Eörsi István (1931-2005): A kérdés

Amikor az a szürkeruhás, szürkehajú é szürkearcú

manó átvett, már a kapun túl,

mely bezárult pár évre mögöttem,

még mindig vidám voltam módfelett,

vidám bár álmos (rég nem aludtam),

vidám mert ismét igazi dolgok

részese lettem, két komoly úr

vett közre az éjszínű kocsiban, mely

kifejezetten énmiattam

gördült át a decemberi hídon,

vidám, mert kiabáltam az utcán,

hogy értesítsék ezt meg amazt,

vidám, mert véltem kirándulásnak

azt az utat, de vidám azért is,

mert ilyen szürke, ilyen kicsi bácsit

még sose láttam, ő azonban

nem volt vidám, megnyugtatóan

unta a banánt, unatkozva

írta alá az átvételi

elismervényt és unatkozva

forgatta ki hét zsebemet,

és fapofával kobozott el

zsebkendőt, bicskát, kulcsokat,

majd egykedvűen elkérte övem

és megvizsgálta sajátszeműleg

hogy nem zsinórra jár-e gatyám,

majd közönyében ásítozva

végigtapintott és már szinte

szundikálva elkérte cipőm

vígan leffegő madzagjait

„Így nem tudok járni” – megvonta a vállát.

Balkézzel tartva nadrágomat,

még mindig hetykén, az érdekes

helyzettől lenyűgözte, mély

meghajlással nyújtottam át

jobb kezemmel a pertliket.

„Mire jó ez? Úgyse kívánom

felkötni magam” – biztosítottam

vígan. „Nem? – kérdezte. – Miért nem?”

Fakó arcán se gyűlölet se gúny.

És ekkor utolért a félelem.

(Forrás: A ’84-es kijárat – Antológia 40. o. – 1995. 7. sz. – Szerkesztette: Kukorelly Endre - Pesti Szalon Könyvkiadó)