Deák Miklós: Melyik volt szomorúbb temetés?

Nem volt Sas Péternél gazdagabb ember az egész faluban. Ha kérdezték néha előhaladásának útját, mindig azt mondotta: „a munkátlanság az ördög párnája, a szorgalom a jólét után törekvők nyughelye!”

Gazdag lett a munka és szorgalom segélyével, és boldog Isten által, ki házasságából egy fiú és egy leánygyermekkel áldotta meg. Amint nőttek gyermekei: úgy nőtt boldogsága is. Volt azonban egy önmaga előtt ismeretlen hibája, az, hogy túlságosan szerette gyermekeit. A túlságos szeretet sokszor megbosszulja magát – különösen fiúgyermeknél. Ha fia pajkosságból betörte játszótársának fejét, vagy bezúzta a szomszéd ház ablakait: a túlságos szeretet ölelő karjaival nem tudta felvenni a dorgálásnak és szigornak ollóját, hogy lenyírja vele gyermeke tulajdonságainak rossz irányban növő ágait.

- Majd megtanulja a becsületet a kollégiumban – mondá aggódó feleségének. - Hát nem tapasztaltad, hogy két év alatt mennyit haladt és szelídült ott? Hát még, amíg végez!...

- Ne félj, ő lesz még a mi büszkeségünk!

Lehetett volna, ha az apai szeretet irtani és nem elfedezni tudta volna csupán gyermeke hibáit; de engedetlensége és rossz tanulása által csak szégyent hozott szülőire az iskolában is.

Az iskolához kötött reményben csalódván az apa, kivette onnan megbukott gyermekét.

- Tanult emberből értelmes gazda lesz! –mondá önmagának vigasztalására.

- Tanult ember mezőn nem dolgozik! – felelé a fiú apja fájdalmára. És úgy lett. A munkátlanság és henyeség párnáin heverte át napjait. Az unalom volt egyetlen társa, mely az időt leőrölni a kocsmába vitte őt. Amit először csak szórakozásból keresett: az később szenvedéllyé vált; lassanként elrészegesedett. Ének helyett bordal, imádkozás helyett káromkodás jöttek ki szájából. Féltek tőle s kerülték az emberek, ő is került mindent, csak a korcsmát nem...

Húsvét napja volt. Öröm az arcokon, öröm a szívekben. Csak Sas Péternek nyomta kettős bú a lelkét. A tavasz ott kívül hiába hajtott rügyet, levelet; ha az ő házában letörte a minden virágnál ékesebb virágot: viruló leányát.

Lesz-e a gyümölcs a fán, melynek nincs virága?!...

Lesz-e öröm az ő házában tavasz nélkül, remény nélkül?... Hisz az ő napjaiban már nincs tavasz, az kihullott nemcsak az évből, de egész életéből...

Megkondult a harang... temetésre húzzák, azért oly szomorú!

Jertek el szívetek gyászával, lelketek részvététel ifjú olvasóim! Jertek el, öntözzétek a letörött virágot sírjában; öntözzétek, nem lesz hiábavaló, porladozó szíve virágot hajt könnyeitektől: az erénynek és ártatlanságnak virágát.

De én nem csak könnyezni hívtalak: hanem hogy tanuljatok is. Higgyétek el, sokat lehet a sírnál tanulni. Az mindenkit olyannak mutat, amilyen volt életében. A sírok nem hazudnak. Azok hallgatva bár, de a lélek előtt mégis érthetően beszélik: hogy a jóért küzdjetek, a bűnt megutáljátok! Tűzzetek azért szíveitekhez egy-egy gyászvirágot abból, mi az ő szíve porából nőtt: az erényből és erkölcsből; ha szerettétek azt a tiszta ártatlan szívet: szeressétek virágát is önmagatokban ápolni és megőrizni!

Látjátok, ő egész életében csak egyszer okozott bút szülőinek – halálával! Ha ti is ezt teszitek, eleget tanultatok: „mert ahol van szívetek: ott lesz kincsetek is!”

.        .        .        .        .        .

Amikor Sas Péter hazaért a legújabb sírhalomtól: házában csak szenvedő nejét találta. Nem volt vele a temetésen fia, hogy együtt sírjanak; de nem volt otthon sem, hogy vigaszt nyújtson bánkódó lelköknek.

Tudjátok-e, hol volt, ifjú olvasóim?

A kocsmában duhajkodott ekkor is. Pazarolta atyjának vagyonát, saját szívének kincseit.

- Menj haza Jóska! – szólt hozzá a kocsmáros.

- Testvéredet temették el, Jóska!...

- Ki vigasztalja meg bánkódó szülőidet, ha te nem, Jóska!

- Ki mer tanácsot adni a Sas Péter fiának, ha ő mulatni akar?!... Bort hozz, kocsmáros! Sas Péter fizet!

- Jóska, mára elég volt már! Menj haza fiam, vigasztaljad bánkódó szülőidet!...

A kocsmáros e szavait pisztolydurranás követte. A haragtól égő Jóska lelőtte őt. Mikor meglátta az ártatlan vérét, mint Kainnál, nála is megszólalt a számoltató bíró: „a te atyád fiának vére kiáltott hozzám!” – és futott... futott... az atyai házhoz védelmet keresni.

- Milyen jó, hogy hazajöttél, édes gyermekem! Ugye ezután velünk maradsz mindig? Ugye megtérsz és vigaszt nyújtasz bánkódó lelkünknek?...

Kívül az ablak alatt összegyűltek tömege adott választ e kesergő reményre: Gyilkos Kain, „hol van a te atyád fia?”

- Mit csinálsz Kain? Gyere ki Kain! Itt lakik a gyilkos Kain?

Odabent a csodálkozás és rettegés tekintetei találkoztak egymással. Ki itt a gyilkos Kain? Miért lakik itt a gyilkos Kain?

A csodálkozó atyának e kérdésére a küszöböt átlépő csendőrök adják meg a választ: - Sas József, a Sas Péter fia, megölte a kocsmárost, adja meg magát!

Megkötözve vitték! A tömeg fenyegetve kiáltá: - Né, viszik a gyilkos Kaint! Jól van Kain!

- Ahová visznek, ott megszelidülsz, Kain!

- Né, né, a gyilkos apja! Né, megyen a gyilkos apja is! Elkíséri magához méltó gyermekét a „kollegyumba”* (* A székely nép a börtönt kollegyumnak is nevezi, mert ott a bűnös becsületet tanul.)

A kétségbeesett apa nem fiát kísérte...

.        .        .        .        .        .

Kopogtak ajtómon – Sas Péter lépett be. Könnyei nem folytak, elapadtak volt már. A fájdalomtól megdermedve, elszorult szívvel szóla:

- Tisztelendő úr, húzassa meg a harangot! Temetésre húzzák, gyászosan, szomorúan; mint az én szívem gyászos és szomorú halálig!...

- Fiam gyilkos lett.. gyilkos! Él és mégis meghalt... Már hallom a börtön zárának kulcsát csikorogni... Oh, bár ezt is a temetőben tudnám, mint azt, szívem megnyugodnék az Isten akaratán, de így...

- Tisztelendő úr, temesse el élőhalottamat... fájdalmamat, és... és azután temesse el az embereknek azt a rossz szokását, hogy a fiú bűnéért az apát gyalázzák!

Ifjú olvasóim! A szenvedélytől és haragtól tanácsot el ne fogadjatok soha! Látjátok: a szenvedély embert gyilkol és szívet öl!

Mondjátok meg, melyik volt szomorúbb temetés?

Forrás: Unitárius Közlöny I. kötet 1888. September, 9-ik szám