2018. jan. 24.

Walter és Aja Schlör: A mese lélektana



Csipkerózsika, Piroska, Hamupipőke, Jancsi és Juliska és egyebek meséje beletartozik minden művelt nép mesekincsébe. Már most, – mesélés közben a felnőtt ember számára gyakran kérdéses, hogy a mi régi meséink, melyek legnagyobbrészt emberhez méltatlan és kultúra ellenes tulajdonságok drasztikus leírásait tartalmazzák, alkalmasak-e arra, hogy a gyermek lelkét formálják s a növésben levő emberi szellemet szociális vonatkozásban az életküzdelemre előkészítsék. Nagyon sok nevelő figyelte meg már, hogy egynémelyik mese a gyermek esetében nagyon kedvezőtlen képzeteket vált ki, különösen akkor, ha a mesemondás minden enyhítés vagy lélektani áthidalás nélkül történik. A pedagógiai lélektan számára ezért szükséges, hogy a mese lényegét és értelmét a tudomány új eszközeivel vegye vizsgálat alá.

Nagyon sok mese groteszk formában irigységről, csalásról, rablásról, gyilkosságról, sőt emberevésről mesél. Tipikus tulajdonsága a meséknek s ez a tulajdonság lélektanilag is fontos, hogy a mesék a legtöbb esetben szerencsés kimenetelűek: a mese végén győz az igazság. Ez a happy end a mese tartalmának lelki feldolgozására jelentékeny befolyással van. Ez sz egyszerű meghatározás azonban korántsem elégséges a mese lényegének kimerítésére. Kiderül ugyanis, hogy a mesék szörnyűségei többnyire tipikus példák az emberi lélek fejlődéstörténetének törzstörténetileg primitív fázisaira. Különösen áll ez számos ókori és középkori mesére. Ezért öli meg az irigy mostoha kedves vadásza Hófehérkét s kerül az erdőbe Jancsi és Juliska; ez az értelme annak, amiért Hamupipőke nyomorúságos és szenvedésteli életet folytat, mostoha testvérei mellett. A mese hagyományozta át számunkra a boszorkány és tündér hitet is...

Az állatvilág a mesékben ugyanolyan szerepet játszik, mint a mondákban. Számos képzet itt is a történelem előtti ember állatfélelméből származik: Piroskát megeszi a farkas s a farkas gyomrában él nagymamájával tovább. Hüvelyk Matyi több állat emésztőcsatornáján megy keresztül, amíg hazatalál. A mesék tartalmaznak utalásokat a primitív lelki mechanizmusokra is; a törpeszerű lényeket egyrészt becsülik, másrészt pedig félnek tőlük: veszélyeseknek vélt jelenségektől egyidőben félnek és tisztelik is. Míg azután a közelebbi elemzés révén e fogalmaknak a Lust és Unlust színeződés szerint való megkülönböztetése válik szükségessé. A Grimm testvérek, az Andersen és a mások által gyűjtött mesékben jórészt már különbség van téve a jó és rossz állatok között: a galambok például segítenek Hamupipőkének a lencse összeszedésében s a gonosz testvéreken védencük esküvője alkalmával bosszút állnak; a királyfit szintén galambok tanítják ki arról, hogy melyik az „igazi” menyasszony.


Különösen jellemző tulajdonsága a meséknek a logikáról való lemondásuk: a boszorkány például Jancsi és Juliskánál lakik, a gyermekeket csalogató cukor kunyhóban; a különben oly ravasz boszorkány például olyan balga, hogy a vékony csontokra, melyeket Jancsi a keze helyett dug ki a rácson, lépre megy. Vagy: Jancsi és Juliska miért nem menekülnek meg már előbb az oly annyira rövidlátó boszorkány elől? Vagy: Piroskát miért nem falja fel a farkas akkor, amikor az erdőbe találkoznak? Miért falja fel csak akkor, amikor már a felfalt nagymama hálósapkáját és pápaszemét feltette és annak ágyába feküdt? Nem is beszélve a mérgezett almáról, melynek eltávolítása után Hófehérke feltámad. Vagy pedig Csipkerózsika száz évig tartó álmáról! A mese logikaellenes akar lenni! Miért? Mert a logikus, a tapasztalatnak megfelelő nem mese, hanem valóság. A képtelen, a tapasztalatellenes tulajdonképpen az, mely a lélek borzongását felidézi, sőt a meséből hiányzó logika mintegy paralizálja az ember fejlődés történetének meghatározott, mintegy az „ősök emlékezete” által fenntartott primitív környezet-félelmét. A lélek fejlődésének szempontjából vizsgálva a mesére a következő pontok lényegesek:

