2018. máj. 10.

Szelestey László (1821-1875): Est borong..




Est borong a
Megfáradt világon;
Sír a szellő
A reszkető ágon.

Gyengén piheg
A virágok melle,
Lágy fűszálon
Elaludt a pille.

Néha fel-fel-
Sohajtnak a lombok
Egy-egy titkos
Imádságos hangot:

Mintha itt egy
Tündér sírbolt lenne,
S a szerelem
Haldokolna benne.

Hattyú a tón,
Virág a tó mellett,
a virágon
Ábrándozó szellet,
Mely egy új ég
Csillagával játszik,
S szinte szinte
Meggyuladni látszik

Ah, ez új ég
K é k s z e m e d, galambom!
Gyémántharmat
Piros rózsalombon.
Lombod egy kis
Madár látogatja,
E kis madár –
Lelkem gondolatja.

Akarnád csak,
S lenne örömélet:
E kis madár
Itt maradna véled:
S hű szerelmed
Virágos fájára
Fészket rakna
Hajnalhasadtára!

Forrás: Szikszói enyhlapok 1853. Pest, 1853.

Vachott Sándor (1816-1861): Dalposta (1852. Octob. 6-án)




Kit látogasson e meleg dal,
Mely most szivemből felrepül?
Egy lelkes nőt, ki távol innen
magánosan, mély gyászban ül.

Szállj el dalom, repkedd körül
A hongi halvány özvegyét,
És súgd fülébe meghitten:
A hon forró üdvözletét!

Kérdezd: mikor jön vissza ismét,
Szálló sötét hajfürtivel,
Onnan, hol búját pásztorkürtök
Hangzása szenderíti el?...

Mondd: ha ismét honába kel,
Sok sziv, mely érte kesereg.
Azt véli majd:a szálló fürtök
Tavaszhozó fecskesereg!

Forrás: Szikszói enyhlapok 1853. Pest, 1853.


Mentovich Ferenc (1819-1879): Alvó gyermekemhez




Milyen csendes a te álmod,
Milyen szépen aluszol:
Ajkad hallgat… de arczodrul
Szived boldogsága szól.
Kis fiam, békén alhatol,
Boldog a te életed:
Dús csermelyként fut át rajta,
Az anyai szeretet.

E csermely kristályvizében
Te minden nap megferedsz,
Partjain lombot, virágot
És csigákat szedegetsz;
S estve a midőn fáradtan
Játékidat letevéd:
Álmaid közt e csermelynek
Hallod hulláménekét.

Oh ha egy szép, játszi álom
Téged Istenhez vezet,
Imádkozzál összetévén
Két kis ártatlan kezed.
Kérjed Istent, a hatalmast,
- Kérjed én helyettem is –
Hogy legyen szegény anyádnak
Életén védő pais.

A te lelked fejér, tiszta,
Mint a liliomlevél,
Az enyémet fölzavarta
Fájdalom, gond, szenvedély.

Szent zsámolyához fohászod
Kincses naszádként siet.
Meghallgattatik bizonnyal
Oly szívből, mint a tied.

Mondd el, hogy egy csöndes fészket
Képez e szegény család,
Melyen ha a részvétlenség
Hideg szele nyargal át,
Vagy a sors vészt gyűjt fölébe
És havazó fölleget:
Forrón szerető szivétől
Nyer vidító meleget.

Mondd: hogy ő véd akkor is, ha
Ránk hév sirokko fuval.
Besátorozván e fészket
Szerelmének lombival.
Mondd: hogy nincs más drágaságunk
Szerető lelkén kivűl;
Ha ő nincs… akkor e fészek
Végkép elpusztul, kihűl.

Forrás: Szikszói enyhlapok 1853. Pest, 1853.

Fáy András (1786-1864): Irodalmi tarlo-virágok



- Emlékezzünk régiekről, hálával és kegyelettel! –

I.

Az 1795-iki pataki examenen, mely akkoriban nagyobb ünnepélyességgel és fényesebb összeseregléssel szokott volt megtartatni, megjelent Horváth Ádám is, a Hunniás költője. Azonnal megfutotta oskolánkat a hír, hogy Horváth Ádám, a poéta – mert ez vala jellemző czíme – falaink közé érkezett. Az volt a szerencsésebb, ki előbb láthatta őt. Magam is, mint gyerkőcze, futkostam előtte, mellette és utána, fogalmat és képet szerezni magamnak arról: mily alakú lehet a poéta? Nem feledhetém soha azt a benyomást, melyet rám, s általában a pataki ifjúságra, a már nem fiatal, de nyers, izmos, erősen levő, pirospozsgás, himlőhelyes arczú, csombókos pofaszakállú, középtermetű férfiú, a maga zöld mentéjével, skarlát-veres színű, de fekete bársony polederes nadrágával, széles rezes kardjával és fekete kucsmájával tőn. Azon tisztelet, mellyel a músák fia iránt mindnyájan viseltettünk, s nemzetiségünk azon typusa, melyet gradivus léptein, testtartásán és öltözetén kinyomva láttam, miként sok eszme szokott a gyermek képzetében, csodás badarsággal folytak össze képzetemben is. A poétát – mert ekkor még csak a pénz-költőt neveztük költőnek, s ily származtatással és értelemmel ma is alig nevezhetnők így a poétát, hacsak nem a „lucus a non lucendo” analógiájára tennők ezt – az emberiség választott edényének képzeltem, miben, a jóravalóra nézve volt is némi igazam; s azért a kiváló csombókot, mentét, nadrágot, poledert, széles kardot és kucsmát is – mik jóformán elütöttek az akkori, akadémiákról megjött, harisnyás, czipős, allonge-parókás és sólyomkalapú tudósaink piperéitől – nem tartottam éppen nem illetőknek egy poéta felkészülésében. E poéták felőli nagyszerű véleményemben megerősített azon közfigyelem, tisztelet és tekintély, melyben Horváth a professori kar s egész oskola előtt állott, azon kapkodás, mellyel mindenki tört őt ebédére, társalgására megnyerni, s azon nyájasság és vidor jovialitás, mikkel magát köreiben kedvessé óhajtotta, tudta tenni. Horváth Ádám, a költő, meglehetősen kiavult már köztünk; de bár ne avulna ki azon kegyelet soha, mellyel az ő korában, magyar írók irányában közönség és collegák viseltettek! Tudomány tisztelése s nemzeti büszkeség az ily kegyelet alapjai, de vagy, hogy nem oly gyérek már honunkban nemzetünk írói, s úgy körültök az egyik becsadó mérszer, a  r i t k a s á g, kimúlt, vagy talán mi írók magunk is elősegítők a magunk iránti kegyelet csökkenését: hogy magyar példaszóval éljek: „esni kezdünk az ugorkafáról.” –

II.

K i s  J á n o s, superintendens, alkalmasint legszerényebb volt íróink seregében. Műveiről s azon szép befolyásáról, melyet kezdő íróink serkentésére s irodalmunk emelésére nézve gyakorolt, nem hallá őt szólani senki; de annál többet mások érdemeiről, mi őt olykor tévesztett pártolásokra is bírta. Sohasem feledem azon kedves óráimat, melyeket az ő s Kisfaludy Sándor lelkes társaságában írói pályám kezdetén, Balatonfüreden tölték. Esengve kerestem Kisfaludyt, ő is szíves volt engem keresni a tömött fürdő vendégei között. Magyar őszinteségű és lelkes volt fogadtatásom nála. A füredi új színház, mely neki köszöné létesülését, levén akkoron keblének kedvencz s eltöltő szenvedélye: éppen színdarabjait írá számára s „Magyar lelkes leányát” olvasá fel előttünk. Többet hatott ránk lelkesedése, mint maga a darab: miután „Himfy”-jében és „Regéi”-ben már végtelenül nagyobbnak ismertük őt. Beszélgetéseinket kifogyhatlan anekdotáival tudta fűszerezgetni, mik minden szavában magyar életet lehelve, tevék, hogy az ember szívesen feledé magát körében. Ingerültségét Kazinczy Himfy devalvatiója, nemkülönben újító s grammatizáló magyar íróink és kritikusaink irányában, gyakran beszőtte mulattató beszélgetései közé s csekélységemben is, azon kétes becsű tulajdont igyekezett kiemelni, hogy ezekkel nem sokat foglalkozom, s így talpig magyar író maradtam.

N.: Máriához



- Sonetto –

Minő varázs űl, lányka, szép szemedben,
Mi báj hatalma bíborajkadon:
Megfogni bár én máig sem tudom,
De mélyen érzem, hordozom szivemben!

Ha mennynek üdve tűn fel képzetemben:
Szép angyalúl a tulvilági hon
Téged mutat fel, s forró vágyimon
Uralkodol te, tündér, játszi szellem!

Miért, miért gyúlt láng e szívben érted,
Ha már az éden bézárt ajtaján
Belépni tilt én sorsom, a kaján!

Előmbe földi pályámat kimérted:
Kiolthatatlan érzet, vágy vezet,
De díjt felém nem nyújt te szép kezed.

Forrás: Szikszói enyhlapok 1853. Pest, 1853.

Szemere Pál (1785-1861): Uricskaság (1790.)




Apám! intsd nevelő bácsit,
Hiszen  mindig csak tanit.

Forrás: Szikszói enyhlapok 1853. Pest, 1853.

Szász Károly (1829-1905): A szerelmes csillagok




Elveszve az űr véghetetlenében,
A földtől távol Istenhez közel,
Számlálhatatlan ezredévek óta
Két csillag égett örök fényivel

Hol az idő és örökkévalóság
Setét árjának forrása ered:
Ott lelte őket a legelső hullám,
Ott hagyta őket minden ezered.

A föld – e porszem, melyet régi átka
Egy körben kerget, miljom éve már –
Még nem tud rólok; olyan messziségből
Nem érhetett még ide a sugár.

Az egyik csillag aranyhajjal ékes,
Az űr hullámin úsznak fürtei,
Mint súgárhid a tón. Az angyaloknak
Nyelve őt  A r a n y k á n a k  nevezi.

A másik csillag halvány és fehér volt.
Hosszú haja, mint a köd fátyola,
Mint hófuvatag, mint ezüst fonalszál;
Ennek a neve: E z ü s t k e  vala.

És szép Aranyka Ezüstkéért égett;
S fényes hajának minden szálai
Reá löveltek súgaras pillantást
Szerelmet kérni és ajánlani.

Ezüstke is viszonzá e szerelmet,
Titokban Aranykáért epedett.
A halvány gyermek fájdalmát elrejté,
Bár szive tőle majd megrepedett.

De az Úr, a ki szívek mélyin olvas,
Gyönyörrel nézte a két csillagot:
Szemének fénye rajtok biztatólag,
Áldást hozó sugárral nyúgodott.

És szólt: „Százezred év a míg lezajlik,
„Gyorsan, mikép egy szálló perczenet.
Szeressétek hűn, változatlan egymást,
„Akkor megáldom boldog frigyetek!

„Hogy legyetek egymáséi mindaddig,
„Míg az  I d ő  kitölti idejét,
„S a nem őszülő   ö r ö k k é v a l ó s á g
„Halálra hajtja elfáradt fejét.

„Örök üdv lesz a hűségnek jutalma...
„De ha egyiktek addig hűtelen:
„Elszakítom azt örökre a mástól,
„Hogy világvégig bujdosó legyen!”

Az ezred évek egymást nyomon üzték,
Mint az árnyék a vándor lépteit.
Gyönyörrel nézte a két csillag őket,
Nem őszltek meg fényes fürteik.

A csillagoknak hosszú életében
Csak egy szívverés minden ezered.
Végéhez hajlik a százezer év… és
A két csillag még mind hiven szeret.

A próbaév maholnap eltelik már,
Az időnek csak egy hulláma még…
De ím a két szép csillag udvarához
Egy ismeretlen vándor érkezék:

Egy  Ü s t ö k ö s… Kimerült halvány arczán
Nedves hajának borong föllege;
Szemeiből kialudt a szelid tűz,
Ereiből az élet melege.

Ki tudja mért – sok miljom év előtt tán –
A bujdosásnak átka érte őt:
Bejárta végesvégig a világot,
Százszor elindult, százszor vissza jött.

Ezernyi fényes népnek udvarában
Volt megvetett, lenézett darabont,
Keresve mindenütt a nyúgodalmat,
És sehol, sehol nem találva hont!

Most ide jött – de nem lehet maradni,
Tovább, tovább!... nyugodni nem szabad.
Rohanj keresztül a végetlen űrön,
Míg szerte mállasz, s lelked kiszakad!

„Oh, csak egy perczig hagyj nyugonnom Isten!
Míg egy hullámot vet csak az idő…”
„Nem, hűtlen szolga! csak tovább!” s e szóknál
Setétebb az Úr arczán a redő…

S a bujdosó ment… Halovány arczáról
Hosszan folyt vissza nedves fürtje még.
Ment, mint a kő, mit kilökött a volkán,
S a véghetetlen űrben eltűnék.

Ezüstke látta, s nincs nyugalma többé.
Utána nézett s lelke reszketett.
Ezüst hajával arczát elborítá,
Mert könyek égtek szemei felett.

Aranyka többé nem volt már szivében,
Lelkét egy más kép népesíti meg.
Nem várja már az ezredek telését,
Sőt a futamló percztől is remeg.

Szegény Ezüstke! felzajlott szivében
Egy vészes tenger: az új szerelem.
Őrjöngő vágyat érez ébredezni,
És érzi átkát, mert hisz – h ű t e l e  n!

Aranyka nem tud, nem sejt semmi roszat;
Boldog, hogy telni látja az időt…
De az Isten a szivek mélyén olvas,
És nincsen titok szemei előtt.

Kimondott átkát nem vonhatja vissza,
Egy percz, és annak teljesülni kell.
Szegény Aranykát szánja, s egy időre
Mélységes álommal borítja el.

S haraggal szól a hűtelen csillaghoz:
„Elért az átok hűtlenségedért;
„Bujdosva keresd őrült szenvedéllyel
„Az üstököst … d e  s o h a  e l  n e  é r d!

„Ezüst hajadból halvány köd fonódjék,
„Huzódjék az mögötted szüntelen.
„Égesd meg magad a napnak hevénél
„És fagyj meg újra, rideg éjfelen!”

Midőn Aranyka álmából fölébredt,
S elsimitotta ragyogó haját:
Ezüstke már a bujdosás átkával
A véghetetlen ürben messze járt!



S Aranyka bús, s Aranyka összerémül,
S kinjának nincs vigasz, nincs enyhület;
Hiába néz szét, kedvesét keresve,
Ezüstkét látni többé nem lehet!

S kétségbeesve megindul utána,
Elhagyja az Úr fényes udvarát,
Az üdvnek kertjét, illatok hazáját,
S az istenarcz vakító sugarát.

Megy, mint a ki számüzte önmagát. Megy
Társatlan utján egyesegyedül:
Mögötte messze elmarad az Úrnak
Fénypalotája, előtte az űr…

És im Ezüstke, végtelen távolban
Az üstököst meglátja, hogy rohan,
Hogy leng utána széttépett ruhája
És nedves fürte, bujdosásiban.

S az ezüst csillag meggyorsítja utját,
Eszeveszetten mind előbbre tör,
Haszontalan! utol nem tudja érni,
Közöttök áll a véghetetlen űr.

Aranyka is, mérhetlen messziségben,
Meglátja kedvesét a hogy rohan,
Ezüst ködként hogy leng utána fürte…
S gyorsítja utját, ah! de hasztalan!

És im Ezüstke, bujdosó utában
Ér egy királyi udvart, hol a nap
Ragyogó trónján székel, míg körűle
Setétebb csillagok udvarlanak

S a Nap, legyőzhetetlen hatalommal,
Körébe vonja szegény csillagot
Szolgálni őt és udvarolni néki,
Pórázon hordja, mint sápadt rabot:

Aranyka is rohanva megy utána…
Légkörbe ér, mely kéken terül el,
Mely tengerében felhőket lebegtet
És habjaiból illatot lehel.

Alant a föld: setét tömeg, de arczán
A fényes napnak csókja még meleg.
Készen hullámzik körűle a tenger,
Fején tavaszi koszorú lebeg.

Aranyka nem lát semmit, csak rohan még,
Szivében kétség és szerelme ég –
Száll gyorsan, gyorsan mint a kilövött nyíl,
Aranyhajától tüzet kap a lég.

De most egyszerre rejtelmes hatalmat,
Erős kart érez, mely megkapja őt,
És elsodorja és magához vonja,
S előtte állt setéten im a föld.

Elébe hányja habjait a tenger.
Aranyhaja vizébe nedvesűl,
Éjfélbe borul a világ s Ezüstke,
És ő a hullámokba elmerül.

Ezüstke látta a csillag hullását,
Utána menne, késő, nem mehet!
Más útat szabott a királyi Nap már,
És szabadulni nem tud, nem lehet!

Örök pórázon tartva, jár az ürben,
Elkezdett útja czél- és végtelen.
Megégeti magát a nap tüzénél,
És megfagy ujra rideg éjfelen…


Ha olykor halvány üstökös barangol,

Mint gyászoló kisértet, az egen:
Tudjátok meg, az számkivetett csillag,
Kiátkozott lény, vándor idegen…

S ha fényes csillag fut le a habokba,
Aranyhajjal, fölgyujtott éjfelen:
Tudjátok meg, az boldogtalan csillag,
Kit őrültté tett a csalt szerelem.


Forrás: Szikszói enyhlapok 1853. Pest, 1853.