Szüretelők - Pálnagy Zsigmond 1896-1959
Az
öreg Balog Imre, miután huszonnégy évig vincelléreskedett egy városi ügyvéd
szöllejében, elkerült a somogyi Balaton mellé, ahol pedig egy bank tizenkét
holdas szöllejét gondozta. Az a városi ügyvéd volt az oka, hogy huszonnégy évi
cselédeskedés után sem a maga szöllejét permetezhette. Mert ő, mikor eladóra
kínálták azt a háromholdas darabot a szekszárdi határon, megmondta a
gazdájának, hogy amennyit más megkínál, ő is megadja érte. akkor még élt a
felesége is, a gyerekek pedig már beálltak, ki marokszedőnek, ki részes
aratónak. Összeült a család és tervezgetett. Alkonyattájt meg is kerülték a
birtokot. Úgy volt, hogy hamarosan odaköltözik a család. Huszonnégy évi keserves
és hűséges szolgálat után előre örvendeztek a maguk birtokának. A pénz is
együtt volt már.
Ezért
jött el Szekszárdról a Balaton mellé. Mert az ügyvéd a háta mögött odaadta
másnak, nem akarta, hogy a maga gazdája legyen az, aki hosszú évekig az ő
kenyerét fogyasztotta. Igen, az öreg Balog Imre feldúltan, egy életre
megsebzetten menekült hazulról. Megkötötte az egyezséget a bankkal, és mire
elindult, az asszonya elmaradt mellőle. A szomszédok mesélték, hogy a nagy
bánattól tüdőbajt kapott. Az vitte el.
Így
maradt özvegyen még messze a hatvantól Balog Imre bátyánk. De azért tele
munkakedvvel jött és az elhanyagolt szöllőből a maga munkájával és Isten
segítségével már az első évben több mint háromszáz hektó bort kisajtolt.
De
erre jött két terméketlen esztendő. Az első évben elfagytak a rügyek, mivel a
bank takarékoskodni akart a betakarásnál és géppel kísérletezett a szétporló
balatoni homokban. A következő évben a Pongrác-napi fagy vitte el a termést.
Azelőtti este még megkerülte az öreg a szöllőt. Szépen ígérkezett minden, öröm
volt nézni. Mikor reggel újra végigjárta a szöllőt, tudta, hogy vége a
termésnek. Sírt. A fagy után kisütött a nap és a tegnapi szép hajtások, mint
elviselt fekete rongyok ráhullottak az öreg tőkékre. Ekkor már a bank is
megszólalt. Miért nem füstölt? Persze ő megírta, hogy elő kellett volna
készülni rá, trágya, széna, szurok, meg hogy neki azt mondták, hogy erre nincs
fagy. De azért megingott az öreg szöllőkezelői állása.
Még
egy évre azért meghagyták. Hiszen az első évben szépen megőrizte, fel is
dolgozta a termést. Balog Imre bátyánk tehát nekireménykedett az új
esztendőnek. Dolgozott, figyelt, porozott, permetezett. Ha munkát nem kapott és
megjött az ideje, maga vette hátára a permetező gépet. Most már nem csak az
állása forgott kockán, hanem, egyre csak azt hajtogatta, a becsülete is. Csak
az isten segítse, csak valami jégverés el ne pusztítsa a dús ígéreteket.
Ekkor
jött a hír hazulról, hogy a János fiú még mindig kehöl, dolgozni se tud, mert
mindjárt kifullad. Az öreg ettől a perctől fogva naphosszat váltakozva sírt és
örvendezett a fia romlásán és a szöllő izmosodásán. Sokat beszélt Jánosról,
csak úgy semmiségeket...
Hogy
ő egyszer a télen meghűlt és ágynak esett. Az a János fiú mindig ott sündörgött
körülötte. – Édesapám, nem pipál? – Nem. – Akkor baj vaj. Nem kívánja? – Nem. –
Hozok szivart, édesapám. – Nem bánom. – Ezzel már hozott is két cigarellót.
Rágyújtok, de még a felét se szívtam el, csak letettem, nem kellett. Az a
gyerek nem mozdult mellőlem. Nem tudom elfelejteni azt a gyereket, és ha meg
találna halni, hát vége, egészen vége az életemnek. Mert azért dolgoztam, hogy
a gyerek majd asszonyt hoz a házhoz és öreg napjaimra...
De
ekkor már sírt is Balog bátyánk. Csak akkor csendesedett el, amikor
elhatározta, hogy a gyereket idehozatja magához. Ez a nagy nap itten talán még
meggyógyíthatja a víz mellett. Ráfeküdt erre a gondolatára, egészen
belefiatalodott abba, hogy ő most meggyógyítja a fiát. Csak bízzon rá minden
nyári munkát az atyafiságra és jöjjön le hozzá.