1. Az emberi léleknek valószínűleg van egy tudatalatti, ősökre vonatkozó emlékezete. Ennek az emlékezetnek a mélységeiben képek szunnyadnak, azokról a harcokról, amelyeket az ősök a hatalmas ősállatokkal vívtak. S ezekkel a képekkel együtt lappang a tudat mélyén az ezektől az állatoktól való félelem s az ismeretlen természeti jelenségektől való rettegés. A tudat küszöbe alatt ezenkívül még ott pislog a primitív és kompromisszumok nélküli reakció-készenlét az Unlusttal színezett környezeti tényezőkkel szemben, mint például a kényelmetlen embertársak kíméletlen eltávolítása.

2. A elődök félelmének ós gyűlöletének ez a félig tudatos szellemi öröksége él ós hat részben még a kultúrember lelkében is. A mese ezek szerint képzeteinknek egy fejlődéstörténeti lidércnyomástól való tehermentesítését jelenti. Pszihoanalitikus nyelven kifejezve: felszabadító gyónás.

3.  A mesék szörnyűségei nem kerülnek be az emberi szellembe, hanem a mesélő-gyónás által a lélek fejlődéstörténetileg hagyományozott rettegéseinek tüskéit szedik ki. Ez a magyarázata annak, hogy a pedagógiailag eléggé aggályos mesék miért nem tűitek el már rég a gyermekszobából. A mese valószínűtlensége, hiányos logikája, (öntudatlanul) azt a célt szolgálja, hogy a félelem eloszlásának folyamatát az értelem kikapcsolásával fájdalomnélkülivé tegye. A mesék szerencsés kimenetele természetesen szintén ezt a célt szolgálja.

* * *

Feltűnő, hogy a mesék számos szörnyűsége, mint például a farkas által felfalt Piroska, Hamupipőke megcsonkított testvérei, Jancsi és Juliska miséjében a megsütött boszorkány, Csipkerózsika tizenharmadik vendégének átka, s mind a többi ijesztő motívum a gyermekre és a felnőttre kevesebb benyomást gyakorol, mint például egy közönséges baleset elmesélése vagy élménye. Ez a jelenség csak azzal magyarázható, hogy a mese az emberi léleknek a fejlődéstörténeti patinától való megtisztítását jelenti. Így például egészségesek pszihoanalitikus vizsgálatánál feltűnt, hogy jóllehet a tudat küszöbe alatt nagyon sok lelki sérülés törmeléke fordul elő a gyermeknapokból, mégis alig akad valami elfojtás a gyermekmesék ijesztő adalékaiból. A nem történeti és valóságközeli dajkamesék viszont (mint például a „fekete ember” vagy „a rossz gyermekeket agyonüti a villám” meséje) gyakran súlyos rombolásokat visznek végbe a gyermeki lélekben. A fiatal korú Schizofrénia s különösen annak Hebefreniás formája számos olyan vonást mutat fel, melyek a mese tipikus képzeteivel közel rokon. Emlékezhetünk például némely Hebefreniás hiedelmére, amelyik veszedelmes állatot érez a testében s halat, férget, kígyót és más állatot próbál kiköpni s némely fiatalkori őrült paranoiás téveszméjére („eredetileg előkelő család gyermeke, de a gyerekkocsiban kicserélték”). A megzavart lelkiélet, a gondolkodás primitív formájába való visszaeséseivel így számos utalást tartalmaz olyan képzetekre, mint amilyen a mesék anyagát is kiteszi.

Értékes volna megállapítani, hogy az egyes gyermek miként reagál a mesemondásra. Számunkra mindenesetre feltűnt, hogy a mesék lelki feldolgozására egyáltalán nem közömbös, vajon a gyermek a mesét képzett és beleélő személytől avagy félműveit, kíméletlen mesemondó ajkáról hallja. Közel van az a feltevés, hogy a beteges lelkületű gyermekre a mesék ijesztő részei ártalmasak lehetnek.

* * *

Bizonyos, hogy a mesék a félelem fejlődéstörténeti örökségére való reakciót ábrázolják. Kérdés azonban, hogy ezáltal a mesék szerepe a modern gyermeknevelésben igazolva van e? Eltekintve a ránk hagyományozott mesék történeti és néplélektani fontosságától, fel kell vetni a kérdést, vajon szükséges és hasznos-e a gyermeknek elmesélni, hogy egy házaspár éjjel mint határozza el gyermekei kitételét az erdőbe s hogy erről a hallgatódzó gyermekek miként vesznek tudomást és teszik meg ellenintézkedéseiket? Kérdéses, vajon szükséges és hasznos-e a gyermekek tudatát félelemképzetekkel megtölteni? A mesében lereagálódó félelemrudimentumokat mi már egyszer összehasonlítottuk az állatvilág rudimentális reflexeivel s akkor kimutattuk, hogy a szabadon élő állatok részéről azért volt szükséges az ürülék bekaparása, hogy az üldöző ellenség elöl a nyomokat eltüntessék. Ez az egykor életbevágó fontosságú reflex fennáll még ma is, nagyon sok kutya esetében, jóllehet egész céltalanul, mert az aszfaltozott járda pl. erre a célra felettébb alkalmatlan. Úgy látszik azonban, hogy a generációk folyamán szilárdan beidegzett reflex egy fejlődéstörténeti megtartó készséget nyert, úgy, hogy lefékezésükre az új környezeti feltételek miatt a nemzedékek bizonyos számára van szükség. Ha azonban a célszerűtlen reflexek egyszer már elaludtak, akkor tulajdonképpen nincs szükség arra, hogy mesterségesen ismét életre keltsük. Mindezek a mesék pedagógiai értelmezésének kérdésére átvíve azt jelentik, hogy mi értjük a meséket az emberi szellem fejlődéstörténetének szempontjából, azért azonban nagyon problematikusnak tartjuk, vajon a régimódi mesék a modern gyermek lelki szükségletét kielégítik-e még. Az a tény, hogy a mesekönyvek kiadói a mesék ijedelmeinek művészi képekkel való ellátására s a mesekönyvek felnőttek számára való átdolgozására törekednek, nyilvánvalóan bizonyítja, hogy az elfogulatlan közvélemény is lassan ki szeretné venni ősszüleink meséit a gyermekszobából.

A mesében az ember környezete perszonifikálódik; az állatok gondolkodnak és beszélnek, mint az emberek, a növények és az élettelen természet részben szintén lelkes és beszélni képes. A naiv kedély lelki tartalmait a környezetébe proiciálja – ez teszi ki azután a meséknek a báját. A régimódi mesékben (főleg a kelta eredetitekben) a primitív ember ösztönélete testesül meg. A modern mese viszont a művelt ember gondolatvilágát személyesíti. Ezekben a mesékben tanulja meg a gyermek az embert és a természetet szeretni s a primitív félelmet, a korai erotika gyökerét, elnyomni. Semmi kétség afelől, hogy a gyermeknek szüksége van mesére, mert képzelőerejének mintákat és táplálékot kell adni. Ezeknek a mintáknak azonban nem szabad felfoghatatlanoknak lenni, hanem minél inkább a mindennapit kell kulturális formában elmélyítenie.

Az újkori szellemnek megfelelő mesékben nincs hiány. A modern pedagógia arra törekszik, hogy a gyermek nevelésében a felnőttek részéről minden valóság ellenesség elessen s egy rendes otthonban nem is szabad, hogy előforduljon olyasmi, amiről a gyermeket részben, vagy utalólag ne lehessen felvilágosítani. A gyermekkel szemben való hazugságok elleni küzdelem s az ehhez tartozó érvek sokasága épp eléggé ismeretes. Ebből a meggondolásból kifolyólag a régimódi meséket a modern gyermeknevelésben bizony alkalmatlannak találjuk.


Forrás: Korunk 1928. december

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése