Tolnai Lajos: A kuvik

(A korabeli helyesírás megtartásával!)

Búg, bőg a szél, süvöltve bömböl,

Mikéntha nyuzná valaki;

A hold a téli fellegekből

De még csak az ujját se nyujtja ki.

Daczolni van tán, ifju, kedved?

Bolondot művelsz, mondhatom.

A szél, a fagy jól kinevetnek –

Megfagy a hó mezetlen lábadon.

Zihálva megy, kitárva keble –

Előtte a széles világ.

Rá se gondol a zord hidegre –

Botjával olykoron a légbe vág.

- „Mit – mit?... leütlek te – te ördög

Őrült bitang szemtelene - -„

S mormog magában, duzzog, dörmög...

Játszik vele sötét képzelete.

- Most, most viszik, hej! látod, látod:

Elérik mindjárt a határt;

Futnál, ugy-e? ha birna lábod - -

- „Ho ho – megállj ... csitt! ... leesett a bárd!” –

S letér az utról, félve, nyögve,

Ama nádas felé szalad.

Varju csapat károg fölötte –

Orditva nyög, rohan, majd megszakad.

- Amott viszik; megismeréd-e?

Apád, barátod, rokonod?

Elrejti arczát köpenyébe:

- „Le ne ereszd, te hohér, pallosod!” –

A jég ropog, törik alatta

A mint a nád között buvik;

Ijedve hallja, fut szaladva,

Képzelete sikolt, e vad kuvik.

- Megállj, megállj, pokol van ottan

Vissza ne nézz, az ördög űz.

Hiába – fuss bár a vadonba:

Előtted a láng, utánad a tűz.

S tovább vijjog a kuvik egyre:

Az áruló buvik, buvik - -

S a nyomorult futva, lihegve

Fenyegeti: hess, hess hazug kuvik.

És csörtet, csörtet éjjel nappal

A nád között fel és alá;

Meg nem pihen, rohan robajjal,

Mintha mindég a kuvik hajtaná.

Forrás: Szépirodalmi Figyelő II. éfv. 12. sz. 1862. jan. 23.