet kaptak az álmaim és
reményeim.
Ebben
a percben a körülöttem levő virágok is mintha érezték volna, mi történik: nagy
lélegzéssel ontották illatukat bele a sötétedő alkonyatba. És olyan mélységes
volt körülöttem a csönd, hogy bennem némán, észrevétlenül összefolyhatott múlt
és jelen, halál és élet, vágy és nyugalom...
Forrás: Irások könyve 1905. II. évf. 1. sz. 1905.jan.1. Bp.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése