ott kéne
lennem
temető
fátylak
temető
virágok, temető emberek között
de én egy
hófehér szobában
egész nap
a kezemet nézem
a fenyővér
búcsúzást ereimben
és szemem
mögé, az utolsó májusba menekülök
gyerekszívvel,
könnyen
egy
friss-zöld akácsor mögül kilépek
körös-körül
semmi
egy
hatalmas pázsit és a Nap
estére
ezért is megfizetek
mégis
rámtalálnak, ringatnak a könnyek
várnak az
álom villanó pengéi
várnak a
késben végződő kezek
de a halál
előtt
mint a
bálozó lányok, én is királynő leszek
ne
sajnáljatok, régen éltem
a lovak
úgy ették hajam mint a zabot
mégis
vitatkozni akartam a harangokkal
de annál
nem volt jobb:
megadni
magam, elaludni aranyhangjukban
szívemen
forró gyűrűket dédelgettem
mégis
leittam magamról fekete pulóverem
mozdulatlanul
mint a fák
mégis
pirossal, zölddel játszik velem a tavasz
elvesztettem
az utakat, én mindig itt leszek
innen
nézem óceáni, sötétkék integetésed
nem tudtam
hogy ha felnövök elmúlik a nyár is
az is
elmúlik hogy rád gondolhatok
neked
adhatom a hajnali Tiszát
leülhetek
egy kilométerkőre, énekelhetek
... távol
egy bakancsban sárga virág nyílik
távol,
távolabb, véred szivárog egy orchideából
(Alföld,
1979. 2. sz. 34. l.)
(Forrás:
Látóhatár Bp., 1979. március 78. l.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése